2024. december 12. csütörtök
Ma Gabriella, Johanna, Franciska névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Napi ajánló

Izrael és mi

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

„Katonai kaszt irányítja, politikájának középpontjában az ismert hármasság áll: nacionalizmus, államvallás, militarizmus.” Tamás Gáspár Miklós (hvg.hu):

Radnóti Miklós lírája azokban a körökben is népszerű, amelyek költőket, különösen zsidó költőket nem szoktak olvasni rendszerint. Ugyanis Radnóti Miklós, halhatatlan kései költeményei némelyikében, kifogástalan prozódiával és kifogástalan udvariassággal azt üzente az utókornak, hogy a zsidók, köztük a költő szisztematikus elpusztítása miatt különösebben senki ne nyugtalankodjék, hiszen mindenki bűnös, senkinek sincs kirívó felelőssége. Mindenki párás szemmel, kalaplevéve, visszafogott stílusban gyászolja meg a zsidót, akit megölt.

Der springt noch auf – olvassuk a halhatatlan költeményben: kihangzik onnan a beillesztett idegen mondat kurziválása iránti halk igény. A meszesgödörből a majdani kulturált szerkesztő felé. A költőnek, mint tudjuk, vérrel kevert sár száradt a fülén, s ő már nem ugrott föl. A bori noteszt a tömegsírban találták meg. Onnan szól, a halott lírikus viharkabátjának zsebéből, a genocídium által mindörökre hitelesítve, az elégikus üzenet: ne háborodjatok föl, nem érdemes.

Nemzeti kultúránk maradéktalanul kiaknázta az önfölmentés e magasrendű, úgyszólván bírálhatatlan tanúságtétellel igazolt – netán egyenesen megteremtett – alkalmát. Olyannyira, hogy nemcsak a felelősség elvállalása olyasmiért, amiben az embernek nincs, nem volt személyes része – ami a keresztyénség feledésbe merült parancsa – tetszik paradoxnak a nemzeti közvélemény kollektív szemében, hanem még a bűn puszta tudomásul vétele is, amelyet itt nálunk „szembenézés”-nek és „emlékezet”-nek becéznek szemérmesen. Mindez egyáltalán nem csak az európai zsidóság nagy részének meggyilkolására vonatkozik, ezt néhány makacskodón kívül mindenki unja már, hanem mindenre.

Amikor azon a szörnyűségen gondolkodunk, amelyet Izrael állam művel a Gázai övezetben, azoknak a tollát, akiket Radnóti Miklós – hasonló okokból és körülmények között elhunyt – nagy barátja, Bálint György emlékezetes tárcájában „kezdő felháborodók”-nak nevezett (s ebben a két – mondjam így? – magyar író posztumusz ellentmondásba keveredik egymással) megakasztja az antiszemitizmus esetleges serkentésétől való félelem. Sietek hozzátenni, hogy ez az aggodalom nem teljesen indokolatlan.

Mégse tartozik a tárgyra.

Az, hogy a különféle eredetű és árnyalatú zsidógyűlölők ebben az esetben mit gondolnak, számunkra intellektuálisan közömbös, habár morálisan visszataszító. De a cél – az antiszemitizmus föllobbanásának elkerülése – ebben az esetben se szentesíti az eszközt: Izrael gyalázatos imperialista háborújának mentegetését vagy trivializálását.

Igaz, politikailag szúnyogszárny súlyú az, hogy a „konfliktustól” (ahogyan szégyenlős sajtónk nevezi) távol eső kis országban a kevesek nézetét képviselő skribler mit mond (vagy nem mond) erről a rettenetről, de ez a kötelesség természetén leheletnyit se változtat.

A minden tekintetben tőle függő gyarmatán a palesztin-arab entitásoknál ezerszeresen hatalmasabb és gazdagabb Izrael úgy torolja meg az ellenállás gyermeteg és reménytelen kísérletét, hogy halomra öli a polgári lakosságot. Ennek a ténynek a tekintetében a Közel-Kelet-szakértők geopolitikai, stratégiai, gazdasági megfontolásai épp oly keveset érnek, mint az újabb iszlám-teokratikus államkezdemények kegyetlenségével való terméketlen és irreleváns összehasonlítás.

Izrael állam befelé, az ott többségi zsidó etnikum (de nem az arab kisebbség) vonatkozásában „demokratikusnak” tekintett rezsimet működtet, amely föltűnően emlékeztet a két világháború közötti európai országokéra. Katonai kaszt irányítja (gondoljunk olyan vezetőkre a múltból, mint Hindenburg, Horthy, Piłsudski, Franco, Pétain, Antonescu), politikájának középpontjában az ismert hármasság áll: nacionalizmus, államvallás, militarizmus.

Kivándorlók által megteremtett fehér telepes állam, amelyet a Brit Birodalom jellegzetes kolonialista alapító aktusa hozott létre, amely a fönnhatósága alatt álló hódoltsági területeket úgy dobálta összevissza és osztotta föl, ahogyan kedve szottyant. (Persze voltaképpen a legtöbb állam ilyen, többé-kevésbé, bár ma nem mindegyikük fehér.) Ellenséges környezetben cseperedett, rendíthetetlen legitimitását, létjogát attól nyerte, hogy a holokauszt menekülő túlélőinek nyújtott nélkülözhetetlen otthont. Ellenségeivel szemben diadalmas háborúkban védte meg magát, ezek révén – és modern, nyugatias gazdaságának sikerei folytán – lett a térség lényegében vetélytárs nélküli vezető hatalma. Sokáig bírta a nagyhatalmak (kezdetben, de nem sokáig beleértve a Szovjetuniót) támogatását és a nemzetközi közvélemény osztatlan rokonszenvét. Az izraeli véderő győztes hadjáratait a huszadik század utolsó harmadában általános elismerés, sőt: csodálat övezte. Az Egyesült Államok az utóbbi néhány évtizedben minden Izraelt ért fenyegetést a saját maga elleni cselekménynek tekintett, ami egyedülálló.

