2019. október 19. szombat
Ma Nándor, János, Pál névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Vallomás

Kubát János
Vallomás

Egy-két nappal ezelőtt régi jó barátom arra kért, hogy a Napló számára egy négy-öt flekknyi ÖnNaplót készítsek.

Ekkor jutott eszembe, hogy volt egy öreg sakkmesterem, akinél, amikor kilencven-egynéhány éves lehetett, megjelentek a népkölcsönjegyzők, és azt kérdezték tőle, Var­tus úr, akar-e népkölcsönt jegyezni? Az öreg nagyon felháborodott; és azt mondta: „Maguk emberek? Egy kilencvenéves aggastyántól kér­nek népkölcsönt, hogy majd nyolc év múlva visszafizetik? Hát hol leszek én akkor?”

Ezt azért mesélem el, mert tőlem a Napló abban a percben kéri az ÖnNaplót, amikor egy pillanat időm sincs például arra, hogy esetleg ebédelni menjek, nemhogy naplóírással foglal­kozzak. Persze nem tagadom, hogy augusztus 2. óta, amióta a sakkolimpián vagyok, jegyez­gettem, mert tudtam, hogy sok olyan dolog történik, ami majdan, egy nap érdekességként jelenhet meg. Azt hiszem azonban, hogy ebben a bizonyos percben még hiányzik az a kis történelmi távlat, hogy ezeket a jegyzeteket meg lehessen jelentetni. Egy napomat ragadnám csak ki, és ezt szeretném elmesélni.

Az egyik szarajevói lap első oldalán hatalmas címmel megjelent, hogy Kubátnak a fizetése akkora, mint Kohl kancelláré. A cikket szinte ismeretlen újságíró írta, és arról szól, hogy Jugoszláviában ebben a pillanatban a sakkolimpia igazgatójának, tehát Kubát Jánosnak van a legnagyobb fizetése, és Ante Marković, a Szö­vetségi Végrehajtó Tanács elnöke csak álmo­dozhat ekkora keresetről. Rendet szeretnék teremteni, mert az úgy igaz, hogy a ratingem ugyan megnőtt tízezerről tizenhat ezer dinára, dehát a tizenhat ezer és az ötvennyolc ezer között (ennyit ír a szarajevói lap) tényleg óriási a különbség.

Két nappal később itt megjelentek a bonni televízió emberei, és szerették volna látni, hogy fest az az ember Jugoszláviában, aki egy egy­szerű sakkügyet mozgatva annyi fizetést kap, mint Németország kancellárja. A beszélgetés ezzel a tudósítóval nagyon érdekesen folyt, és amikor megtudta, hogy ennek a negyedrésze sem igaz, akkor be is fejeződött az interjú, mert csalódott.

Viszont aznap, amikor ez az eset történt, izgalmas riportbeszélgetésem volt az egyik bu­dapesti lap újságírójával. Furcsa kérdést tett fel: igazak-e azok a hírek, melyek szerint az a sok támadás, amely ezt az olimpiát érte, tulajdonképpen a szerbek támadása? Tehát, hogy az olimpia sok szegmentumában magyar emberek vannak vezető pozíciókon. Én nem is tudtam tulajdonképpen, hogy miként is reagáljak, mert nem szoktam hozzá az ilyen kérdésekhez, má­sodsorban pedig augusztus 2. óta eszembe sem jutott, hogy ezt az olimpiát magyarok, szerbek, románok vagy szlovákok óhajtják tető alá hozni. Lassan összeállt egy olyan csapat, amely elég homogénnek mutatkozott arra, és elég tettre késznek ahhoz, hogy az olimpia olyan sikeres legyen, mint amilyen lett végül is. Az, hogy sok magyar is élre került, nem a tudatos­ság jegyében történt. Igaz, hogy olyan embere­ket szerettem volna magam körül látni, akikben megbízom, és akiket ismerek, de hogy azok éppen és véletlenül magyarok, ez más esetében is megtörténhetett volna, és semmiképpen sem azzal a céllal választottam Őket, mint ahogy az illető újságíró mondta, hogy ezt az olimpiát elmagyarosítsuk.

