2019. december 8. vasárnap
Ma Mária, Emőke névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Lélekben itthon élek

Beszélgetés Domonkos Istvánnal

Gubás Ágota
Gubás Ágota
Lélekben itthon élek
Ács József: Vajdasági táj

Csaknem 15 év után jelent meg az irodalombarátok körében itthon Domonkos István, a Svédországban élő vajdasági költő. December 28-án Szabadkán irodalmi estet szerveztek Domonkos István tiszteletére többek között íróbarátai, Tolnai Ottó és Dudás Károly. A látogatást használtuk ki erre a beszélgetésre.

– Tizenvalahány év után nagyon nehéz nemcsak magyarul beszélni, hanem szembenézni azokkal az emberekkel, akikkel az életem folyamán sorsot vállal­tam. Az elmúlt időszakban a magányos éjszakákon, a könyv mellől fölébredve mindig ugyanaz a gondolat merült fel bennem: hogy vannak, mi van velük? Fizikai­lag Svédországban voltam, de lélekben itt éltem állandó­an. Nem is volt alkalmam az anyanyelvemen beszélni. Két idősebb lányom tud magyarul, de nem éltek velünk, a fiam nem tud magyarul, a feleségemmel svédül be­szélgetünk, munkahelyemen svédül beszéltem, ma­gyarul csak könyveket, verseket olvastam. Néha hirtelen rádöbbentem, talán már túl késő, hogy visszakanyarod­jak a vershez, az írott szóhoz. Elhatalmasodott rajtam a rémület, hogy ez talán felesleges is, és önmagam sanyar­gatva, akkor is, amikor eszembe jutottak verssorok, akkor is szinte dacosan ellenálltam. Majd ismét jöttek újabb pillanatok, amikor kitört a háború, újabb gyötrelmes kérdések, mi lesz velük? A hírek nagyon gyéren érkeztek, ismét csak nem a vershez jutottam el, hanem valamilyen nagy rémület kerített hatalmába, és ez ismét megakadályozott abban, hogy írjak. Így meg­kerültem az irodalmat, teniszezőként dolgoztam, s miután kiléptem a pályára, csak a labda létezett és si­került elfeledni mindent... néhány órára... hozzáseg­ített, hogy túléljem ezt a periódust, ami nemcsak ezért nem volt könnyű, de anyagi gondokkal is járt...

– A mintegy 20 évvel ezelőtt megírt Kormányeltörésben című versed látleletet adott a vendég­munkások és mindannyiunk létérzéséről. Ma hogyan látsz bennünket?

– Nem szeretek definíciókat használni, mert sem­mit sem lehet definiálni. A változások olyan gyorsan követik egymást – önmagunkban és a világban is –, hogy mire sikerülne valamit megfogalmaznunk, már teljesen új a helyzet. Úgy érzem, hogy a Kormány­eltörésben című verset valamiféle skatulyába szorítot­ták. Nem elsősorban a vendégmunkásaink életével példálóztam benne, hanem önmagam csetlése-botlása, az én-nek a lehetetlen helyzetéről adtam látleletet. Lehetetlen helyzetéről a múltban, a jelenben és a jö­vőben. Nem látok valami világos, széles utat az én, az egyéniség számára. Sem akkor nem láttam, sem most. Úgy éreztem akkor is és most is, amikor valaki csak a vendégmunkás-problematikára redukálja a verset, hogy valamiféleképp kifosztották az egzisztenciális vonalát a versnek, a történelmiséget nem vették észre.

Az ember, miután megszületik, állandóan valami­hez kötődni akar, valami biztonságosat, valamiféle puha fészket keres, tulajdonképpen folytatását annak, amit az embrionális állapotában átélt. Ez a kötődés csak kivételes pillanatokban lehetséges. Erre akkor kerül sor, ha az ember találkozik egy másikkal, akit teljes egészében el tud fogadni, gondolok elsősorban a sze­relemre. Ezek a kivételes pillanatok azután csalétkei az embernek, s megpróbál ezeken a kivételes pillanatokon keresztül kötődni más területeken más emberekkel, s amikor ezek a relációk kikristályosodnak, akkor egy pil­lanatra, de mindig csak egy pillanatra, az ember úgy érzi, hogy érdemes volt élni, cselekedni, gondolkodni, érdemes volt szavakat használni, de sajnos a következő pillanatban ismét meg van kérdőjelezve minden. En­nek a versnek az alapkoncepciója a létbizonytalanság, nem a sartre-i értelemben, egyszerűen valamiféle primer, primitív létbizonytalanságnak a megfogalmazá­sa.

