2023. január 30. hétfő
Ma Martina, Gerda, Jácinta névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Egy magyar Budapesten

A Magyarok Világtalálkozójától a szerbiai valóságig

Keszég Károly

Magyar voltam Budapesten. Annak születtem, igaz, néhány évtizeddel ezelőtt, de akkor nem tulajdonítottam ennek külö­nösebb fontosságot. Mára ez a kérdés tisztázódott számomra, s ha sokszor úgy érzem is, hogy az egyetemes magyarság és az egyetemes marhaság közt ugyanaz a vékony válaszfal van, mint az őrült és a zseni közt, azért vállalom. Mindet ha kell, az egyetemesség érdekében.

Mert egykor nem volt természetes, hogy az anyaországon kívüli magyarság éppoly összetevője az egyetemesnek, mint a nemzet nevét viselő ország állampolgá­ra. A magyarság belső kisebbségeként így éltem magam is az életemet; nem vagyok rá büszke, csak vallom: addig nem érett egy nemzet a tettekre, amíg nem képes befogadni az egésznek minden részletét. S ha korábban Ady azt írhatta, hogy „minden egész eltörött”, s váteszként az ország darabokra zúzását is megénekel­hette ezáltal, akkor a mai magyaroknak tényleg az a dolguk, hogy a részeket összeállítsák – nem a történelmieket, ha­nem a szellemieket. Hogy a szellemek helyett, melyek hetven év alatt ellepték a Kárpát-medencét, ma a tisztánlátás hig­gadt apostolai vegyék át a kezdeményezést.

Nem hiszem, hogy bármely állam kiheverhette volna a maga Trianonjának a traumáját, talán ha az a szerencse érte, hogy nem is volt neki. A mindenkori európai nagyhatalmak mindig annyira fél­tek egymástól, hogy a másik területét nemigen szabdalták föl, nehogy a határre­vízió kérdése ismét felvetődjön, inkább a kisebb államokat nyirbálták keresztül-ka­sul. A szomszédos államocskák pedig mindig bedőltek ennek a trükknek, s ők is levágtak maguknak egy karéjt. De ez már az ő lelkiismeretüket terheli, a miénket az, hogy a határon túl nem mertünk nézni, nem mertük vállalni, hogy mindenki ma­gyar, aki magyarnak vallja magát. Ezt sokáig nem vette be az „anyaországi” magyarság tudata, a kevély ellenállásba vagy a felőrlő asszimilációba kényszerített kisebbségi, a trianoni határokon kívüli magyarság öntudata pedig igencsak ele­nyészett. A magyar-magyar kapcsolatok felújítását, beláthatjuk, nem lehetett to­vább halasztani. Még akkor sem, ha sok mindenben továbbra sem értjük meg egymást. A régi beidegződések is tovább működnek, hiszen a nyilatkozók és a kommentátorok a jogos megelégedés hangán szóltak a Magyarok III. Világkong­resszusa befejeztével, de azt nem említet­ték, hogy a zárt ajtók mögött sokszor alacsony szintű, vádaskodásokkal teli vita is folyt. Például az amerikás magyarok között. Nem a turáni, hanem a trianoni átok ül a lelkeken.

Találkozásaim közül a baranyai és a szlavóniai magyarokkal való volt a legke­serűbb. Az emberek magukba fordulnak, ha mindenüket elveszik. Bíznak, de egyre kevésbé hisznek. Nincs bennük gyűlölet – soha nem is volt –, csak a végét szeret­nék látni hányattatásuknak. „A magyar kormány tényleg befogadott bennünket” – mondják –, „de nem tett meg mindent azért, hogy visszakerüljünk. Ha egy ma­gyarországi szerb faluval úgy bántak volna el a magyarok, mint Kóróggyal a szerbek, akkor abból már nemzetközi botrány tá­madt volna” – vélik. Nyilván a fájdalom a legnagyobb igazság.

Az erdélyiek úgy jöttek el, hogy Romá­niában szinte hazaárulókká nyilvánították őket tettükért. Különösebben nem izgatta őket, nem vették sorscsapásnak. Na­gyobb is érte őket már. El akarom adni a kis földemet, mondom újdonsült székely­udvarhelyi ismerősömnek, mert éppen ezt a témát pendítettük meg. „A földet nem szabad eladni!” – vágja ki. Csak akkor nyugszik meg, amikor mondom, hogy rendes ember veszi meg. Ő még tudja, hogy a szavaknak van hitelük. S azt is, hogy Madéfalván annak idején hiába fog­dosta össze erőszakkal a császár a székely fiakat, s hiába rendezett köztük vérfürdőt, s akik megmaradtak, azokat hiába vitte katonának. A had elvonult a székelység megmaradt. Ősei földjén.

A szlovákiai magyarok is átéltek már néhány kitelepítést, s most már nem fűlik a foguk hozzá. Végül is megmaradtak, még akkor is, ha felfogásuk hasonló, mint a miénk volt, amikor úgy véltük, hogy ha már mindenképpen másik államban kell élnünk, akkor az inkább legyen Jugoszlá­via, mint Szerbia, mert ott nyilvánvalóan nagyobbak az esélyeink a kibontakozásra. Ahogy most áll a dolog, nekik is meglesz a maguk Szerbiájuk, s csak üdvözölhetik, ha a szlovák héják nem repülnek olyan magasra, mint déli rokonaik, s nem csap­nak le rájuk is.

Szóval, van mit megbeszélni. Erre később is rájöttem, amikor, immár a ha­tár innenső oldalán, a politikai összecsa­pások kereszttüzét figyeltem. Mit mond­jak, nekem igen szimpatikus volt, ahogy Panić úr gatyába rázta a szövetségi parla­mentereket. Az például, ahogyan Šešelj radikálisainak megmagyarázta, hogy az ő apja is radikális volt, de okos radikális. Tetszett az a javaslata is, amit Tuđmannak tett: tüntesse el a horvát zászlóról a sakktáblát, akkor ő garantálja, hogy az összes szerb leborotválja a szakállát. (Ha Tuđman ebbe belemegy, akkor csak a kisebbségek viselnek majd szakállt a meg­különböztetés végett?) A doktorok dokto­rát, minden picik legkisebbjét, egykori makrancos államelnökünket a pápasze­mes Jovićot is megdicsérte, mondván, hogy érdekes volt, amit mondott Panić úr, érdekes volt az eddig is, csak nagyon sokan nem tudják elmesélni, mennyire, mert időközben belehaltak.

Egyébiránt rendkívül örülök annak, hogy lapunk éppen egy történelmi napon jelenik meg, akkor, amikor Európa Lon­donban pontot akar tenni a jugoszláv válság végére. Az öreg hölgy csak azt nem tudja, hogy a Balkánon is hódít az operett, s ott is ismerik a „Londonban, sej, van számos utca...” kezdetű slágert. Minden utcán van sarok, s a sarok mö­gött van, aki jól fejbe kólintsa az Európa-­házba igyekvő gyanútlan járókelőt. Erről pedig egy vicc jut eszembe:

– Milyen jelet visel a rendőr a karján?

– ?

– URH-primitív.

Hát, ennyit a történelmi tapasztalatok­ról. Meg Szerbia rendőri szerepéről Euró­pa megszállásában.

1992. augusztus 26.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Tankok Ukrajnának: a cél a győzelem

A Der Standard elemzése azt emeli ki, hogy a Nyugat azért ad páncélosokat Ukrajnának, mert azt >

Tovább

Orbán taktikájának kudarca a cseheknél

Ez év első fontos európai választásán, Csehországban, a politikai újonc volt tábornok 58-42 arányban legyőzte a >

Tovább

Titkosszolgálat és „dollárbaloldal”

A magyar kormány azzal vádolja az ellenzéket, hogy az törvénytelen anyagi támogatást fogadott el külföldről. A >

Tovább

Putyin visszanyúlt ahhoz, ahogyan egykor Sztálin háborúzott

Ezt írja Leon Aron, a konzervatív American Enterprise Institute vezető elemzője a Washington Postban. Abból következtet >

Tovább

Čaputová Orbánról, harckocsikról, Babišról

A szlovák elnök asszony érzékel Magyarországon olyan törekvést, hogy Putyinnak kell segíteni a háborúban. Ezzel szemben >

Tovább

A Ryanair vezére tett Orbán Viktornak egy tisztességtelen ajánlatot

Hagyja a csudába az extraprofitadót, cserében a fapados légitársaság akkora forgalmat indít be Budapestről, hogy az >

Tovább

Ismét Budapesten rendezik meg az amerikai konzervatívok ernyőszervezetének konferenciáját

A CPAC tanácskozása tavaly debütált Európában, miután az Unión belül mind inkább elszigetelődő jobboldali-populista magyar kormány >

Tovább

Nagyon gáz? Főleg Oroszországnak

A Kreml, és jelesül Vlagyimir Putyin, tavaly február után az orosz energia-mindenhatóság zsarolási potenciáljának bűvöletében vívta >

Tovább

Két zsidó vezető története

A New York Times kommentárja kiemeli, hogy mind az ukrán elnök, mind az izraeli kormányfő zsidó, >

Tovább

Scholz totojázása az utolsó időszakban már groteszk volt

A német kancellárnak a végén csak sikerült bevennie a kanyart, szó szerint az utolsó pillanatban hárította >

Tovább

Hova mentek az ukrán menekültek?

Magyarországon a háború kezdete óta mindösszesen 34 ezer ukrán menekültet regisztráltak hivatalosan menekültként - ez töredéke >

Tovább

A geopolitikai változások legügyesebb haszonélvezője

Szinte nincs senki, aki ügyesebben ki tudná használni a maga javára az ukrajnai háború okozta geopolitikai >

Tovább