Mi ezalatt a három hónap alatt lassan átvet­tünk egy olyan ritmust, amit – nem tagadom – én diktáltam, éspedig, hogy reggel kilenctől este kilencig kötelezővé tettem minden alvezéremnek a megjelenést és az aktív ténykedést az olimpián. Olyan lelkes együttessé váltunk, amelyről most nehezen fogok lemondani. Ennek a magyarországi újságírónak azt találtam válaszolni, hogy ilyen kérdéseket csak abban az esetben lenne szabad feltennie, ha itt, Jugoszláviában a magyarok olyan körülmények között élnének, mint mondjuk Romániában, Csehszlovákiában vagy bárhol másutt a világon, mert itt tőlem soha senki meg nem kérdezte, hogy lehet az, hogy ez és ez az ember ezen a poszton van; viszont tény, mind Romániában, mind Csehszlo­vákiában elképzelhetetlen lett volna, hogy a kisebbség emberei irányítsák az olimpia egy részét. Ezeknek az embereknek menet közben azt is megmagyaráztam, hogy ez a harc, ame­lyet az itteni magyarság folytat – mindegy, hogy az olvasók levelein, a Naplón, a Pistikén vagy bármi máson keresztül a meglevő hatalommal (amelynek egészen biztos, hogy nagyon sok taktikai húzása lehetővé tette azt, hogy ez a helyzet feszültebbé váljon) ellentétben áll azzal a ténnyel, hogy ezen a vidéken háromszáz éve együtt él magyar, szerb, német, román és egyéb náció.

Biztos, hogy nagyon gyorsan meg kell oldani a szabadkai színház kérdését, biztos, hogy na­gyon gyorsan meg kell oldani a 7 Nap vezetői káderének kérdését, biztos, hogy nagyon hamar a Vlaovics-Fekete kettősnek is oda kell jutnia, ahol tulajdonképpen a helye van, és biztos, hogy a televízióban is olyan embert kell az élre állítani, akiben mindannyian megbízunk. Ezt meg kell érteniük mindazoknak az embereknek, akik úgy gondolják, hogy itt maradnak. Nem az a gondjuk, hogy Amerikába vándoroljanak ki, hogy Kanadában települjenek le vagy Magyaror­szágra kerüljenek örökre. Azoknak, akik itt akar­nak élni, tudatosítaniuk kell magukban, hogy ezen a helyzeten nagyon gyorsan változtatni kell. Én azt hiszem, hogy egy csomagban kell ezeket a dolgokat megoldani, és amint sikerül olyan egyéneket a megfelelő helyre állítani, akik az elmúlt negyven év kommunista irányításá­ban, mondhatnám bolsevista irányításában nem vállaltak főszerepet, vagy nem vállaltak je­lentősebb szerepet, hanem a politikai élet peri­fériáján álltak, vagy a megengedett ellenzék táborában voltak, akkor úgy gondolom, nagyon gyorsan meg lehet találni a közös nevezőt. Mert, ismétlem: hogyha háromszáz éven keresztül si­került együtt élni, akkor erre most is megvan az esély. Ahol én születtem, Zentán, nem volt gyerek, aki ne tudott volna magyarul, szerbül, németül, esetleg még héberül is. Világos, hogy ennek a következő háromszáz évben is így kell lennie, és hogyha ezt valaki nem érti, ez még nem jelenti azt, hogy ezen még nem lehet javítani.

Én egészen véletlenül lettem magyar, az apám bosnyák, Grahovóból került telepesnek ide, az anyám pedig német. Tehát olyan kör­nyezetben születtem, ahol az emberek a magyar nyelvet beszélték és beszélik, és mint ahogy a mesékben az ember mindig a gyengébbnek szurkol, így lettem én is tulajdonképpen ma­gyar.

