2019. augusztus 23. péntek
Ma Bence, Róza, Szidónia névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (38.)

Egy barátság emlékképei

Sáfrány Ferenc
Sáfrány Ferenc
A rikkancs ismét jelenti (38.)
A barátságra (Ridgeviewx Kid fotója)

„Kicsordul a könnyem, hagyom…” (Tóth Árpád)

Lehettünk vagy tíz évesek, valahol a hatvanas évek első felében, amikor Gyurival ketten egy régi és kopott kerékpáron elindultunk horgászni, de ez esetben két napra. Így kellően minden felesleges dologgal is felmálháztuk „szamarunkat”, amelyet ő hajtott én meg a vázra ültem. A bánáti részre mentünk, egy szép homokos strandszerű szakaszra, a Sárga-partnak által, ami lehetett vagy nyolc kilométer a házunktól.

Hajnalban, holdfény mellett keltünk útra annak ellenére, hogy forró júliusi nyári napokat éltünk, azon a reggelen bizony szűrte. Tekerte is barátom az öreg verklit, minden erejét beleadva, hogy valamit haladjunk is. Valahol fél úton megvirradt, és a napsugarak már cirógatták kipirosodott arcunkat, amikor megállt és pihenőt rendelt el magának azzal a megjegyzéssel, hogy: „Hova rohanunk, amikor nem zavar bennünket a tatár, nyár van, szünet, tengernyi időnk. Gyújtsunk rá egy cigire.” Mi ekkor már lopva, általában nálunk, a fészerben, ha a szülők nem voltak otthon, rendszeresen dohányoztunk, mint a nagyok. A cigis dobozokat mindig kellő gonddal dugtuk el, a lehető legjobb helyekre, a csikkeket meg nagy műgonddal dobtuk a pöcegödörbe. Mivel a mi szüleink két váltásban dolgoztak, az ő anyukája meg akkoriban háziasszonyként állandóan otthon tartózkodott, legtöbbször nálunk jöttünk össze, ahol szabadabban mozogtunk. Rendszeresen sütöttünk, főztünk valamilyen nyalánkságot, és közben pöfékeltünk. Soha nem buktunk le.

Gyurit apja még 58-ban elhagyta, Svédországba szökött, mert egyik barátja időben figyelmeztette, hogy le fogják tartóztatni, mint a nép ellenségét, ha nem lép le, amíg a zöldhatáron erre alkalom kínálkozik. Így az én barátom apa nélkül, félárván nevelkedett, amikor mi 59-ben faluról a városba költöztünk. A nagynénémhez közel laktak, és mi így kezdtünk barátkozni.

Soha nem felejtem el, hogy egyszer egy csomagot kapott az apjától, amiben két különös csodaszerkentyű is volt. Egy lukon, ha belenéztünk, akkor a szemünk előtt színes filmkockák peregtek le. Olyan kezdetleges házimozi-szerűség lehetett, amit még külön ceruzahegyezésre is használhattunk. Órákon át, csodáltuk a kincset, és Gyuri nekem adta az egyiket, hogy elvihetem haza, és majd legközelebb visszaadom neki. Nagyon boldog voltam.

Magas, szikár gyerek volt, szőke üstökkel. Az elemit együtt jártuk végig. Neki és nekem se okozott gondot a tanulás, jófejű gyerekek voltunk, de annál inkább a magaviselet. Amit csínyként elkövethettünk, azt mi bizony ki nem hagytuk. Amikor téli korai estéken hazafelé bandukoltunk a templomtéri kis iskolából, nem akadt ház a soron, ahova mi be ne csengettünk volna, ha csengőt láttunk. Utána, persze futottunk, mint a zergék, mert akadt rá példa, hogy megzavartak bennünket.

De rendszeresen feljártunk a híd tetejére is. Csak úgy, virtusból. Még este sötétben is. Pedig ha ma erre visszagondolok, kiver a verejték. Rejtély maradt számomra, hogyan mertem én ezt megtenni, amikor soha sem tartoztam a bátrak és vakmerők társaságába.

