Ma Zita, Mariann, Anasztáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Zsidózók, magyarozók
„A mai magyar etnicizmus, antiszemitizmus azt a nacionalizmust táplálja, amely az erdélyi magyarokat is fenyegeti.” Parászka Boróka (Erdélyi Riport):
Kegyetlen, kíméletlen és gyors önfelszámolás elszenvedői és tettesei vagyunk. Advent utolsó vasárnapján két szöveg jelent meg, egy a kolozsvári Krónikában (Csak a zsidók zsidózhatnak – Ferencz Zsombor), és egy a Népszabadságban (Korszakváltás – György Péter). Az első tökéletesen beszéli a mai magyar hatalom nyelvét: a nemzet egységes, etnikailag tiszta, „megvallása” erény és kötelesség, a világ pedig a nemzetek elkülönülő közösségeinek láncolata (pontosabban: szembenállása). A zsidók zsidók, még akkor is, ha „a befogadó nyelvét beszélik”. „Ők” hanukázhatnak. Velünk szemben, akik mondjuk karácsonyozunk, bérmálkozunk, konfirmálunk – e szerint a logika szerint így, a rítusok szerint magyar a magyar.
A második, a többes identitások együttállásáról szól, tömör összefoglalása annak, hogyan vált a (zsidó) emancipáció (nemzeti) asszimilációs folyamattá. A magyarság e második szöveg szerint is „evidencia”, de nem etnikailag adott, hanem „szerződéses politika” eredménye, „kényes portéka”, amely áldozatok, tragédiák révén jött létre, és van érvényben. Ennek a két szövegnek a perspektívájából a Budapest-Kolozsvár közti térben ma a „ki a magyar” kérdés elválaszthatatlan az antiszemitizmus történetétől, jelenétől.
De próbáljuk meg Ferencz Zsombor és György Péter egymást kizáró állításait és kérdéseit átültetni az erdélyi térbe. Tegyük fel, hogy Erdélyben is aszerint döntjük el, ki a magyar, hogy ki ünnepli az ünnepeit. A karácsony egyszerű eset, mert mindannyian karácsonyozunk, bár itt is eltér, hogy protestánsok vagy katolikusok töltik-e meg tartalommal az ünnepet. És akkor ki a mi, és ki az ők? Akik Jézuskát, vagy akik Angyalt várnak, azok-e az igazabb magyarok? Akik szenteste halat esznek? Vagy azok a magyarok inkább, akik töltött káposztát?
És mit kezdünk azokkal a magyarokkal, akik felekezetileg egyáltalán nem sorolhatók be, mert nem karácsonyoznak? Megunták, kiábrándultak, nem hívők? Tegyük fel, hogy Erdélyben a „mi” és a „ti” meghatározása még etnikailag sem ilyen egyszerű. Muszáj feltennünk, mert ugye Erdélyben, a soknemzetiségű Erdélyben élünk, és itt mindenkinek van legalább egy szász, sváb nagynénje, örmény unokatestvére. (Hogy a zsidó rokonokat most ne is említsük, kényes téma ez manapság). Esetükben mit mondunk, milyen nemzeti hovatartozást „valljanak meg” és „vállaljanak”. A vegyes házasságban élők hova álljanak ebben a szigorú rendszerben? Azok, akik egy kicsit ilyenek, egy kicsit olyanok is akarnak lenni?
Mi lesz azokkal, akiknek eszük ágában nincs semmiféle nemzeti hovatartozást vallani és vállalni, mert számukra ez nem teljesítmény, nem kihívás. Nem azért, mert a különböző nemzeti hagyományokat tagadnák, megvetnék, vagy éppen azokat számolnák fel. Hanem azért, mert nem erről – a kirakat nemzetről – szól az életük. A nemzeti kulturális értékek mindennapjaik természetes része, „használják” azokat, egy, két, vagy három nyelvet, egy, két, vagy annál is több irodalmat. Fel sem merül, hogy válasszanak, lemondjanak erről, vagy arról, hogy betagozódjanak a nemzeti hovatartozás kizárólagos szisztémájába.
A „zsidózás” ma Erdélyben gyakran „magyarozást” jelent. (Néha mást, de ezt most – hogy az értelmezést félre ne vigyem – nem részletezem.) És ez nem azzal jár, hogy ujjal mutogatunk egymás sváb vagy zsidó nagymamájára. Hanem azt jelenti, hogy az etnikai hovatartozás nem etnikai kérdésekben, ügyekben bukkan fel érvként, kifogásként, bélyegként.
„Magyarozott” Ninel Peia, amikor azt állította, a magyarok állnak a Colectiv Klub tragédiája mögött. Mert a magyarok olyanok: akarják Erdélyt, az egységes Romániára törnek, és nem riadnak vissza attól, hogy román embereket (vö. az Orbán Viktor által kedvvel használt „magyar emberek”) gyilkoljanak válogatott eszközökkel halálra. Ez a „magyarozás” igazából, aminek helyet követel Ferencz Zsombor a „zsidózásra” igényt tartó cikkében. És az is magyarozás, amikor a kézdivásárhelyi petárdabotrányt „magyar” ügyként kezelte a román sajtó jelentős része. Nem az a kérdés, ki hova áll, hova nem áll, hanem az, kit hova sorolunk az etnikai hovatartozás ürügyével, ha éppen bűnbakra, gyilkosra vagy olyan ellenségre van szükség, akivel szemben „nemzeti egységet lehet kovácsolni” (szaftosan háborús, fegyvermanufaktúrás szóhasználattal). Mennyire tekintjük elegendő érvnek, jelzőnek az etnikai besorolást?
Azzal, hogy a sokat emlegetett, óhajtott „erdélyiség” mozaik jellegére, etnikai, eszmei sokféleségére utaltam, még nem mondtam semmit a már unos-untig ismételt közhelyeken kívül. Ha a Krónikában ez az „etnikai” tisztaság iránti igényt bejelentő szöveg így megjelenhetett, azt jelenti, ma a transzszilvanizmusnak már nincs a Krónikában becse, támogatása. Ez a lap a magyar kormány „erős nemzetállami” politikájának felel meg – szemben Erdéllyel.
Azt azonban jó volna rögzíteni: a mai magyar etnicizmus, antiszemitizmus azt a nacionalizmust táplálja, amely az erdélyi magyarokat is fenyegeti. Nemcsak a politikai szerződések révén emancipálódott, majd asszimilálódott zsidókat. Akik magyarok. Magyar zsidók.
Ha teret engedünk ezeknek az érveknek, akkor az amúgy is fogyatkozó közösségből kizárunk mindenkit, aki nem felel meg a „magyarság szabványnak”. Vajon kinek lesz hatalma eldönteni, mi is az? És ha elfogadjuk ezeket az érveket, akkor el kell fogadni a „magyarozást” is, az etnikai alapú hangulatkeltést, a gyanúsítgatást. Ha felrójuk azt, hogy a magyar zsidók a „befogadó nemzet nyelvét” beszélik (mi mást beszélnének, ez az anyanyelvük), nem marad érvünk a Ceaușescu rendszer legsötétebb nemzetiségi politikájával szemben sem.
Amelynek hivatalos álláspontja az volt: a magyarok magyarul beszélő románok. Az egyik megkérdőjelezi, a másik megerősíti az asszimilációt, és mindkettő megkérdőjelezi a szabad identitásválasztást.
Annyi a szerencsénk, mondjuk itt a Marosvásárhely-Bukarest vonalon, szemben a Kolozsvár-Budapest tengellyel, hogy ma Romániában, állami szinten – ellentétben a magyar kormány gyakorlatával – senki nem akarja a magyar közösség jogfosztóinak kultuszát ápolni. Nem gondozzák etnikai vérengzések támogatóinak, elkövetőinek sírját, nem emelnek szobrot a falurombolás döntnökeinek, végrehajtóinak, nem ad ki a román kormány emlékfüzeteket azoknak az időknek a tiszteleteire, amikor a magyar helységneveket kitakarták a hazai kiadványokból. Ma itt a vita arról szól, milyen jogokat kérünk még. És nem arról, milyen jogokat korlátoznak már megint.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >