Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

„Jaj, hát az olyan jó! Itt Budapest kellős közepén ott egy hely, és Bijelo Dugmét hallgatunk." Váradi Monika Mária, Erőss Ágnes:

KULCSSZAVAK: migráció, zene, identitás, nosztalgia

Tanulmányunkban a vajdasági magyar migránsok egyik rendezvénye, az ún. jugó buli, a szervezők és résztvevők elbeszéléseinek elemzése alapján a migráció, zene és identitás nemzetközi szakirodalomban is feltárt összefüggéseire mutatunk rá. A kibocsátó országhoz kapcsolódó zene csökkentheti a migrációval járó veszteségeket, felidézheti a migránsok maguk mögött hagyott ifjúságát, világát, ugyanakkor identitást teremthet. A jugó bulik felidézik a volt Jugoszlávia zenei és kulturális világát, ezért írásunkban arra is választ keresünk, hogy e rendezvény, illetve a köré szerveződő elbeszélések vajon értelmezhetőek-e az ún. jugónosztalgia, mint politikai, kulturális jelenség keretein belül. A bulit vajdasági magyarok szervezik, az eredeti szándékok szerint azért, hogy a vajdasági magyar migránsok számára találkozási és szórakozási lehetőséget nyújtson. A zene és a táncok, a hangulat, az ízek ugyanakkor a Balkán kulturális világát idézik fel. A jugó buli a vajdasági magyarok legalábbis egy csoportja számára olyan teret hoz létre, amelyben identitásuk „déli” vagy balkáni oldalát megélhetik, megjeleníthetik, s ez egyben arra is alkalmat ad, hogy önmagukat a magyarországi magyaroktól megkülönböztessék. A jugó buli így a szimbolikus határmegvonás tereként is értelmezhető.

(1) Felütés

A színpadra lépők, kezükben a mikrofonnal, még csak készülnek az éneklésre, de amint a keverőpultnál álló DJ elindítja a felvételt, és felhangoznak az első taktusok, a közönség tombolni kezd. Van, aki kiabál, más sikít örömében, a nézők tapsolnak, a kezek magasba lendülnek, és a terem önfeledten énekli a dalokat a fellépőkkel. A többség kívülről fújja a számokat, nem szükséges követniük a kivetítőn megjelenő szöveget. Nem számít, ha kicsit hamisabban énekel a színpadon álló, a hangja úgyis összekeveredik a közönségével. A verseny szabályai sem tűnnek sérthetetlennek; a férfi mellé odapenderül a fellépésre váró nő, és együtt énekel a „vetélytársával”; a színpad előtt táncoló, éneklő fiatalok közül néhányan felugranak a színpadra és kört alkotva a temperamentumos előadónő körül, kólót járnak. Mások a színpadon énekelnek a versenyzőkkel, akad, aki kezében söröspohárral, cigarettával kapaszkodik a társaiba és kiabál teli torokból. A színhely egy pesti szórakozóhely, az alkalom a Balkan Party, azon belül az „ex-yu” karaoke verseny. A jelentkezőket a parti ötletgazdája, szervezője szólítja a színpadra, magyarról szerbre, szerbről magyarra vált, az énekesek magyarul és szerbül szólnak a közönséghez, többségük Magyarországon élő vajdasági magyar – ahogy az egyszemélyes zsűri, Rúzsa Magdi is –, a dalok a hajdani Jugoszláviában népszerű slágerek. Itt csak szerbül (szerbhorvátul) lehet énekelni. A karaoke versenyt követő yu party-n is a volt Jugoszláviában született popzenei számokra és „balkáni mulatós zenére” táncolnak az egybegyűltek.

2) Bevezetés: migráció, zene, identitás, emlékezet összefüggései

Semmit nem tudtunk ezekről a partikról, amikor elkezdtünk beszélgetni Magyarországon élő vajdasági magyarokkal. Alig néhány interjú után kiderült, hogy közülük jó páran több-kevesebb rendszerességgel részt vesznek (vettek) a Balkan Partykon – amelyet jellemzően jugó buliként emlegetnek, így mi is ezt a kifejezést használjuk. Ezen tudás birtokában a következő beszélgetések során már kíváncsiak voltunk arra, hogy beszélgetőpartnereink tudnak-e ezekről a partikról, részt vesznek-e rajtuk, ha igen, mit jelent számukra, ha nem, mivel indokolják távolmaradásukat. 

Miért fontos a jugó buli megértése és elemzése? Kutatási tapasztalatok igazolják a migráció és a zene kapcsolatát, a kibocsátó ország zenéjének a migránsok életében betöltött fontos szerepét. A zene képes arra, hogy szimbolikusan összekössön egymástól távoli tereket, különböző történelmi időket, személyes életszakaszokat, hogy „elrepítsen bennünket egy másik térbe és időbe” (Valentine 1995, 481.). A zene alkalmas egyéni és kollektív emlékek felidézésére, s a zene – hallgatása, fogyasztása, előadása, alkotása és újraalkotása – révén kifejezhetjük kötődésünket egy térhez, helyhez, társadalomhoz, az emberek egy csoportjához, életünk egy szakaszához. Más szavakkal, a zene identitást fejez ki és teremt (Baily, Collyer 2006, Cohen 1994, Margolies 2009, Mertiniello, Lafleur 2008, Leonard 2005).

A zene és a tánc a migráns közösségekben különféle módokon működhet identitást kifejező és teremtő eszközként. Az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában élő, dél-amerikai, afrikai, ázsiai, második vagy harmadik generációs migránsok az otthonról hozott zenei hagyományokat nyugati ritmusokkal, hangzásokkal vegyítve új műfajt és egyben identitást teremtenek (ilyen a rap vagy a rai). Míg a zenei nyelv a köztes, két kultúra és hagyomány közötti léthelyzetre reflektál, a dalok szövegeiben a migráns sorsból fakadó nehézségek, küzdelmek – a megkülönböztetés, előítéletesség, rasszizmus élményei – jelennek meg (Bailly, Collier 2006, 175., Simonett 2007, Margolies 2009). Magyar vonatkozású példát idézve, a Buenos Aires-i magyar diaszpórában a magyar népzene és néptánc a közösségteremtés és az identitás megőrzésének fontos eszköze.  A Buenos Aires-i magyarok identitásteremtő gyakorlatait elemezve, Kovács Nóra felhívja a figyelmet azokra a migráns közösségekben folytatott kutatásokra, amelyek rámutattak a „folklorizmus jelenségére, azaz arra a folyamatra, ahogyan a népi kultúra elemei válnak az etnikai identitás kapcsolódási pontjává az adott közösség területi és társadalmi származásától függetlenül” (Kovács 2009, 145.).