Ha valaki nekem akkoriban azt mondja, hogy barátom Svájcba fog élni, és világutazóként bebarangolja a Föld nagy részét, a Himalája lankáit, ahol különösen szeretett, akkor csak szájtátva hallgatok. El nem hiszem, és fel nem fogom. Pedig ez történt. A hetvenes évek közepén stoppal elindult egy európai körútra, nekem meg azt mondta a szabadkai korzón, hogy Kongóba, és a végén letelepedett a szanatóriumok, órák, csokoládé, sajt, na meg az arany országában, ahol azonnal munkát talált. Az elemi után ő nem jött velem tovább a gimnáziumba, hanem a híres egészségügyi középiskolát választotta. Szakmát, hivatást tanult. Amikor megkérdeztem tőle egyszer Svájcban, hogy miért nem lettél te orvos, csak annyit válaszolt: „Hülye vagy? Itt az orvosoknak csak pénzük van, de életük az nincs. Ezt napról napra látom. Ezek huszonnégy órában robotolnak. Én meg élni akarok. Ismered a mondást, én nem azért élek, hogy dolgozzak, hanem azért dolgozok, hogy éljek, minél szebben és jobban.” És így is tett. Ha ráunt az egyik helyen, akkor fél évre összepakolta kis batyuját, betette valamilyen raktárba és elindult világot látni. Mikor visszajött, egy másik helyen tárt karokkal várták. Nagyon szerette hivatását, és jól is dolgozott. Mindig ki akarták főnöknek nevezni, az altatóknál, komoly prémiumokat kínáltak neki, de ő soha nem fogadta el ezeket az ajánlatokat. A szabadsága mindennél fontosabb volt számára. Így élt. Az a kevés ember közé tartozott, aki nem engedte meg, hogy a nyugati daráló ledarálja.

Nyolcadikosok lehettünk már, 68-ban, bennünket is elért a rock hatása és akkor építettük fel a már emlegetett „földalatti” otthonunkat, ahol szinte egész nap jól elvoltunk. Hallgattuk kedvenc bandáink zenéjét, és a társaság egy nagyobb része rákapott az alkoholra is. Gyuri sem maradt kivétel ez alól, és néha úgy be tudott rúgni, hogy nem ismertünk rá. De ilyenkor is csak rötyögött, mosolygott. Hiányzott belőle az agresszivitás csírája is. Őt én soha nem láttam veszekedni, vagy verekedni. Hogy tudott így felnőni, amikor szinte minden naposak voltak a különböző bandás kalapálások, pofozkodások, ma sem értem? Arra azonban jól emlékezem, amikor a banda nagy része, mindjárt a középiskola befejezése után indult katonának. Akkor összejöttek a Sremac szobornál, a kis parkban, és úgy berúgtak, hogy mindannyian lekésték a különböző vonatok, buszok indulási idejét, és csak másnap, ólomnehéz fejjel keltek útra. Gyuri mindig mesélte, hogy a kis Keszót úgy kellett „újraéleszteni” még akkor is, amikor a vonat után rohant, másnap, hogy végre elinduljon a haza szolgálatára. Két napig nem volt észnél. Ezen még ő is elcsodálkozott, mondván: „Nem értem, hogy lehet így berúgni? Nekem ez soha sem sikerül.”

Ez idő tájt el is távolodtunk egymástól, mert én nem tudtam sem vele, sem velük mit kezdeni, krónikus józanságom, más baráti körbe terelt. Csak akkor jöttünk újra össze, amikor már Svájcban élt, és megszelídült. Az alkoholizálásnak teljesen hátat fordítva, csak úriember módjára iszogatott, legtöbbször minőségi borokat. Ha hazajött, akkor előkerült a barackpálinka is, de csak mértékkel. Egyszer megkóstolta a szomszédom által főzött barackot, és azonnal meghagyta, hogy az életben ilyen jót még nem ivott, és ha van belőle, azonnal vegyek tíz litert. Amikor a szomszéd meghallotta a mennyiséget, akkor hozzátette, ami sok az, sok, de ideadta a kért mennyiséget. És mint ha Gyuri érezte volna, hogy erre a pálinkára időben le kell csapni, mert nem lesz még egy alkalom, a szomszéd nem is főzött többé pálinkát, ha csak nem a mennyek országában, Szent Péter külön felkérésére.

Az élete kinn annyira megváltozott, minőségi változásra gondolok itt, hogy szinte hihetetlennek tűnt. Ő soha sem pózolt, játszotta az eszét, hanem élte az életet. Érdekes és tarka baráti köre alakult így ki, mivel nyitott volt. Értelmes bennszülöttekkel is barátkozott, akik nem éltek előítéletekkel, a vendégmunkásokkal kapcsolatosan. Elkezdett rendszeresen futni, és egy ilyen tájfutó verseny alkalmával a mellette futó csinos svájci lány kezét a végén csak megkérte. Nem akarta elkapkodni a nősülést egy istenért sem. Harminckilenc évesen lehetett csak bekötni a fejét. Hecceltük is eleget érte, hogy öregember lesz, mire a fiai felnőnek, de ő fiatalokat meghazudtoló odaadással nevelte gyerekeit. Rendszeresen csak magyarul beszélt velük, és ez egy teljesen idegen környezetben nagyon komoly energiát és odafigyelést igényelt. Ma a gyerekek szinte mindent értenek apanyelvükön, és ha olyan a helyzet, és ezt ők tudják, még meg is szólalnak, amikor hazajönnek, és a nagymama nem ért egy kukkot sem az ő nyelvükön. Az is érdekes, hogy abból a fejlett világból két hétre hazacsöppenve, mennyire élvezték a Tiszát, a homokot, iszapot, koszt és minden olyat, amit mások ilyenkor szégyenként élnek meg. Nekik ez volt az igazi, sőt különös attrakció.

Ja, persze, mi elindultunk két napra horgászni. Oda is értünk, időben. Felvertük a sátrat és fürdöttünk egy jó nagyot. Én hozzáfogtam az ebéd elkészítéséhez, ha már a bográcsot elcipeltük. Végig ott csörgött a hátsó kerék környékén, kormosan, mint általában a bográcsok. Nagyon korán meg tanultam főzni, főleg a kedven ételem, a szalonnás krumplis tarhonyát. Azon a napon is azt készítettem egy kis kolbásszal megijesztve, és hagymapucolás közben csak úgy peregtek arcomon könnyeim. Most meg egy istenért el nem indulnak a csapok, pedig végső ideje lenne. Csak belül eszem magam és perelem a Jó Istent. Miért? Miért ő, és miért ilyen fiatalon? Még igazán hagyhatott volna neki néhány évet, hogy fiait kivezesse az útra, előkészítse a nagy utazásra.

Egyszer egy szeles napon, az unokatestvéremtől elkértük a ladikját, ekkor nem loptuk el, mint megannyiszor máskor, az hiszem hétfő volt, és leereszkedtünk vele a kenderáztatóig. Gyuri meg én. Mindketten eveztünk és lefelé haladva észre sem vettük, hogy fúj a szél. Egyre erősebben.

Jót horgásztunk a büdös kifolyónál, halat is fogtunk, majd délután elindultunk fölfelé. A szél egyre erősebben fújt. A nehéz ladik már csak állóhelyben mozgott, hiába húztuk az evezőkkel, mint az őrültek, haladni nem haladtunk. Ekkor kitaláltuk, hogy kimegyünk a partra, ahol lehetett, és onnan vezetjük felfelé a bárkát egy hosszabb kötéllel. Néhol derékig az iszapban egymást is húzgálva, nagyon lassan, de haladtunk. Amikor már elértük a Porontyot, áteveztünk a bánati oldalra, be az erdőbe, mert a vízállás is magasabb volt, hogy a szél erejét kiiktassuk. Amikor az erdőben, fától fáig, a csekély és nyugodt vízben haladtunk, megláttam a hatalmas terméskövet a ladik orrában. Azonnal odaugrottam és kidobtam, hogy még ezt se keljen cipelni. Ekkor a Gyuri megszólal: „Te láttad ezt? Egy hatalmas csukára dobtad a követ.” Persze a hal azonnal visszaesett a vízbe, és alámerült, így én nem láttam. Csak kis idő múlva, kémlelve a környéket, vettük észre, hogy a ragadozó fél oldalra dőlve ismét megjelent a felszínen. Azonnal beszákoltam, mint egy kárpótlás a sok kínlódásért és mindjárt boldogabban húztuk tovább. A csuka egyik szemét el is vesztette a hatalmas kő nyomására, és a csőre is jól megsínylette, de még így is kirágta hazáig a zsákot, amibe tettük. Abban az időben ez volt a legnagyobb zsákmányunk, amit Gyurival fogtunk, igaz, nem horoggal, de ez kit érdekel, és testvériesen elosztottuk. Mint az általa fogott hatalmas potykát is egy másik alkalommal. Olyanok voltunk, mint a testvérek. Öcsémmel úgy is kezeltük, mint ha ő lenne a harmadik. Neki nem volt testvére. De mi befogadtuk.

