Ma Ervin, Klétusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
A kiindulás
„Politikai vakság, hogy fasisztoid rendszert le lehet „váltani”. Ungváry Rudolf (Galamus):
Amíg létezik politika, addig van jobb és bal. Ezekről az a priori politikai kategóriákról csak az hiszi, hogy „ma már nem érvényesek”, aki elvész a valóság kaotikus szövevényében. Meg a populisták, akik a szezont a fazonnal párosítják. Ebből következik, hogy abban a vert helyzetben, amelyben a demokraták ma Magyarországon találják magukat, a baloldalnak is dolga van, meg a jobboldalnak is. Ugyanis jobb, ha tudjuk: a mai Orbán-rendszer a szélsőjobboldaliság mutált fasisztoid, a demokrácia álcájában tetszelgő formája. A szélsőjobboldaliság pedig – mint tudvalevő – nem azonos a jobboldalisággal, mert akkor bizony a baloldaliság is azonos lenne a szélsőbaloldalisággal. Ezen nem változtat az, hogy mind a baloldaliság, mind a jobboldaliság valamiféleképpen (főleg érzelmileg) kiszolgáltatottabb saját szélsőségének, de ez már az ő keresztjük.
Mindebből az is következik, hogy Bauer Tamás indokoltan töri a fejét azon, mit is kellene tennie a baloldalnak a mai helyzetében. Mihályi Péterrel vitázva cikkének azonban azt a címet adta, hogy „Orbánt csakis balról lehet leváltani”. Ez alkalmat ad arra, hogy két kérdést szóvá tegyek.
Az egyik az, hogy egyelőre sokan gondolják, a mai álruhás – és ezért talán minden eddiginél aljasabb – önkényuralmat valamelyik meghatározott politikai erő (a bal, a jobb, a liberális, a konzervatív) képes egyáltalán leváltani. Ha ezt egy baloldali gondolja, akkor talán azért teszi, mert még mindig azt hiszi, az orbáni rendszer esetében a jobboldallal áll szemben. Ez olyan végzetes tévesztés, mint azt hinni, hogy az egykori fasiszta rendszerek esetében baloldaliak álltak szemben jobboldaliakkal, és az egykori bolsevista – pártállami – rendszerek esetében jobboldaliak álltak szemben a baloldaliakkal.
Nem így volt, és nem így van. Egykor a szélsőjobboldalisággal, illetve a szélsőbaloldalisággal állt szemben minden baloldali, jobboldali, liberális és konzervatív. Ez elvileg ma is így van. Ezen nem változtat, hogy erről ma Magyarországon nem sok bal- és jobboldali, liberális és konzervatív tud. Egyszer majd rájönnek, nyilván kicsit későn, de ez már így van a harmadik világ szélén.
A másik az a hivatásos ellenzéki mainstream nagy része által osztott politikai vakság (ugyancsak egyelőre), hogy fasisztoid rendszert le lehet „váltani”, ha ezen a szón választások útján végrehajtott kormányváltást értünk. Ez ugyanúgy lehetetlen, ahogy nem lehetett bolsevista rendszereket sem választások útján megszüntetni (erre egyébként Bauer is utalt). Pontosabban: csak látszat, hogy az utóbbiak választások útján adták át a hatalmat. Diktatúrák csak katasztrófák vagy különös kényszerek következtében semmisülnek meg.
A „megvalósult bolsevizmus” az átkos kapitalizmussal folytatott versenyben bekövetkezett lassú veresége következtében valamiképpen megrohadt, és fel kellett adnia a hadállásait. 1989-ben már döglött oroszlán volt, csak éppen a rendszerváltók többsége ezt még nem akarta igazán elhinni. A mai nemzetvezető, az Orbán nevű mutáns Duce volt egykor a kevesek egyike, aki akkoriban erre nemcsak pontosan ráérzett, hanem ki is használta Nagy Imre újratemetésén mondott beszédében. Emlékszem, mennyire dühös volt rá minden derék baloldali és liberális a Történelmi Igazságtétel Bizottságában (nemcsak ilyenek voltak a tagjai). Már akkor is nyilvánvaló volt nekem, az egykori „reakciós” jobboldalinak, hogy alapjába véve nem azért voltak dühösek, mert Orbán veszélyesen provokálta az oroszokat, hanem azért, mert – be nem vallottan – érzékelték, hogy ezzel lekörözte őket, és vele az egész akkori, jobb sorsra érdemes, naiv demokratikus ellenzéket.