A zene és tánc révén felmutatott, megalkotott identitás, a Mi megfogalmazása egyben a Másiktól való elhatárolódás, szimbolikus határmegvonás. Az Etiópiából Izraelbe érkező zsidó fiatalok a reggae és a rap által teremtenek egy afro-izraeli identitást, amellyel megkülönböztetik önmagukat a fehér izraeli társadalomtól (Shabtay 2003). Az ír népzene és tánc művelése az Angliában élő ír bevándorlók leszármazottai számára eredeti kultúrájuk felidézése és megőrzése mellett egyben az angoloktól való elkülönülés, s egy saját ír-angol identitás megteremtésének eszköze (Leonard 2005). 

A zene helyet, időt teremtő és egyúttal felidéző természete (Cohen 1994, 444.) nyilvánvalóan megmutatkozik a jugó bulik esetében is. A jugó buli terét a szervezők által megszabott program, a zene kizárólagosan délszláv, illetve ex-jugoszláv mivolta, a lejátszott dalok szerb(horvát) nyelve éppen úgy strukturálja, mint az a mód, ahogy a vendégek „buliznak”. A jugó buli saját tere és ideje elválaszthatatlan attól a tértől és időtől, amelyet felidéz: a volt Jugoszláviától.

A zenének a (poszt-) jugoszláv identitás meg- és újrateremtésében, illetve Jugoszlávia emlékezetének megőrzésében, újraidézésében játszott szerepe nem véletlenül vált fontos, részben az ún. jugónosztalgia összefüggésében tárgyalt kutatási kérdéssé (Lindstrom 2006, Volčič 2007, 2011). A jugoszláviai idők rock- és popzenéje, amelyet a balkáni népzene és a nyugati rockzene ötvözése, valamint a fennálló renddel való szembenállás jellemzett (Debeljak 1998 , Volčič 2007), a Jugoszlávia széteséséhez vezető és a poszt-jugoszláv időkben az ellenállás és a nosztalgia kifejezésének eszköze lett. A kilencvenes évek elején, a ljubljanai alternatív színtéren szervezett balkán partikon a jugoszláv rock-slágerek vagy éppen partizándalok éneklésével a fiatalok az erősödő, és ezt a zenét elátkozó, tiltó nacionalista rezsimekkel és ideológiákkal szembeni ellenállásukat fejezték ki (Lindstrom 2006, 241.). A poszt-jugoszláv transznacionális kulturális térben a korábban undergroundba szorult, kalózkiadásokban terjesztett zene képviselői már büntetlenül koncertezhetnek az új utódállamokban, megindult a zenei termékek nemzeti határokon átívelő, transznacionális áramlása (Baker 2006). A jugoszláv zene, a jugó-rock újraéledése együtt járt egyfajta jugoszláv identitás, jugoszláv/balkáni életérzés átélésének és megjelenítésének igényével (Volčič 2007). Tanulmányunkban arra a kérdésre is választ keresünk, hogy Jugoszlávia emléke miként jelenik meg a bulin résztvevő vajdasági magyar migránsok narratíváiban, illetve, hogy a buli által megjelenített és felébresztett nosztalgia mennyiben értelmezhető a politikai jelentésekkel is átitatott jugónosztalgiának nevezett személyes és kollektív emlékezet összefüggésében.

A zene helyet és múltat felidéző erejét tapasztalhattuk más vajdasági migráns közösségben is. A vajdasági migránsok által alapított szervezet, a Vajdasági Magyarok Demokratikus Közössége Szegedi Tagozatának báljain a résztvevők magyar zenére táncolnak, mulatnak, s ezekre az alkalmakra a Vajdaságból hívnak zenészt vagy autentikus lakodalmas zenét játszó zenekart. A csárdások, a magyar nóták mellett rendre felhangoznak olyan „honvágyas” vagy Trianon után született dalok, amelyek a migránsokban a maguk mögött hagyott vajdasági szülőföld emlékét idézik fel. Ezek a bálok, a maguk zenei világával teret nyújtanak a vajdasági magyar migráns közösség összetartozásának, s ettől elválaszthatatlanul, a szülőföldhöz való mély – és fájdalmas – érzelmi kötődés, végső soron a vajdasági magyar identitás meg- és újraélésére, kifejezésére. 

Interjúalanyaink narratíváiból világossá válik, hogy a jugó bulik maguk is alkalmat kínálnak a vajdasági magyar identitás megélésére és kifejezésére, de annak „déli”, balkáni elemeit emelik ki és mutatják meg. A buli a vajdasági magyar migránsok – legalábbis egy csoportja – számára lehetőséget teremt arra, hogy egy sajátos vajdasági magyar identitást átélve és felmutatva, önmagukat a magyarországi magyaroktól is megkülönböztessék.

3) A jugó buli

3.1.) A történet és a főszereplők

A Balkan Party, illetve a jugó buli története 2000 után kezdődött. István, a kezdeményező, annak érdekében, hogy a Magyarországra telepedett vajdaságiakat összehozza, kibérelt egy kis pubot, ahol az első bulit tartották.  „És akkor először jöttek egy olyan százan, százötvenen. Úgy elég jó érzés volt, és akkor ez indult…”. Azóta, különböző budapesti helyszíneken, évente ötször szervezik meg a bulit, Istvánhoz hamarosan csatlakozott Sándor, aki maga is közreműködik a szervezésben, emellett a bulik állandó DJ-e. A program a két főszereplő elképzeléseit tükrözi.

A Balkan Party kulturális blokkal kezdődik, amelybe a jugoszláv utódállamokban készült film, vajdasági magyar szerzők újonnan megjelent könyvének bemutatója egyaránt belefér. Tíz óra felé veszi kezdetét az élő zenekari koncert (vagy karaoke verseny), melynek fellépői neves, rendszerint Szerbiából, esetleg más utódállamokból érkező zenekarok.   A hangulat éjfél után hág a tetőfokára, amikor a program szerint kezdetét veszi a hajnalig tartó jugó parti, Sándor, az állandó DJ, valamint egy vagy két, rendszerint az utódállamokból hívott DJ közreműködésével. Az autentikus balkáni hangulat megidézéséhez a film, irodalom, zene mellett az ízek is elengedhetetlenek; az ételekről (csevapcsicsa, pjeszkavica, burek) népszerű belvárosi vendéglőket üzemeltető szerb vállalkozók gondoskodnak.