Ahogy múltak az évek, egyre ritkábban találkoztunk, de annál jobban kötődtünk egymáshoz. Azonban, évente legalább egyszer élőben össze futottunk, ha más nem, pár napra és olyankor mindenki csodálkozott rajtunk. Olyanok voltunk, mint a gyerekek. Állandóan a régi dolgokat emlegettük, amit rajtunk kívül senki sem értett. De megbeszéltük azt is, ha valamelyikünk létformát váltana, a másik szent kötelessége lesz, hogy hamvait visszaadja a természetnek, elsősorban a Tiszának. Igaz, ekkor még ezt túl komolyan egyikünk sem gondolta. Annál inkább eszeltünk egy saját magunk részére megszervezendő „aggok házáról”, olyan öregek otthonáról, amit mi hozunk létre a megfelelő és odavaló társasággal. Még szerettünk volna élni.

Azon az éjszakán, kinn a parton gyönyörűen ragyogtak a csillagok és mi gyerek fejjel a tábortűz ropogása mellett, a jövőnkről elmélkedtünk. A szúnyogok rémes hada nem hagyta, hogy egy percet is aludjunk, így hát átvirrasztottuk, de nem esett nehezünkre. Boldogok voltunk, szabadok, teli reménnyel.

Másnap délután hazaverkliztünk, ahogyan jöttünk, Gyuri tekerte én meg a vázon fütyörésztem.

A rikkancs ismét jelenti (39.)

2010. február 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Név: doki, írta: 2010. február 12. 1:04:57

Üdv Feri!

Éppen ma adta az HBO a Bucket List, Bakancs listát, és eszembe jutottál. Amíg főtt az ebéd, anyámmal megnéztük. Én harmadszor, ő elősször. Tényleg felemelő film. A barátság és a téma, kapcsolódik az írásodhoz is.

Szép történet, élvezet volt olvasni. Megható!

Üdvözlettel,

          Gábor

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Sírásóverseny

Állampolgári öntudat nélküli massza – most így látom a metrókocsiban körülöttem levőket. Miként nagyjából az egész >

Tovább

A SZER akkor és azóta

Nem tudom, hogy lesz-e magyar adás és ha igen, mikor. Azt hallom azonban, hogy a magyar >

Tovább

Az egységes európai értékrend ködfüggönyben

Az új magyar-német legfelső szintű forduló azonban újólag csak azt erősítette meg, amit vezető nyugati politikusok >

Tovább

Orbán új öntudata

A konzervatív Die Welt úgy látja, ma Sopronban sokkal többről lesz szó, mint csupán arról, hogy >

Tovább

A Donáth család és az evangélikus szeretetház tisztessége védelmében

És azzal is tisztában kell lennünk, hogy bárki sorra kerülhet. Elég egy felemelt tekintet, egy kritikus >

Tovább

Az ibizai csodára várva

Az újságírók alighanem reménytelen harcot vívnak a gonosszal. Leginkább ugyanis a liberális közönségnek beszélnek, amelyet azonban >

Tovább

Gyűlöld is

S minthogy az állam nem hajlandó emberségesen bánni a menekültekkel, ez a magatartás elkerülhetetlenül normává válik >

Tovább

Németh Miklós nem hisz a kerítésekben

A volt kormányfő arra is kitért, hogy a mai jobboldal szerint ugyan a Páneurópai Piknik kényszerítette >

Tovább

Szorul vissza a szólásszabadság, Magyarország az ékes példa

A Fidesz arra használja az adóbevételeket, hogy uralja a közbeszédet. Az MTI-t teletömték talpnyalókkal, viszont a >

Tovább

A békés egymás mellett élés Szigete

A Le Monde úgy mutatja be a Sziget Fesztivált, mint Európa legnagyobb zenei rendezvényét, amely azonban >

Tovább

Menjenek végig ezen az úton!

Ezen az úton már jól láthatóan nem tudnak visszafordulni. De akármilyen szörnyű is lesz az előttünk >

Tovább

Groteszk: Merkel és Orbán együtt Sopronban

Ők ketten azért alkotnak furcsa párt, mert a kancellár olyasvalakivel ünnepli a demokrácia újjászületését, aki saját >

Tovább