– Ez a létérzés tart ma is?

– Igen. S minél jobban öregszem, annál inkább elfog. Márai Sándor nagyon idősen San Diegóban teljes magányban mindenkivel bizalmatlanul viselkedett, csen­getésre nem válaszolt, egy teljes vákuumban fejezte be életét, egy olyan életet, amely szerelmekkel, barátokkal, sorsokkal volt tele...

– Te Svédországban hogyan találod meg ezeket a pillanatokat, vannak ilyen pillanatok?

– Sajnos nem sok van. Az egyetlen dolog, ami arra motivál, hogy reggelenként fölkeljek az, hogy családot alapítottam egykor fiatal koromban, és az az illúzió, hogy ez a család még létezik; persze ez is csak egy illúzió. Ezt még sikerül életben tartanom, ezt a kis pislákoló lán­got, és akkor úgy érzem, hogy ez az egyetlen pont, ami még ideköt.

– Mi vajdasági magyar költőként nagyon várunk és nagyon örülünk, amikor itthon vagy. Te minek tartod magad?

– Egy nemrég folytatott beszélgetés során szerettem volna megkülönböztetni magam a magyar költészet egy folyamától, és azt mondtam, hogy én mindig a bácskai létnek a súlyos, zsíros oldalát szerettem volna a költészet­ben kifejezni. Még fiatal koromban hittem abban, hogy ez majd egyszer sikerül, de úgy érzem, hogy egy-két versemtől eltekintve ez sokkal nagyobb probléma, mint ahogy akkor én képzeltem. Ez még motivál arra, hogy még egy nekilendüléssel megpróbáljam újra, mert úgy érzem, hogy nem sikerült. Már majdnem közel voltam egy-két versszakasz erejéig, hogy ezt megfogjam, de azután kicsúszott a kezemből. Az életem is úgy alakult, hogy ilyen hosszabb szünetek, megszakítások következ­tek be, s azután nem tudtam ehhez visszatérni.

– Gyakran gondolsz haza, álmodsz az ittho­ni tájakról, emberekről?

– Mivel végsőkig le van redukálva kapcsolatom az emberekkel, jelenleg egy zenekarban játszom, de ott a zene, nem a beszéd a kapocs, vagyis én gondolatban mindig az itteni barátokkal vagyok, az itteni életem folytatódik. Van egy furcsa dimenziója ennek az élet­nek: nem észlelem az öregedés jeleit, barátaim is ugyan­olyan fiatalok, mint húsz évvel ezelőtt és azok, akik meghaltak, azok is élnek...

– Miről beszélgetsz velük?

– Ez a beszélgetés mindig tulajdonképpen egy dologról szól, hogy milyen nagyot akartunk, és hogy milyen keveset tettünk..., hogy lehet-e még valamit ten­ni?

– Mit akartatok?

– Meg akartuk változtatni a világot, meg akartuk változtatni a verset, új verseket akartunk írni és vala­hogy nem nagyon sikerült.

– Svédországban semmit nem vetettél papír­ra magyarul?

– Egy nagy Bartók-vers tervezetét készítettem el arra gondolva, hogy a bartóki sorson keresztül sikerül valamit kifejeznem a világból való kivetettségből, de nem volt erőm befejezni, egyszerűen erőtlenné váltam, a szavak cserbenhagytak, és a mindennapi élet is hom­lokegyenest ellentétes volt mindezzel, egyszerűen kép­telen voltam folytatni.

– Ez alatt az utóbbi csaknem másfél évtized alatt kért valaki kéziratot tőled?

– Tolnai Ottó telefonált néhány ízben. De a közeg is hiányzik. Most, amikor Pestre megérkeztem, és az első szó, amit a repülőtérről jövet az autóban a rádióban megütötte a fülemet, egy verset eredményezett. Ma­gyar szót kell hallani, hogy az ember verset tudjon írni. Abban a pillanatban, amikor az ember a saját közegébe ér, bizonyos szavak rettenetes súllyal merülnek fel és hatalmas potenciális erővel rendelkeznek. Ez a szó az átvilágítás volt. Ez mennyire új volt számomra, első­sorban a politikai dimenziója, hogy téliesen odacsapott az üléstámlához, és utána írtam egy verset, Majdnem vers a címe. Ilyen erős töltésű szavakra van szükség, hogy az ember azután elkezdjen ismét gondolkodni arról, hogyan élünk, mit csinálunk, miről is van szó. Tulajdonképpen mindig erről volt szó nálam, hogy a külvilágból eredjen ez a kényszer. Ez az erős töltetű szó szinte ellenállhatatlan erővel kényszerített egy bizonyos irányba, úgyhogy a versírás most már nem választás kérdése, hanem egy kényszer, amelynek nem lehet el­lenállni. Uppsalában a szavak – amikor néhány sort mégis megírtam – elveszítették jelentésűket, még ze­neiségüket is.

– Hányszor jártál Itthon?

– Kétszer. Ez is egy szörnyű dolog. Amikor mint­egy húsz évvel ezelőtt távozóban voltam, apám állt a kiskapuban. Miután elbúcsúztunk, visszafordultam, és azt gondoltam, ne adj' Isten, hogy utoljára látom, s pontosan ez történt. Ma búcsúztam el anyámtól, most attól félek, nehogy ismét így legyen, és egész idő alatt arra kényszerítettem magam, hogy ezt a gondolatot kiűzzem a fejemből.

– A gyermekkor, az otthoni táj mennyire köt ide?

– Gyermekkoromról beszélni nem szeretek, és ezt teljesen eltömtem magamban, leszorítottam. A gyer­mekkori táj és a gyermekkor számomra egy olyan terület, amelyen ülök, mint egy bombán, gránáton. Erről remélem, hogy még egyszer az életben talán sike­rül majd valamit írnom, de legszívesebben nem be­szélek róla,

– Most sok baráttal, írótárssal találkoztál, ez után a szellemi, lelki feltöltődés után menni fog az írás, ha visszatérsz Svédországba?

– Én szűkölve érkeztem haza. Én úgy éreztem, még most is úgy érzem és kint is állandóan úgy érzem, hogy valamiféleképpen áruló is vagyok, amikor a sors csa­pásai ránk nehezedtek, akkor én nem voltam és nem vagyok velük, épp ezért nem akarok hazajőve kis ver­sikékkel elterelni a figyelmet erről az árulásomról. Egy félelem uralkodott el bennem, s rettenetesen féltek mindenkit, azokat is, akiket nem ismerek. Egy szörnyű félelem uralkodott el bennem. A most megszületett versem is ezzel kezdődik és ezeket az érzéseimet, gon­dolataimat sűrítettem a Majdnem versbe.

1995. január 4.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A hányinger hajtóereje

Nyilvánvaló, hogy október 13-a megdöbbentette és megrémítette őket, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy nincs más >

Tovább

Orbán jövőre kilép az EU-ból, az euró 375 fölé erősödik?

Megy előre a vizsgálat a 7-es paragrafus alapján. Emellett Budapest Törökország kapcsán is szembefordul az EU-val, >

Tovább

Virágzik és terjed a tekintélyelvűség az unióban

Mindent egybevéve, az unió meglepően barátságos környezetet tud kínálni a tekintélyelvűség puhább formáinak. És nemigen van >

Tovább

A hálaadás napján

Van, aki rosszallja a rektor döntését. Rasmusent ki kell rúgni, mondják, a gyűlöletbeszédet nem védi az >

Tovább

Nosztalgiapolitizálás, avagy hogyan aratott a populizmus

Trump, Farage, Orbán és a többi populista olyan embereket vonz, akik azt akarják, hogy a világ >

Tovább

Jézuska és a jógadémon

Németh Sándor most sikeresen magára húzta a közröhejt, ám ez igazságtalan. Ferenc pápa igyekszik a világi >

Tovább

Már a Budapest-Belgrád projektre vásárolhatott bányát az Orbán-családdal üzletelő cég

A Magyarország legjobb kövét adó bányát egy fiatal, de jó kapcsolatokkal bíró cég szerezte meg, amelynek >

Tovább

A szavakból épített szögesdrót

Magyarország olyan helyzetben van, mint az NDK 1961-ben: a tömegek elmennek, ezért falat kell építeni, csak >

Tovább

Soros György: A berlini faltól az új falakig

Az amerikai-magyar üzletember szerint a világ forradalmi időket él, világszerte erősödik a nacionalizmus, a jövő bizonytalan. >

Tovább

Pár méterre az ígéret földjétől

Egyesek már három éve úton vannak. De mindent elvesztenek: nemcsak a családjukat és a javaikat, hanem >

Tovább

„Magyarország »hihetetlenül goromba« jelöltje a bizottságba”

Ezzel a címmel közölte a Politico amerikai portál európai kiadása Lili Bayer cikkét Várhelyi Olivérről. A >

Tovább

Magyarország immár nem demokrácia

Erre persze jöhet a másik oldal azzal, hogy Karácsony Gergely lett a budapesti főpolgármester. Ám Isztanbult >

Tovább