István az ötletgazda és fő szervező, akinek a kezében „a szálak összefutnak”. A harmincas éveinek elején járó egyetemi oktató, mérnök és rendezvényszervező Újvidéken nevelkedett. Édesapja vegyes (magyar, szerb, német) etnikai hátterű, jómódú polgári családból érkező egyetemi tanár, anyja magyar falusi gazdálkodóktól származó pedagógus, aki a városi óvodahálózat innovatív vezetőjeként szerzett hírnevet. István tőle örökölte szervező tehetségét. A család mindig és magától értetődően magyarnak vallotta magát, erős kulturális kötődéssel az anyaországhoz. A magyar identitás mellett István élettörténetében „a multikulturalitás” tapasztalata, a több kultúrában való otthonosság kiemelkedően fontos. Büszke arra, hogy kiválóan beszéli a szerb nyelvet. Világpolgárnak vallja magát, bárhol képes otthon érezni magát. Gyermekkorában is sokat utazott szüleivel Európában, az Egyesült Államokban, rokonai élnek Brazíliában, rajong Indiáért, ahol többször is megfordult. István 1998-ban jött Magyarországra; noha az újvidéki egyetemre is felvették, inkább Budapestre jött tanulni, fojtogatónak érezte a mind intoleránsabb, kisebbségellenes, bezárkózó légkört, amely körülvette. Szülei egy éven belül követték, azóta itt él a család. Istvánt rokoni, baráti, szakmai, üzleti szálak kötik a Vajdasághoz, üzlettársaival létrehozott és eladásáig működtetett egy magyar és szerb nyelvű közösségi oldalt. A kommunikációs technológiák kutatóként is érdeklik, és nagy segítségére vannak a bulik szervezésében, több mint ezerre – DJ Sándor három-négyezres számot említ – becsüli azt a címlistát, amelyre alapozva szervezi a bulikat. 

István állandó partnere a bulik szervezésében és lebonyolításában a Szabadkáról érkezett Sándor. Tíz évvel idősebb Istvánnál, a nyolcvanas évek végén kezdte meg mérnöki tanulmányait Budapesten. Az egyetemi évek után vissza akart térni Jugoszláviába, de közben kitört a háború. Mivel orvos édesapja – aki akkor már megjárta a vukovári frontot –, véletlenül átvette és aláírta fia behívóját, az éppen otthon lévő Sándor átautózott a határon, s végleg Magyarországon maradt. Itt alapított családot, szabadkai feleségével Budapesten ismerkedtek össze. Mérnöki, műszaki tudását vállalkozásában kamatoztatja; a legkülönbözőbb rendezvények technikai, és DJ-ként, zenei lebonyolításával foglalkozik. Már a nyolcvanas években volt otthon saját diszkója (12 éves kora óta DJ-zik), szakmai tapasztalatait Amerikában és Ibizán gazdagította. Sándor testvérei is Magyarországon tanultak, ám míg nővére itt alapított családot, öccse visszaköltözött szülővárosába, ott nősült meg, dolgozik, emellett aktív tagja Sándor „nemzetközi vállalkozásának”. Közösen szervezik és viszik a Vajdaságban a bulikat, diszkókat, amelyeken magyar és szerb fiatalok mulatnak. Sándor a vállalkozása „nosztalgia” ágának tartott magyarországi jugó bulikra rendszeresen hív szabadkai, zágrábi stb. DJ-ket, figyelemmel kíséri a határon túli zenei életet. A bulik zenei arculatát ő formálja: a lejátszott számok zöme a volt Jugoszláviához kötődő rock és pop zene,  de mindig hallhatóak újabb darabok is Szerbiából vagy más utódállamból.

Noha István és Sándor vállalkozók, s maga a jugó buli is üzleti vállalkozás – amelynek bevételei a belépőjegyekből és a szponzoroktól származnak –, hangsúlyozzák, hogy a rendezvény hasznot nem terem, és egyhangúan állítják, hogy „ezek tényleg nem a pénzről szólnak”. A kezdet kezdetén megállapodtak: „abban a pillanatban, amikor nyűg lesz valamilyen szinten ez az egész buli, ne adj’ Isten azért kezdjük csinálni, mert pénz van benne, akkor abba fogjuk hagyni. Mert hát ez nem erről szól.”

István más, áttelepült vajdasági magyarokat célzó rendezvényeket is elindított az ezredforduló után. A gyermekes családokat invitáló, kulináris és kulturális élvezetekkel, játékokkal, vetélkedőkkel fűszerezett Délvidékiek Találkozója öt-hat év után megszűnt, az eredeti helyszínt nem tudták tovább bérelni, újabbat nem találtak. A Vajdasági Randevú az idősebb generációkat megszólító bál volt, a Vajdaságból érkező magyar zenekarral, vacsorával,  ami kilenc év után elhalt; az érdeklődés megcsappant, az idősek egyre kisebb számban jelentek meg, a fiatalokat a „lazább dolgok jobban érdeklik”. A rendezvények elnevezése nem véletlen, István szerint a földrajzi nevek egyben identitáskategóriákat jelölnek:

„Én azt mondom, hogy mi leginkább azt szeretjük, ha vajdaságiaknak hívnak bennünket, vajdasági magyarok. A Délvidékben benne van minden, benne van a horvát rész, Baranya, benne van Szlovénia, a Mura-köz, mit tudom én. Az egy tág fogalom, délvidéki. Ha Délvidéket mondasz, akkor nem vagy precíz, egy vajdasági találkozón meg egy szlovéniai magyar is eljöhet, nem azt mondom, de nem nekik szól, nem az ő rendezvényük ez. [Kérdés: És a jugó?] Ott mindenki van. Ott mindenki van; ott keveredés van.”