Bizonyára igazuk van azoknak, akik Bauer Tamással együtt úgy vélik, hogy sok szavazó kiábrándult a politikai osztály egészéből, és ezért olyan pártot keres a választásokon, amely nem volt még kormányon, és elég vehemensen támadja az összes eddigi pártot és magát a rendszert. De komolyan: ezeket akarják a baloldaliak megnyerni?
1945 után sok baloldali – velük együtt aztán szükségképpen a nemzet egésze is – vészesen ráfizetett arra, hogy a szélsőbaloldali kommunisták rendszerében látta a fasizmussal szemben a politikai ultima ratiót. Mi több, az 1945-ös megszabadulást követő első hónapokban még azt is hitték, hogy baloldali hívószavaikat a nemzet többsége követni fogja. Mily csalódás volt nekik már az 1945 őszi választás is! Utána, további mentális dicsőségükre, rögtön sokuk számára fasiszta lett a sok kisgazdapárti szavazó. Pedig az a sok kisgazda szavazó csak a kommunistákat nem akarta. És persze többségük baloldali sem volt. De ettől fasiszta?
Abból, hogy ma a többség rendre a Fideszre szavaz, nyilván nem következik, hogy annak a fasisztoid gondolkodásnak a híve, amely az orbáni zsákmányszerző politikai elitet vezérli. Sok minden miatt szavazták meg és fogják még a következő évtizedekben is megszavazni ezt a rendszert. Többek között azért, mert nem ismerik fel a rendszer rejtett fasisztoid voltát. Ezt a tömegkommunikáció egyre teljesebb „gleichschaltolása” következtében nem is teszik számukra lehetővé. De hogy őket a mai politikai viszonyok között, többségükben az esélyegyenlőség programjával, netán nyílt baloldaliassággal meg lehet nyerni, kétséges. Erre a Bauer Tamás által javasolt programra szükség van, a baloldaliság képviselete legitim, de nem azért, mert a többség megnyerhető vele, hanem azért, mert.
Azzal csínján kell bánni, hogy mi a baloldaliság vagy a jobboldaliság eredendő tartalma. Ma a nyíltan neonyilasok, együtt a fideszes csúcsragadozókkal (tehát akik harsogják a jobboldaliságukat) szavakban a legvadabb antikapitalisták. Ebben biztosan különböznek az euroatlanti jobboldaltól, viszont pontosan illeszkednek a Horthy-korszak rasszista és szélsőjobboldali hagyományaihoz. Az esélyegyenlőség követelése meg nem biztos, hogy egyszerre szükséges és elégséges feltétele a baloldaliságnak. Láttunk már karón varjút; a német szociáldemokraták Bad Godesberg-i programja olyan kapitalizmus alapú, jólétiállam-program, mint annak a rendje. Aki abban az esélyegyenlőséget mint fundamentális baloldali alapelvet felismeri, annak el kell ismernie, hogy ezt akár egy jobboldali konzervatív párt is a magáénak vallhatja. A baloldaliság és jobboldaliság – mint említettem volt – önmagukban körülbelül olyan üresek és csak egymáshoz viszonyítva léteznek, mint az igazság vagy hamisság, a jó és a rossz vagy a tér és az idő (különösen az utóbbi esetében kéretik nem rögtön felhördülni, hivatkozásokat itt nincs hely mellékelni).
Az egyik legpocsékabb tévedése volt sok baloldalinak az volt, hogy bedőltek annak: a fasizmus igazi ellensége a bolsevizmus. És amikor már sehol a pártállam, sehol a kommunisták (egyelőre persze, az ördög ebben a ficakban sem alszik), vajon semmi sem tudná megállítani a fasisztoid nyomulást? Az euroatlanti demokratikus (polgári, kapitalista) világ szerepe 1939 és 1945 között smafu? Az igaz, hogy akkor lehetett szövetséget kötni a bolsevista Szovjetunióval, de csak akkor. Ahogy ma is lehet szövetséget kötni mindenkivel, aki a fasisztoid erőkkel szembeszáll. De csak ezért. De ebből se következik, hogy a mai rendszert bármiféle népfronttal meg lehetne dönteni.