Most, az olimpia idején értettem meg, hogy lett Ceausescuból Ceausescu, hogy lett Sztálin­ból Sztálin és Hitlerből Hitler. Persze én nem hittem el mindazt, amit az emberek el akartak velem hitetni, hogy a talpnyalás, a bálványimádás milyen gyorsan ölt embertelen méreteket Azt itt láttam meg. Például egyik reggel fél ötkor csengett a telefon, azt hittem, hogy Campomanes. Megszoktam, hogy eddig mindig négy és öt között hívott. Fölvettem a kagylót, persze a család aludt mellettem, egy hang megszólalt: „Jó napot kívánok, elvtárs, én ez és ez vagyok, Ön pedig öltözzön fel, és menjen ki a Futaki úti piacra”. Mi történik ott? Azt mondta, menjek, nézzem meg, milyen szeméthalmaz van ott Mi közöm van nekem ehhez – kérdeztem –, én az olimpia igazgatója vagyok, nem pedig a felügyelőség embere. Erre Ő: „Igen, de ebben a percben a legerősebb és legnagyobb hatalmú ember, és ezt a szeméttelepet is egy pillanat alatt szét tudja túrni”. Vagy túratni. Tehát az emberek olyan dolgokat próbáltak a nyakamba varrni, amit tulajdonképpen nem igényeltem.

Én most csak egy napját próbáltam elmesél­ni ennek az olimpiának, az utolsó napok egyi­két, de azt hiszem, hogyha hamarosan megnyithatnám naplóm minden csapját, bizony elég furcsa és érdekes dolgokat mesélhetnék. Például azt, hogyan hívtak éjjel kettőkor nagyon bizalmas politikai megbeszélésre, hogyan békül­tem ki egy olyan emberrel, aki életem egyik szakaszában a nyakamat akarta tömi, vagy hogy mennyi pénzt kínáltak azért, hogy valaki előnyösebb helyzetbe kerüljön az olimpián. Azonban úgy gondolom, mint ahogy azt az igazi nagy politikusok mondták, mindehhez történelmi táv­lat kell.

1990. december 5.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Miért vesztette el a Fidesz Budapestet

Amit Orbán a Fidesz közösségének titulál, ellenben az ellenzék fideszes maffiának nevez, azt a vakhűség, az >

Tovább

Ki nyert vasárnap?

Érdemes megemlíteni viszont Karácsony józan és egyben biztató nyilatkozatát: azt, hogy az együttműködés érdekében nyomban kapcsolatot >

Tovább

Bumeráng

A megtörténtekre nem azért kell emlékeznünk, mert az “történelem” hanem azért, mert ennek köszönhetjük akár pozitív >

Tovább

Érinthetetlen-e Orbán?

A szex- és korrupciós botrány megrengeti az orbáni rendszert. Normális körülmények közepette a helyi választások sokkal >

Tovább

Egy szerény javaslat

Úgyhogy azt javaslom, senki ne keressen létező és nem létező kifogásokat: ha már egyszer mi nem >

Tovább

Ritka összefogás Orbán ellen

Ritka módon összefogtak Budapesten Orbán ellenfelei és Isztanbul példája nyomán azt remélik, hogy a főváros a >

Tovább

Gyalázatunk vissza fog hullni ránk

Erdogan etnikai tisztogatást végez Szíriában, hogy a Törökországban élő hárommillió menekültet oda tudja telepíteni, és ezzel >

Tovább

A vasárnap ígérete

Nem tudom, Borkai Zsolt győri híveire kijózanító hatású volt-e mindaz a pusztító tény, amit az elmúlt >

Tovább

A magyar Ibizagate

A jobboldali politikus olyan kompromittáló helyzetben lepleződött le, hogy magyarázat aligha lehetséges. Az időzítés pedig éppen >

Tovább

Brexit, Brüsszel, Orbán...

“A magyar jelölttel való leszámolást a jobboldal rábízta a baloldalra és a szélsőbalra baloldali; a románét >

Tovább

Haverok, buli, keresztény szabadság

Az egyik hajón Fekete Pákóra rakja meg a kurvát a polgármester, a másikon ugyanakkor a Despacitóra >

Tovább

Az ördög ügyvédje avagy az Orbán-rendszer whistleblowere

Amit a titokzatos ördög-ügyvéd Borkai Zsoltról fénykép és videó formájában közzétett, semmi ahhoz képest, amiről blogjában >

Tovább