A „mi” a vajdasági magyarokat jelenti – függetlenül attól, hol élnek –, identitásuk földrajzi és etnikai dimenziói szétválaszthatatlanok. Vajdasági találkozón – a „találkozó” fogalma migránsok számára szervezett rendezvényre utal –, ugyan a tágabb Délvidékről érkező magyarok is részt vehetnek, de az nem nekik szól, mondja István, kimondatlanul is a vajdasági magyarok sajátos kollektív tapasztalataira, élményeire, kötődéseire, identitására utalva. A Jugoszlávia földrajzi és történelmi fogalmához kötődő jelzőt viselő rendezvény az, amelyen bárki részt vehet, származzon bárhonnan, ide nem csak magyarok járnak. Abban, hogy a jugó buli a legvegyesebb közönséget tudja megszólítani és vonzani, alapvető szerepet játszik a zene, amelyhez a szórakozás sajátos minősége kapcsolódik.       

A zene „déli zene”, s ha a buli hangulatát akarják visszaadni, István „őrületről”, reggel ötig tartó „őrjöngésről” beszél, Sándor pedig, felidézve az első karaoke partit, úgy fogalmaz, hogy „fejre állt a buli” és „elszabadult a pokol”. A fordulatok, metaforák féktelen, önfeledt mulatást idéznek – erre az önfeledtségre utal a meghívók szövegében rendre visszatérő „asztalon táncolás/ táncolni” fordulata is. A jugó buli vonzerejéről beszélve István a közösségteremtő erőt hangsúlyozza. Gyermek- és ifjúkorának színterével, Újvidékkel állítja szembe Budapestet; míg a vajdasági városban az emberek megálltak, beszélgettek egymással az utcán, addig ez a közösségi élet ismeretlen Budapesten, a jugó buliknak színhelyet adó nagyvárosban. 

„Lehet, hogy sok embernek ez [a jugó buli] egy identitást jelentett. Én inkább azt mondom, hogy közösséget jelent nekik. Hogy eljönnek oda, mert ugye elmehetsz bármilyen szórakozóhelyre, Budapest, az egy dzsungel. Tehát rálépnek a lábadra, föllöknek, leöntenek, leütnek, kiveszik a pénztárcád. Nem olyan egyszerű ismerkedni. Lehet ismerkedni, de nem tudod, ki az, hogyan. Itt meg rögtön be tudod tájolni az illetőt. Azért ez egy közösség, és akkor lejössz, biztonságban vagy ott, sok ismerős lesz. Egy közösség, ez más érzés. Ezért szeretik. Egy közösségi érzés van. Van, hogy ötszáz ember együtt énekel, ilyet még nem láttam soha. Vagy együtt táncol, vagy együtt összekapaszkodva énekel. Szóval ilyet nem nagyon lehet látni. Én nem láttam még ilyet.” 

Budapest, a budapesti szórakozás tereinek metaforája a dzsungel, amelyhez, egyre erőteljesebb, a véletlen ütközésektől a tudatos erőszakosságig ívelő, durvaságot kifejező igék alkalmazásával, a kényelmetlenség, a zsúfoltság, tülekedés, a veszély képei és érzetei kapcsolódnak. Ezzel szemben a jugó buli a biztonság szigete. Aki ide betér, számíthat arra, hogy ismerősökkel találkozik, de személyes kapcsolatok nélkül is tudható, kik járnak ide. István az ismétlésekkel (közösség), az egyediséget kifejező fordulattal (ilyet nem láttam/látni) nyomatékosítja, hogy a jugó buli közönsége nem szórakozni vágyó ismeretlenek véletlenül összeverődő halmaza, hanem az összetartozás és a szórakozás egyedülálló élménye által összekovácsolt közösség. 

3.2) A közönségről

A közönség legfontosabb csoportját, eredeti magját, a kilencvenes években, a balkáni háborúk, a NATO-bombázás idején Magyarországra települt vajdasági magyarok alkotják; közülük származnak a szervezők, számukra született a rendezvény. Különböző generációk tartoznak e csoporthoz, az idősebbek Jugoszláviában nőttek fel, kezdték felnőtt életüket. A kelet-német múltat felidéző ún. Ost -diszkók egyik résztvevőjét idézi Daphne Berdahl: „Nem csak a zene, hanem a közös emlékek. Ha szól a zene, az emberek egymásra néznek, és máris tudják, anélkül, hogy bármit is mondanának”. (Berdahl 2010, 56.) Ugyanerről a szavak nélkül is újraélhető közös tapasztalatról, emlékezetről vallanak DJ Sándor szavai is:

 „(…) harminc évesekig bezárólag van egy olyan, amit én észreveszek a bulikban, amikor föl lehet lángoltatni a zenével a nosztalgiát.  Tehát ők voltak azok, akik még éltek is Jugoszláviában (…) a mi generációnk, hát még középiskolában is, meg mindenhol ezekre a számokra buliztunk. (…) és akkor, mikor elindítok valami számot, és kettőt szólok hozzájuk, akkor mindenki poharat a földhöz vágja, kezet fel, és elindul a nosztalgia. Ez olyan jó érzés, és ez összekovácsol mindenkit.”

Sándor egyre ritkábban lát a buliban ismerős arcokat, a korosztályához tartozók családot alapítottak, munkájuk, elfoglaltságaik okán ritkábban/egyáltalán nem járnak el a partikra.

A fiatalabb migráns generáció tagjai a nyolcvanas években születtek, gyerek- és kamaszkorukat a poszt-titói, majd a háborúban széteső Jugoszláviában töltötték, tanulni jöttek Magyarországra a kilencvenes évek végén. Közéjük tartozik a kettős kötődésű és identitású Noémi. Édesanyja vajdasági magyar, édesapja boszniai szerb. Noha a falun élő anyai nagyszülőkkel és édesanyjukkal Noémi és öccse magyarul beszéltek, édesapjukkal szerbül, a család közös nyelve a szerb volt. „… én még ebbe nőttem bele, hogy mindenki jugoszláv (…). Multikulturális környezet, ami meghatározott minket.” Noémi anyanyelve a szerb, szerb iskolába járt, legjobb barátai máig szerbek. „Konyhanyelven” beszélt magyarul, amikor édesanyjával eldöntötték, jelentkezik a budapesti nemzetközi előkészítő intézetbe, hogy majd Magyarországon végezze felsőfokú tanulmányait. Három hónap alatt annyira megtanult olvasni, írni, hogy bejutott az előkészítőbe. Noémi azóta megszerezte diplomáját, a kollégiumban ismerte meg kárpátaljai magyar férjét, akivel Budapesten alapítottak családot. Kisfiúkkal Noémi, ha kettesben vannak otthon, szerbül beszél. Magyarul pedig annyira megtanult, hogy legutóbbi munkahelyén már őt kérték meg, hogy magyarországi kollégái szövegeit átfésülje. Magyarországi meggyökeresedése, harmonikus családi élete mellett Noémit erős honvágy gyötri, hiányzik neki az édesanyja, hiányolja a legjobb barátait, az otthonát. Kisfia születéséig rendszeresen eljárt a jugó bulikra, mert ott olyan zenére táncolhatott, amire tini korában bulizott. „Néha rám jön, de én azzal elintézem a honvágyat, hogy itt [a lakásban] koncertet csinálok.” Noémi ilyenkor „jugoszláv zenét” hallgat.