Azokat a fasiszta, illetve bolsevista rendszereket, amelyeket nem háborúval döntöttek meg, nem a baloldal, illetve nem a jobboldal döntötte meg, és nem is bal- vagy jobboldali programok felvállalása, még kevésbé afféle népfrontok. Ezek a rendszerek egyszerűen nem bírták ki önmagukat. A megdöntést politikailag a demokrácia általánosabb igénye vezérelte, és természetesen lehettek gazdasági okok is. 1989-ben sem volt Magyarországon népfront, az ellenzéki kerekasztal nem nevezhető annak. Egyetlen posztszovjet állam sem a „népfront” miatt szűnt meg. És nem a direkt, nyílt gazdasági csőd okozta vesztüket. Spanyolországban sem népfront szüntette meg a Franco-rendszert, és még csak gazdasági okok se játszottak döntő szerepet.
Bauer Tamással szemben abban biztos igaza lehet Mihályi Péternek, hogy pusztán baloldali program nem elég a változáshoz.
Ahhoz ugyanis, hogy egy fasisztoid rendszert meg lehessen dönteni, nemcsak a baloldali program nem elég. Nem elég a jobboldali se, sem a liberális, sem a konzervatív. Mert a fasisztoid és bolsevisztikus rendszereknek (az utóbbiaknak ma kisebb az ázsiója, más a korszellem) nem a bal- vagy a jobboldal, és nem a liberálisok vagy a konzervatívok, hanem a demokraták az egyetlen lehetséges ellenfelük. Függetlenül attól, hogy van-e összefogás vagy nincs. Potenciálisan ugyanis a demokrácia (a polgári, kapitalista alapú) áll szemben minden fasisztoid és bolsevista rendszerrel. És elvileg a bal és a jobb, meg a liberalizmus és a konzervativizmus csak demokráciában léteznek, mert politikailag ezeknek az irányzatoknak a küzdelme biztosítja a demokrácia egyensúlyát. Ezért mind a kétszer két irányzat demokratikus értelemben legitim.
Hogy a demokraták mikor tudják megdönteni az orbáni rendszert, aligha tudhatjuk, de hogy választások útján ez nem fog menni, az biztos. Bármilyen lesz is a programjuk. Ma mindenesetre időben valahol ott tartunk, ahol a pártállam idején 1951-ben. Még hosszú idő áll előttünk, sok ellenállás lesz egyelőre még demokratikusnak álcázott fasisztoid politikai eszközökkel hatástalanítva és letörve. Különösen azért, mert az ellenzék minden jel szerint személyi kérdésekkel, pozíciókkal és állásokkal van elfoglalva. És csak demokráciázgatnak, jól nevelten miniszterelnök-urazgatnak és bizottságosdikban kérdés-felet játékokat folytatnak. Ők még mindig azt hiszik, hogy „lehetne még valami”. Persze: „a holt szeme félig nyitva, hátha meg nem volna halva.” Közben hamarosan avatják a Szabadság téri kényszer-emlékművet, az orbáni rendszer velejéig hazug voltának mementóját.
Tisztán látni, ez a kiindulás. Minden más, így a megoldás is – legyen bármilyen – csak utána jön. Enélkül tényleg az van, amit Tamás Gáspár Miklós üzen: „meg fogtok dögölni!”.
És hogy jobban megértessem magamat, meg hogy világos legyen: egyszer majd minden gyalázatos rendszer véget ér. Olvassuk tovább a nem baloldali Márait, mit írt 1934-ben az orbáni rendszer 1945-ben megsemmisített Mussolini-féle, még nem mutálódott őséről: „Azokban a hónapokban törte le, semmisítette meg és szórta szélnek a fasizmus a szociáldemokráciát. A szocialisták afféle földalatti szektává silányodtak, s mint az első keresztények, katakombákban gyűléseztek. A másik partról érkeztem, minden rokonérzésem a letört munkásmozgalomé volt, s lélekben ellenségesen és idegenül szemléletem e diadalmas diktatúra mutogatós felvonulásait.” (Egy polgár vallomásai)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >