2019. október 21. hétfő
Ma Orsolya, Zsolt névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Tovább

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Tovább

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Tovább

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Tovább

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Tovább

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Tovább

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

Tovább

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

Tovább

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

Tovább

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Tovább

A Köztársaság napja...

... ma van – emlékeztet István Kanadából.   >

Tovább

Még egyszer a szabadkai béketáborosok kirándulásáról

Augusztusi Vukovár

Lehocki Zsuzsa
Augusztusi Vukovár

Nem tudom, szerencsémnek nevezzem-e azt, hogy eljutottam Vukovárba. Csatlakoztam a szabadkai nemzetközi béketábor csoportjához, amelynek a programjában épp vukovári városnézés szerepelt. Amit a városról tudtunk, az az, hogy ott háború volt, s most már nincs. Azt sajnos nem tudtuk, hogy már a város sem létezik.

Zombor után fészkelődni kezd a társaság a buszban, a tenyerek elkezdenek izzadni, látom, itt-ott kissé erőltetett már a mosoly. A gombosi híd lábánál rendőrök. A buszfelirat (Szabadkai Békecamp) láttán továbbengednek bennünket. Az első döbbenet: hatalmas fehér táblán az egykori Testvériség-egység nevű híd új neve: Most srpskih dobrovoljaca (Szerb önkéntesek hídja), természetesen cirill betűkkel. A híd túlol­dalán a krajinai rendőrség fogad bennünket és két, az UNPROFOR-hoz tartozó orosz katona. Rögtön észreveszik, hogy fényképezünk, s ránk szólnak, nehogy még egyszer ilyen tréfát csinál­junk, s elhadonásszák a csak angolul értőknek, hogy mit nem szabad fényképezni. Indulunk. Amerre a szem ellát, mindenhol a krajinai szerb köztársaság zászlaja. Következnek a Vukovár előtti kis falvak. Látszik, hogy errefelé évtizedek óta szinte semmi sem történt, csak a helységnévtáblákat és az utcanévtáblákat cserél­ték le mostanában cirill betűsre. Végül is ezért háborúztak. De nemcsak ezek a táblák cse­rélődtek ki, hanem mindegyik. Két írásmód érvényesül, a cirill betű és az arab szám. (Amíg nem találnak jobbat az utóbbi helyett) Azt hiszem, még Dél-Szerbiában sincs ennyi cirill betűs felirat, ott ez nem érdekel senkit, itt viszont igen, hát ezért kell csinálni. Lassan megjelennék a rendszámtábla nélküli kocsik, de ezen csak a „most mászott le a falvédőről” típusú naiv ember lepődik meg. Beérkezünk Vukovár határába. Az utolsó falu, melyet egykor Borovo naseljenek hívtak, ma Savulja. Szerb falu, gyorsan szabadították fel, ezért a házak épek, talán csak itt-ott találunk egy-egy golyó-­ vagy becsapódásnyomot.

Vukovár határában

Elhallgatnak az autóbusz utasai. A fényké­pezőgépek készenlétben. Még mindig visszafor­dulhatnánk, de miért tennénk? Itt kezdődik a történelem, a város maroknyi lakójának tragédiája. Valaha az ősök pont ezen a szélességi és hosszúsági fokon telepedtek le. A buszban csak fel-felszisszenést hallani, amikor a városba érünk. A lakótelep kilőtt lakásain látszik, hogyan szórakoztak a felszabadító katonák, hogyan ver­senyeztek, szépen sorjában, hány teraszra tudnak aknavetővel belőni. Elég jól céloztak. A lakóházak kiégtek, de láss csodát, ahova nem mentek be, ma kimosott ruha van kiteregetve a teraszon. A városban egyetlenegy ép ház sincs. Látszik a tisztogatások alapossága: a felszabadí­tók házról házra mentek, s mindenhova bedob­tak egy-egy gránátot.

A békeharcosok között akkor tört ki a legna­gyobb felháborodás, amikor meglátták a lerom­bol templomokat. „Hát még ezeket is?” – kérdezték. Elmagyaráztuk nekik, hogy minden faluban ez az első, amit szétromboltak, és soha­sem az volt a kifogás, hogy a templom katoli­kus, hanem az, hogy ott mesterlövészek van­nak.

Igazi városnézők módjára elmentünk egy múzeumba is, amelynek már csak a nevét hirdető táblája ép. A gyönyörű épületet tönkre­tették. („Így kellett történnie, hiszen horvátok fészkelték be oda is magukat.”) A múzeumi anyag nagy része faládákban, ripityára törve. Az egyik sarokban zsolnai kerámiából készült kan­dalló maradványai. Lövést kapott. Itt a plafon szakadt be, ott kidőlt a fal. A látogatóknak olyan képeslapokat osztogattak, amelyeken az egykori díszterem és a legszebben berendezett terem látható. Bár csak ne tették volna!

Kinézünk az ablakon: a Dunán sétahajó úszik el gyorsan Vukovár mellett. Jócskán több mint fél éve, hogy felszabadították Vukovárt. Azóta egyáltalán semmi sem változott a város­ban. A romeltakarítás még nem kezdődött meg, csak a kocsmákat hozták rendbe: A szellemvá­ros lakói nyugodtan söröznek naphosszat. Meg­kérdeztem az egyiket

– Ezt akartátok? Most jó?

– Nem mondhatnám, hogy éppen elégedett vagyok, de ez másként nem történhetett, hiszen itt bántották a szerb népet. Mindenkinek, tudnia kell, ha valahol bajba kerül a népünk, ott ugyanezt tesszük.

A vendéglátó

A békeharcosokat a vukovári kórházigazgató fogadta, ideggyógyász. Kezdődik a mese arról, hogy jelenleg mi a helyzet Vukovárban. Kiderül, hogy az egykori 45 000 vukovári lakosból most csak 15 000 él itt. Megpróbálják rendbe hozni a kórházat. Sorolja, honnan van pénz erre, de a táborozók figyelmét ez nem köti le. Végre az egyikük véget vet a mesének és megkérdezi, hogyan kezdődtek el a harcok Vukovárban, miért került sor a pusztításra. A válasz: „Ennek a városnak az ötvenhárom százaléka szerb volt, akik nem engedhették meg, hogy a horvátok uralkodjanak rajtuk.” Rangidős kollégám halkan azt mondja, az 1991-es népszámlálás adatai szerint Vukovárnak harminchat százaléka volt szerb, de ez itt már nem segít. Elhangzik né­hány jó kis történet, hogyan jártak túl a szerb harcosok a horvát gárdisták eszén, s mint a népmesében, a végén a jó (szerb) győzött. Megkérdeztük, miért kellett Kórógy magyar la­kosságának elhagynia a faluját. Kiderült, azért, mert a HDK-ra szavazott, pedig igazán szavaz­hatott volna – mondjuk – a parasztpártra. Tehát nagy és megbocsáthatatlan a bűnük.

Ezután sétálunk a városban. Benézek min­den ablakon. Felforgatott szobák, itt-ott ágyne­mű, takaró. Nyitva a szekrény szinte minden házban. Látok gondosan kitapétázott szobákat, az egyik biztos lányszoba volt, hiszen minden rózsaszínűre van festve. Szinte elképzelni sem tudom, hogy itt valaha laktak, s azt sem tudom elhinni, hogy valaki itt kitervelten, tudatosan pusztított.

Az utcán főleg fiatal, hosszú hajú, félmeztelen férfiak kószálnak, akiken annyi az ékszer, amennyit még sohasem láttam. Ordibálnak, fölényeskednek.

Az étterem pedig működik a Duna-parton. Betérünk egy kólára, s persze rögtön feltűnik nekik, hogy idegenek vagyunk. Nem tehetek róla, de az ehhez hasonló szövegeket mindig meghallom:

– Mit gagyognak magyarul, németül ezek itt? – kérdezi az egyik a másiktól két falat között.

– Nem érdekel, az a fontos, hogy tudják, kik a szerbek – mondja a másik.

Tovább hallgatózok, észreveszik, összenéz­nek.

Később megcsodáljuk a krajinai pénzt. Min­denki vált be jugoszláv dinárt. Ötven év múlva a gyűjtők kedvence lesz, igazi ritkaság, a krajinai pénz. Elmenőben a vukováriakat kérdezünk az együttélésről. A válasz: „Soha többet együtt, ennek így kellett történnie!” S hogy ki hozza rendbe a várost? „Majd valaki!” – így a válasz. Indulunk vissza Szabadkára. A társaság lapít a buszban, mélyen magukba szálltak. A világ bár­mely feléből érkeztek, ilyet még nem láttak. Ilyen városnézésen pedig inkább ne vegyen részt senki sem.

1992. augusztus 26.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Név: Francisco, írta: 2009. szeptember 3. 9:55:06

Én örülök, hogy nem láttam ezt a Vukovárt, pedig hívtak, de nem mentem, és igaza van Sasa barátomnak:"Sve je bolje od Vukovarskih rovova!"-amikor vigasztalni próbált. Ma is rémálmaim lennének!!!, sőt még így is akadnak, ha belegondolok...mire képes az ember, ha ember az ilyen...Sáfrány F.(persze ez vice verse is érvényes...)  

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Tovább

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Tovább

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

Tovább

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Tovább

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >

Tovább

Slobodan Milošević belgrádi börtönnapjai. Hogyan adták ki Hágának? Elrabolták?

Tizenhat éve, hogy a II. világháború utáni Európa legvéresebb háborújának kulcsszereplőjét, Slobodan Miloševićet letartóztatták, és kiadták >

Tovább

Kinek üzlet a holokauszt?

Kik és mennyit kerestek a holokauszton? A legtöbbet a németek, utána pedig a kelet-európai országok. Ne >

Tovább

Jókai és az antiszemita karaktergyilkosság

Jókai utolsó éveit sikeresen megkeserítették. Talán nekünk vigasz, ma a lejáratokat senki sem ismeri, Jókait viszont >

Tovább

A Cseke

Tőle tudtuk meg, hogy például mi a Beatles tagok kedvenc étele. Vagy, hogy a los angelesi >

Tovább

Egy álszent nyárspolgár emlékiratai, aki több százezer magyart pusztított el

Első alkalommal jelentek meg magyar nyelven Rudolf Höss auschwitzi lágerparancsnok emlékiratai, amelyet 1947-es lengyelországi kivégzése előtt, >

Tovább