A bulikban olyan vajdasági fiatalok is megfordulnak, akik tanulni jöttek Magyarországra, a ’90-es években születtek, nincsenek saját élményeik, emlékeik Jugoszláviáról. A jugó slágereket viszont ismerik, szüleik ezeket hallgatták. Őket nem a fiatalságukra, az otthonukra való emlékezés vonzza a buliba, hanem a hangulat és a közösség, a sokszínű és mégis otthonos közeg. Zoé húszas éveiben járó, Szabadkáról származó diáklány, egy vidéki egyetemen készül gyógyszerésznek. Kisgyerek volt a háborúk idején, édesapja megjárta a frontot, nem beszélt arról, amit átélt, Zoé annyit tud, hogy nem fogott fegyvert senkire. Magyar anyanyelvű és identitású családban, de vegyes etnikai környezetben nőtt fel; édesapja minden iskoláját szerb nyelven végezte, szülei munkahelyükön szerbül kommunikáltak, ő maga is barátkozott szerb gyerekekkel. A szerb nyelv ismeretének hiánya nem lenne akadály a boldogulásban, de Zoé már nem akar visszatérni a Vajdaságba, magyarországi barátjával Magyarországon vagy valahol külföldön tervezi a jövőjét. Amíg Budapesten a nemzetközi előkészítő intézetben tanult, többször is járt a jugó buliban, s lelkesen idézi fel a hangulatot, a közösségi élményt.    

„Jaj, hát az olyan jó! Itt Budapest kellős közepén ott egy hely, és Bijelo Dugmét hallgatunk. Az jó, én nagyon szerettem. (…) tavalyelőtt nyáron elmentem, akkor az A38-as hajón volt, az volt a legjobb buli az életemben (…) jó hangulatban telnek ezek a bulik. Meg azért is jó a hangulat, mert van az az érzésed, hogy valami összetart minket. És ez így jó.”

Nem kevesen vannak, akik a volt Jugoszlávia utódállamaiból ruccannak el Budapestre egy-egy jugó buli kedvéért, s nem csupán vajdasági magyarok. DJ Sándor egy alkalommal kívánságműsort rendezett; aki távolról érkezett, kérhetett egy-egy számot; kiderült, hogy zágrábi, ljubljanai, szarajevói vendégek is vannak a közönség soraiban. Mellettük Nyugat-Európában élő ex-jugoszlávok is jönnek – István kiterjedt kapcsolat- és levelezőrendszere igazi transznacionális hálózatként működik.

A bulin szép számmal vesznek részt magyarországi magyarok, érdeklődők, szórakozni vágyók, a balkáni zene és hangulat iránt vonzódók, vagy (néha tanáraikkal) a budapesti szerb és horvát gimnázium tanulói. Utóbbiak magyarországi kisebbségi közösségek tagjaiként kötődnek a délszláv kultúrához, míg előbbiek gyakran egy ismerős meghívására jönnek el, aztán megtetszik nekik a hangulat és rendszeres résztvevőkké válnak.

Beszélgetőpartnereink némi értetlenséggel beszélnek a külföldiekről: a karaoke-versenyben résztvevő román, bolgár fiúról, francia, holland, venezuelai, indonéz, néger (sic!) vendégről.

„Ott volt egy holland srác, minek jött el, senki nem tudja, de olyan jól érezte magát! (…) voltak ott venezuelaiak is, és tök jó volt nekik, mert ezeknek a szerb zenéknek jó a dallama, meg a ritmusa, meg dinamikusak. Nem baj, ha nem érted a szöveget!”(Zoé)

Vannak azonban, akiket aggodalommal tölt el, hogy az „idegenek” lassan többen lesznek, mint a vajdaságiak.

„… a Merlinben például ott a tavalyi is olyan volt … nagyon sok nem vajdasági volt ott, ami szerintem egy bizonyos pontig oké, meg tök jó, egy bizonyos pont után meg már így… Szóval így nem vajdasági buli volt, hanem nem tudom… Németekkel meg angolokkal volt tele a hely, amivel mondom, semmi gond nincs, azon túl, hogy onnantól kezdve ennek már nincs ilyen balkáni hangulata teljesen. (Edit)

A „nyugat-balkáni kreatív munkaerő” Budapestre irányuló migrációját elemző, 2006-ban született szakdolgozat szerzője – maga is Vajdaságból áttelepült szociológus – a budapesti „ex-yu társaságot” egyfajta szabadidő-közösségnek tekinti, amelynek közös terei a délszláv kocsmák és a jugó bulik. Azoknak a migránsoknak, akik magukban érkeznek a fővárosba, s nem rendelkeznek ismerősökkel, barátokkal, a bulik jó alkalmat kínálnak a kapcsolatépítésre, barátkozásra. A szerző értelmezése szerint ebben az ex-yu közösségben „működik az elképzelt és ma már mitikus azonos helyről származás tudata, és ennek kapcsán létezik a hálózatban az egyének egymás közötti segítségnyújtása és szolidaritása”. Az áttelepüléssel kapcsolatos hivatalos teendők bonyolításához szükséges információk cseréjénél többre azonban a közösségi hálózat működése nem terjed ki. A társaságot vagy közösséget, egy szűk magot leszámítva, a mozgás jellemzi. Könnyen megtalálják az újonnan Budapestre érkezők, ám sokan hamar el is hagyják, éppen az ide járó közönség miatt; azok, akik itt találkoznak, együtt szórakoznak, odahaza, a Vajdaságban nem feltétlenül keresnék egymás társaságát. A szerző e bulik jellemző vonásaként a közönség sajátos összetételét (áttelepültek, diákok, vendégmunkások, katonaszökevények mindenféle volt jugoszláv országból; mindenki beszél „szerbhorvátul”), és az ex-jugoszláv nosztalgiát említi.  (Szabó 2006)

4) A nosztalgia arcai

Nemcsak DJ Sándor használta a jugó bulikról beszélve a „nosztalgia”, „nosztalgiázni” fogalmát, hanem néhány résztvevő is:”az ember nekiáll egy kicsit nosztalgiázni”;„vannak ezek a jugó bulik, úgy hívjuk őket, nosztalgiával, mint volt Jugoszlávia”.