Ezt a nem kockázatok nélküli, de az ún. nemzeti célok szemszögéből sikeresnek tekinthető állapotot az izraeli kormányzat arra használta, amire katonai rezsimek mindig szokták: területi terjeszkedésre, a vazallus államocskák és populációk brutális elnyomására és megvető alávetésére. (Az, hogy az arab katonai és/vagy teokratikus rezsimek se különbek, szintén nem tartozik a tárgyra.) A jelenlegi megelőző és büntető háború – a megelőző csapás az izraeli katonai stratégia sarokköve – a fatálisan meggyöngült ellenféllel szemben nélkülözi a nagylelkűség és a belátás legcsekélyebb elemeit is. Az izraeli politika – mind jó szándékú és naiv, mind cinikus – apologétáinak halovány érvecskéi a Hamász taktikájáról szóra sem érdemesek.

Izrael kergette az uralma alatt sínylődő, túlzsúfolt, reménytelen enklávé szerencsétlen lakosságát a politikailag ellenszenves, stratégiailag tehetségtelen Hamász karjaiba, miközben saját elismert határain túl, katonai védelem alatt építi a zsidó telepeket, amelyeket csak úgy tud fönntartani, ha kíméletlen terrort gyakorol a palesztinok ellen, s egyben visszamenőlegesen így igazolja embertelen, erőszakos katonapolitikáját.

Demokratikus humanisták – pláne ha baloldaliak – nem tehetnek egyebet, mint hogy fönntartások és kibúvók nélkül, a legszigorúbban elítélik ezt a politikát, tekintet nélkül fölháborodásuk (nem létező) politikai jelentőségére. Ezt az ítéletet nem lehet avval relativizálni, hogy másutt is történnek szörnyűségek, s avval, hogy mindenki bűnös, akár a többi nép. Ez ugyan elvontan igaz, de annyira elvontan, hogy a kijelentés teljesen üres. Igen, vannak izraeliek, akikkel szolidárisak vagyunk: ők a gyönge és népszerűtlen internacionalista baloldalnak és a békemozgalomnak a sovén közhangulatban fizikailag is fenyegetett, megosztott és határozatlan részvevői.

De részvétünk és együttérzésünk mindenekelőtt a lelketlenül lemészárolt arab gyerekeké. És gyászoló szüleiké.

Miért kellett ezt megírni, távol a csatatértől, s kiváltani a nyájas olvasó ellenszenvét?

Ha nem volna oly általános honunkban a felelőtlenség, a közöny, a báva és bágyadt beletörődés, a kritikátlanság, a merev szubkulturális automatizmus, a körkörös óvatosság, az elfojtott ingerültség, akkor talán nem is kellene.

Akkor mindez magától értetődnék.

Ahogyan – és nem pusztán alanyi költőkről – írta Németh Andor 1922. május 14-én, a Bécsi Magyar Újságban:

„A költő ne szolgáljon ki, Ernő, senkit.”

2014. augusztus 13.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

“Soha sem késő”

Az új Bizottság demokráciáért és jogállamért felelős biztosa bejelentette: hajlandó esélyt adni az Orbán-kormánynak, hogy az >

Tovább

Miért kezd ideges lenni Orbán Viktor tábora

A Die Presse szerint, mert a Tisza Párt most először határozottan vezet a Fidesz előtt az >

Tovább

Valóban csak a gazdaság?

A világszerte keletkező háborús gócok még jobban megrendítik a biztonságérzetet. 1939 előtt erre ugyanazt a „békét >

Tovább

Trump nevetséges állásfoglalása

Nevetségesnek minősítette Donald Trump Szíriával kapcsolatos állásfoglalását a New York Timesban Thomas Friedman kommentátor, aki háromszor is >

Tovább

Ki veszi át Szíria irányítását?

Az Economist elemzése azt latolgatja, vajon ki veszi át Szíria irányítását, miközben egyáltalán nem biztos a >

Tovább

Mindenszentek napja Újvidéken

A végtelenül cinikus hangnem, mellyel az államfő a határozottan fellépő tüntetőket illette, mindenesetre valóságos tendenciára mutat >

Tovább

A szír polgárháború tétje az, ki uralja az egész Közel-Keletet

Ezt állapítja meg Neil MacFarquhar, aki csaknem 30 éve dolgozik a New York Timesnál.  Hogy a lázadók >

Tovább

Az Orbánt váltó lengyelek vissza tudnak-e térni a normális állapotokhoz

Sokak szerint Magyarország minden idők legrosszabb uniós elnökségét produkálta a most véget érő félévben, de az >

Tovább

Hogyan borít Orbán kihívója

Magyarországon eddig két dolog volt biztos: a halál, és hogy Orbán győz. De csak eddig volt >

Tovább

Lehet, hogy Meloni lesz Európa aduásza Trumpnál

Bármennyire is úgy gondolja Orbán Viktor, hogy ő az amerikai politikus magától értetődő ideológiai szövetségese. Az >

Tovább

A merkelizmus tragédia Trump és Putyin korában

Ezt fejti ki a volt kancellár most megjelent emlékiratai kapcsán Andreas Kluth, aki bevallja: annak idején >

Tovább

Ez már nem a gyerekekről szólt

Veszíteni rossz. Aki folyton veszít, megsebzett lélekkel létezik, úgy él, mintha véget nem érő sötétség venné >

Tovább