A nosztalgia kivirágzása a posztkommunista országokban szorosan összefügg a múlt radikális diszkontinuitásával, az olyan országok, mint Kelet-Németország, Szovjetunió, Jugoszlávia dezintegrációjával, eltűnésével. Az átalakulással járt az a felismerés, hogy a múlt nem állítható vissza, ahogy a múltbeli diskurzusok is érvényüket veszítették (Todorova 2010, Volčič 2011). Jugoszlávia felbomlásával a „testvériség, egység” eszméjét felváltotta az utódállamok erősödő nacionalizmusa, amely az etnikai, nyelvi, vallási, kulturális, civilizációs, gazdasági különbségek hangsúlyozásával igyekezett minél élesebben elhatárolódni a többi volt tagköztársaságtól és a közös múlttól. A nemzeti, nacionalista diskurzusokban Jugoszlávia életképtelen és mesterséges államalakulatként jelent meg, amely csak gátolta e nemzetállamok önállóvá válását (Bakić-Hayden, Hayden 1992). A jugoszláv múlt emlékezetét nem csupán felülírta, hanem érvénytelenítette a nemzeti történelmek és sérelmek nemzetállam-építés szolgálatába állított emlékezete.

A poszt-szocialista nosztalgia gyakran idézett kutatója, Svetlana Boym különbséget tesz resztoratív és reflexív nosztalgia között. Az ún. resztoratív nosztalgia vallási és nacionalista ideológiák alapja lehet; az elveszett, vagy soha nem is létezett otthon, aranykor helyreállítását célozza, és önmagát a hagyománnyal, az igazsággal azonosítja. A reflexív nosztalgia (és nosztalgiázó) viszont nem óhajt feltétlenül visszatérni valahová, a hangsúly magán a vágyódáson van, és mivel tudatában van e vágyódás ambivalens természetének, gyakran távolságtartó, ironikus. A reflexív nosztalgikus emlékezet nem rendeződik ideológiává, közös nagy narratívává, inkább a töredezettség jellemzi (Boym 2001, lásd még Lindstrom 2006, Volčič 2007). 

A resztoratív jugónosztalgia, a jugoszláv történelmi múlt iránti vágyakozás legmarkánsabb kifejeződési formája a néhai Tito marsall személyéhez kötődő kultusz (lásd részletesen Lindstrom 2006, Volčič 2011) szerte az utódállamokban.  A reflexív jugónosztalgia a nacionalista nosztalgiák, a jugoszláv emlékezet és diskurzus politikai megbélyegzése ellenében keletkezett, de a jugoszláv múlthoz kritikával, ironikusan viszonyul, annak tudatában, hogy a személyes emlékek mindig változékonyak, töredezettek, következetlenek. A reflexív jugónosztalgia gyakran említett példája a Jugoszláv Mitológia Lexikona, a jugoszláv kultúra és mindennapok tárgyainak, termékeinek gyűjteménye. A lexikon tizenöt évig készült, szócikkeinek bárki a szerzője lehetett.  A lexikon egyik kezdeményezője, a Nyugat-Európába emigrált horvát írónő, Dubravka Ugrešić amellett érvel, hogy a jugónosztalgia alapvető eszköz a volt Jugoszlávia, mint állam, és mint eszme történetének, kulturális emlékezetének megőrzésében (Volčič 2011, 194.) Ugrešić értelmezésében a jugónosztalgia a nacionalista diskurzusok, a háborúk terméke, a megbélyegzőnek szánt fogalmat ugyanis a nacionalista politika ragasztotta mindazokra, akik nem fogadták el az emlékezet „konfiskálásának”, a „felejtés terrorjának” politikáját. A jugónosztalgia a háborúk és a mindent legyőzni látszó nacionalizmusok idején, végső soron az egyéni és kollektív emlékezet kontinuitása megőrzésének vágyából fakadt (Ugrešić 1996, idézi Volčič 2007, 2011).

Volčič a jugoszláv kommunizmus egyoldalú nacionalista kritikájára adott, ugyancsak egyoldalú válaszként értelmezi a jugónosztalgiát, amely az egymást követő háborúk, a szenvedés, száműzetés, az utódállamokban a háborúkat követő évek nehézségeinek fényében idealizálja és szépíti meg a jugoszláv időkben élők tapasztalatait (Volčič 2011, 194.)  A jugónosztalgia paradoxonára is felhívja figyelmünket: mint amikor mélyen gyászoljuk azt, akit magunk öltünk meg. A Jugoszlávia iránti nosztalgia a működtetésében és fenntartásában érdekelt szereplők számára kibúvót kínál a háborúk és következményeik iránt viselt felelősségük vállalása alól, és lehetetlenné teszi a szocialista múlttal és annak a háborúk kitörésében játszott szerepével való őszinte számvetést (Volčič 2007, 34-35.)

A budapesti jugó bulikban, illetve a jugó bulikhoz kapcsolódó narratívákban nem jelenik meg közvetlen politikai tartalom, a vajdasági magyar migránsok nem osztoznak a Tito marsall iránti nosztalgiában, sem az utódállamokban a jugónosztalgiát övező politikai diskurzusokban. A jugoszláv idők emlékezete a vajdasági magyar migránsok narratíváiban ugyanakkor hasonlít ahhoz, amelyet az utódállamokban élő egykori honfitársaikkal kapcsolatban más kutatók felidéznek, s amely a szocialista országokkal összehasonlítva kimagasló jólétről, az utazási és fogyasztási szabadságról,  az ország változatos természeti szépségeiről, kulturális és – a férfiak számára a katonai szolgálat alatt megtapasztalható – etnikai sokszínűségéről szólnak (lásd erről Petrović 2010, Burić 2010, Debeljak 1998).

A budapesti jugó buli úgy idézi fel a jugoszláv múlthoz kötődő emlékeket, hogy zárójelbe teszi az ország széthullásához vezető háborúkat, nacionalizmusokat, az utódállamok etnikai szerkezetének átalakulását. A buli mintegy újrateremti a jugoszláv idők etnikai sokszínűségét és egységét. István szavaival: 

„Nem akartuk korlátozni, mert annyi érdeklődő volt mindenhonnan, jöttek macedónok, hogy ők is jöhetnek? Akkor jött egy horvát, hogy ők is jöhetnek-e? Most mondjam azt, hogy nem jöhettek? Szóval az úgy nem korrekt, ezért lett ez így kitalálva, hogy összefogja így az embereket, mindenki benne van.”

A bulik etnikai, nemzetpolitikai szempontból idegen, semleges terepen zajlanak, ahol feloldódnak az esetleges (etnikai, nacionalista hevületből fakadó) feszültségek, itt nem esnek egymásnak a különböző nációk fiai. A „békés együttélés” DJ Sándor szerint a zenék és az előadók kiválasztásának gyakorlatában is kifejeződik:

„És ez, amit nem értek, hogy itt vagyunk Budapesten, ahhoz képest a nagy semmiben, mert bárhol Szerbiában, vagy Vajdaságban meg tudnánk ezt a bulit csinálni. És mindenki Vajdaságból, Horvátországból, Szlovéniából jön ide, és itt bulizik; nem pedig ott. (…) itt jobban el tudják magukat ereszteni, mert neutrális a hely, nem félnek attól, ami esetleg incidensek érték, hogy nemzetiségi problémák lesznek (…) Én nem szoktam abszolút ezzel foglalkozni, hogy most milyen zenét engedünk, hogy most ez horvát, bosnyák, szerb, vagy hova tartozó az együttes, vagy az alkotó, vagy bárki. A jó zene és a jó szöveg, ez a lényeg. És soha nem volt még hál’ istennek incidensünk ilyen nemzetiségi problémákból. Mindenki nagyon együtt van, nagyon bulizik.”

A szervezők szavai alapján úgy tűnik, mintha itt Budapesten megvalósulna az a remény, hogy a populáris kultúra, s annak részeként a zene segítene az utódállamok, az utódállamokban élő emberek közötti viszonyok normalizálásában, a megbékélés diskurzusának kibontakozásában (Pauker 2006). A rendezvény hangsúlyozott apolitikusságán azonban a legnagyobb körültekintés, a kizárólag a minőségre figyelő zenei válogatás ellenére is rést üt a közelmúlt. A turbofolk  utódállamok szerte rendkívüli népszerűségnek örvendő, a közvéleményt ugyanakkor megosztó sztárja Ceca Ražnatović, a merényletben meggyilkolt, háborús bűnös szabadcsapat-vezér, Arkan özvegye, akinek alakja és zenéje elválaszthatatlan Milošević nacionalista, háborús rezsimjétől (Baker 2007). DJ Sándor maga sem kedveli a műfajt, ritkán kerül sor arra, hogy egy-egy Ceca-számot lejátsszon a buliban. Ebben az esetben azonban az esztétikai szempontokat felülírhatja az a traumatikus történelmi időszak, amelyhez a műfaj és az előadó felvirágzása kapcsolódik. Egyik beszélgetőpartnerünk, József azért nem jár jugó bulira, mert sokkolta az élmény, hogy az egyetlen rendezvényen, amelyen részt vett, Ceca zenéjére táncoltak a vendégek. 

„… egy ilyen turbofolk undorító valami. (… ) És az emberek arra mulattak. Az egy dolog, hogy az embernek a zenei ízlése milyen, meg jó, „x” ital után tök mindegy, meg balkáni ritmus. De hogy ez a Ceca, az Arkan özvegye, hogy erre Budapesten mulatni és magyar… ez számomra az identitás totális konfúziójának szimbóluma volt. Még ha tetszene is, szégyelleném, hogy a Cecára mulatok. Otthon [Vajdaságban] is barátaim, hogy a Ceca, az jó. Hát hallgasd! De tudod te, hogy ki az, és mit jelentett a mi…? Pont azért kellett eljönni, mert ilyen emberek és ilyen kultúra uralkodott el!”

József szavai arra a kételyre utalnak, hogy vajon az önfeledt szórakozás lehet-e ártatlan a közelmúlt feldolgozatlan traumáinak fényében, illetve lehet-e Jugoszláviára emlékezni anélkül, hogy elfelejtenénk, milyen szenvedések árán bomlott fel. Egy másik beszélgetőpartnerünk, Ádám a jugó bulival szemben rendkívül éles kritikát fogalmazott meg. Ádám identitásának sarokköve a magyarsága: „életem legnagyobb ténye, fontos dolog, amit érték megőrizni”. Kisebbségi magyarként megmaradni egy szilárd erkölcsi világrendhez való hűséget jelent. Ádám nézőpontjából a jugó buli lélektani pótlék azok számára, akik Magyarországon nem boldogulnak, a titói Jugoszlávia iránt táplált nosztalgia pedig kudarc, önbecsapás.

„Azt nem annyira szeretem, ha valami nincs a helyén, ez sok szempontból valamilyen tünet, hogy itt a vajdasági, vagy mindenhonnan összejött magyarok, meg a mindenhonnan összejött ex-jugoszláv népség, ott így sír, miért nincs már Jugoszlávia. Hát miért lőttétek szét!?”

A háború, a szerb nacionalista politika kényszerítette ki a vajdasági magyarok tömeges migrációját. A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének egyik alapító tagja arról beszélt, hogy a vajdasági magyarok báljaikban „bojkottálták” a kólót. Úgy is fogalmazhatunk, hogy nem voltak hajlandóak „déli módra” táncolni, „pedig mi nem a szerb népre haragszunk, hanem Milosevityre, a szerb hatalomra”.   A háború, a kisebbségiként elszenvedett kényszerű migráció élménye számukra lehetetlenné teszi a jugoszláv múlt nosztalgikus emlékezetét.

Az interjúk alapján úgy gondoljuk, hogy ha a budapesti jugó buliban résztvevők narratíváiban megjelenő „nosztalgia” természetét kívánjuk megérteni, akkor érdemes a fogalom legáltalánosabb, legsemlegesebb jelentéséhez fordulnunk. A 18. században felbukkant fogalom a görög nostos (hazatérés) és az algia (vágyakozás – valami után, ami nincs) összetételéből keletkezett. Egy svájci orvostanhallgató olyan gyógyítható betegségként definiálta, amelyet a szülőföldjüktől távol élők (katonák, tengerészek, városba került falusi cselédek) esetében diagnosztizált. A honvágy tehát elválaszthatatlan a nosztalgia fogalmától. És noha a honvágy egy meghatározott, elveszített hely utáni vágyódásként értelmezhető, a nosztalgia egyúttal egy más idő: az elmúlt gyermekkor, a fiatalság, vagy egy más korszak utáni vágyakozást is jelent (Boym 2001, 2007). A vajdasági magyar migránsok esetében a nosztalgia forrása maga a kényszerű migráció.

5)  Migráció, zene, identitás – történetek és értelmezések

Edit hatéves volt, amikor édesapja 1993-ban, a besorozás elől Magyarországra jött. Állást is talált, de felesége és gyermekei csak 1999-ben követték őt, amikor fennállt a veszély, hogy Edit bátyját is behívják. Abban, hogy a család hat éven át külön élt, az édesapa játszott döntő szerepet. Hétvégi látogatásaikor mindegyre hangsúlyozta, hogy nem érdemes átköltözni Magyarországra, Budapest lakhatatlan város, ő maga csak addig tervezi ittlétét, míg az otthoni helyzet végre rendeződik. Az állandó ideiglenesség a család áttelepülése óta is tart; Edit szülei nem siettették a helyzetüket legalizáló papírok beszerzését, albérletben laknak, az édesapa vágya, hogy legalább nyugdíjas éveire visszaköltözzék vajdasági otthonába, ahová, amikor csak lehet, hazajárnak. Edit egyetemi tanulmányainak vége felé közeledik, ő, apjával szemben, otthon érzi magát Budapesten, de jövőjét más országban is el tudja képzelni. Edit a jugó bulik rendszeres résztvevője; itt alkalma nyílik arra, hogy találkozzon vajdasági ismerőseivel – itt élőkkel, átruccanó otthoni barátokkal –, meg lehet tudni, kinek hogy megy a sora. A bulik zenéjét is szereti. A balkáni zene Edit életében folyamatosan jelen van, jelentése és jelentősége azonban változó. Nagyon fontos volt akkor, amikor gyerekként el kellett szakadnia az otthonától, barátaitól – ebben az időszakban a veszteségeket, a honvágyat, és a magyarországi, iskolai beilleszkedés nehézségeit segített elviselhetővé tenni.

„Nálam például ezeknek a zenéknek a hallgatása, abban az időszakban volt a legintenzívebb, amikor tényleg fájt nem ott lenni. (…) Tehát amíg itt utáltam az általános iskolámat, ott annál inkább kerestem a mindenféle kötelékeket. (…) Rendszeresen jártunk haza, nagyon örültünk a bátyámmal, amikor megszereztünk egy újabb szerb kazettát, vagy CD-ét, vagy mit tudom én, mit hallgattunk akkor… Igen, tehát akkor volt ez nagyon erős, és azt gondolom, hogy ha most hallgatok, tehát most már nem hallgatok naponta szerb zenét. (…) Most megvan egy másik oldala, mondjuk egy Goran Bregović meg Boban Marković, akik meg inkább így az egyetemi időszak alatt lettek nekem érdekesek, és akkor kezdtem el őket hallgatni. Mert ugye abban azért benne volt ez a cigányság is, ’Ú, de jó, mindenki ezt hallgatja az egyetemen; nekem ehhez pluszban van egy kötődésem…’  Tehát ez megint más…, de hogy amikor ezeket, ezeket a nagyon nyálas, ilyen balladákat, mondjuk, meghallgatom, akkor nekem az a nosztalgia, azt gondolom, az arra az időszakra…

A migrációt kísérő veszteségek zenével is csillapított fájdalma múlttá vált, a nosztalgia ma már nem a honvágy, hanem a honvágy emléke. Edit zenei ízlésének alakulása úgy is értelmezhető, mint az azonosság/azonosulás és a különbség/elkülönülés közötti egyensúly helyreállítása. Az általa s

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Putyin és segítőkész baráti

Mivel a NATO 25 éve bombázta a belgrádi kínai nagykövetséget, Hszi Szerbiából azt a geopolitikai üzenetet >

Orbán nagyotmondása a délszláv háborúba való magyar beavatkozás visszautasításáról

Mi történhetett hát? Máig hitelesen meg nem erősített hír szerint Clinton valóban felhívta Orbánt, valószínűleg valamikor >

Ezreket mozgósított Debrecenben, a kormány egyik erődjében Orbán mind erősebb kihívója

Ekkora megmozdulás nem megszokott dolog vidéken. Maga a fő szervező úgy értékelte, hogy ilyen nagy demonstráció >

Hajnal vagy alkonyat?

Hajnalodik vagy alkonyodik a világban? Nehéz megmondani a vöröslő, szürkés fényben. De azt régóta állítom, hogy >

Hogyan teszik tönkre a múlt nacionalista szellemei a Nyugat-Balkán jövőjét

A múltból itt maradt nacionalisták, mint Vučić és Dodik, tönkreteszik a Nyugat-Balkán jövőjét. Erre figyelmeztet Vedran >

Az az ember, akitől Orbánnak félnie kell

A Kurier külpolitikai rovatvezetője úgy mutatja be Magyar Pétert, hogy ő az, akitől még Orbán is >

Egyetlen kisteherautóval

Bárcsak ne Magyar Péter volna az egyetlen, aki miatt biztosan fáj most néhány fej a Karmelitában. >

Nem lenne jó az, ha Amerika rendszerváltást próbálna elérni Kínában

Fareed Zakaria a Washington Postban óv attól, hogy hatalomra kerülésük esetén a republikánusok visszatérjenek a kemény >

A júniusi választáson sikerül Fico orrára koppintani?

Ódor Lajos szerint azok a szavazópolgárok, akikkel ő szokott találkozni, egyértelműen abban bíznak, hogy a júniusi >

Az EU új keleti bővítése győzelmet jelentene Putyin felett

A Spiegel szerzője, Michael Sauga szerint manapság teljes az egyetértés az ügyben, hogy a 20 évvel >

A Macron-momentum

Európa sokféle nehézséggel szembesül, de ezek alapvető oka, hogy nincsenek megfelelő vezetői, ezért úgy tűnik, hogy >

Ukrajna győzni fog

Ennek a háborúnak tehát mindenképpen Putyin Oroszországa lesz a vesztese. Vele együtt veszít azonban Orbán Magyarországa >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |