Ma Valéria, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Napkelet és napnyugat
Tamás Gáspár Miklós
„A kultúraföldrajzi metaforika használhatatlan és káros. Nem nyugatinak kell lennünk, hanem szabadnak.“ Tamás Gáspár Miklós írásából (Népszabadság):
Sokan – köztük olyan jelentős emberek, mint John Lukacs, a történetíró – biztatnak bennünket, hogy tartsunk ki a Nyugat mellett, ne hagyjuk, hogy kísértésbe vigyen bennünket a naptalan Kelet, a zsarnoki, a vad. A fölszólítást persze elsősorban a Magyarországon kormányzó jobboldalhoz intézik, amely rossz viszonyban van az Európai Unióval s az Egyesült Államokkal, s amely – a veszélyes nukleáris paktumon is túl – egyre közelebb sodródik az orosz államot vezető Putyinhoz. (Az ideológiai azonosulás eddig főként csak a kormánypárti publicisztika egy részének a sajátja; igaz, a jobboldalon erről – és semmiről – nincs belső vita.) Azt mondják nekünk, hogy Magyarország a nyugati civilizáció része, ezért a magyar állam és a magyar nép önnön lényegét semmisítené meg, ha Kelet felé fordulna, s ha „keleti” rendet vezetne be.
Mások meg azt mondják nekünk, hogy a Nyugat önzése és értetlensége nehézségeink egyik fő oka, s talán új szövetségeseket kellene keresnünk. A Nyugat/Kelet dilemmának nagy művelődéstörténeti múltja van – mindenekelőtt az orosz és a német kultúrában –, és természetesen metaforák harcáról van szó. A metaforák harca ez esetben is politikai. A „Nyugat” és a „Kelet” bármit jelenthet, de a tizenkilencedik és huszadik század világnézeti küzdelmeiben ezeknek a képletes szubjektumoknak volt tartalmuk.
Ady életműve (együtt kell olvasni verseit és politikai prózáját) talán az egyetlen a világirodalomban, amelyben „Kelet” és „Nyugat” kontrasztja ennyire középponti szerepet játszik – s mivel a magyar modernség kevés számú alapítója közül éppen Ady Endre volt az egyik, ezt a „sorsképletet” nagyrészt tőle örököltük, noha a gondolat persze nem magyar. A „Nyugat” metaforája – bár sokjelentésű, rétegzett és változékony – alapjában véve a nagy francia forradalom után (részben hatására, részben ellenében) kialakult polgári rendet jelentette. (A karoling reneszánszig visszanyúló, rivális konzervatív értelmezési kísérletnek csekély volt a befolyása.) (...)
A jelenkori nyugati állam minden eddiginél részletesebb jogi szabályozással irányítja a magánemberek életét, akiknek a hétköznapjai intézményekben telnek – a példátlanul földuzzadt oktatástól, egészségügytől az adóigazgatásig, a szociális igazgatásig és közlekedésrendészetig számtalan hatóság és fölsőbbség, terjedelmes bürokrácia vezeti az állampolgárok lépéseit; 1914 előtt a határok átjárhatóbbak voltak, mint ma. De még mindezen túl is az állam hagyományos elnyomó funkcióit teljesítő szervezetek – hadsereg, rendőrség, titkosszolgálatok – szerepe nem csökken. A népesség nyilvántartása és ellenőrzése teljesnek mondható. Igaz, hogy a nyugati államok polgárai mindmáig ismeretlen terjedelmű közszabadságokat élveznek odahaza, de ezeknek az államoknak a kényszerfunkciói a harmadik világban, általában a periférián és a félperiférián nem szűkülnek, hanem bővülnek.
A katonai beavatkozás – különösen a színes népekkel szemben – épp olyan mindennapi gyakorlat, mint hatezer évvel ezelőtt, s ezt persze az erős (a nyugati) államok gyakorolják. Arról nem is szólva, hogy a liberális mintaállamban (USA) 2012-ben 2,26 millió ember ült börtönben, 4,8 millió embernek volt föltételes vagy fölfüggesztett a börtönbüntetése: a fölnőtt lakosság 2,9 százalékát ellenőrizte tehát a büntetésvégrehajtás. A piaci rendszer nem áll ellentétben az erős állammal. Nevetséges azt állítani, hogy az orosz állam „erősebb”, mint az amerikai állam, amit nem cáfol, hogy Oroszországban az állampolgári szuverenitás (szabadságjogok, beleszólás, kezdeményezés, tiltakozás, életmódválasztás) botrányosan korlátozott.
Az állampolgári szabadság nem áll egyenes arányban az állam erejével vagy gyöngeségével, ezek az összefüggések nem számszerűsíthetők, akkor se, ha persze intuitíve tudjuk, hogy az oroszok kevésbé szabadok, mint az amerikaiak vagy akár mi magunk, akik szintén nem élünk teljes értékű liberális demokráciában – hogy az egyenlőségről, a társadalomnak az állammal szembeni önállóságáról és az államhatalom korlátozásáról ne is beszéljünk. Ezen fölül: nem jogszabályok írják elő, hanem a társadalom általános állapota diktálja, hogy a polgári társadalom inherens igazságtalanságai (vagy a kizsákmányolás) miatt történelmileg kiformálódott ellenállási cselekvésváltozatok mindegyike olyan gyönge a parlamentáris, jogállami rendszerekben, mint korábban csak a diktatúrákban. Tény, hogy a pluralizmus egyetlen hatékony garanciája (a hatalom nélküliek ellenhatalma és ellenkultúrája) alig áll fönn; a perverz újraelosztást (transzferek a szegényektől a gazdagoknak, egyénektől a korporációknak és állami intézményeknek) minden komolyabb tiltakozás nélkül bevezette a neokonzervatív ellenforradalom, amely most nem a társadalmi ellenállás miatt van válságban.
De a Nyugat/Kelet metaforika nem elsősorban emiatt célszerűtlen. Hanem azért, mert gondolatok helyett kultúrákat ütköztet. Ez nemcsak azért előnytelen, mert a kultúrák elmosódottabbak, bonyolultabbak, mint az intellektuálisan könnyebben kezelhető, elvont eszmerendszerek –amelyeknek az előbbiek az esetlen, nehézkes metaforái – , hanem azért is, mert kultúrákhoz emberek tartoznak, s ha kultúrák ellen érvelünk, akkor elkerülhetetlen, hogy a kultúrák részvevőinek az emberi rangját le ne szállítsuk. Ez pedig elkerülhetetlenül etnicizmushoz vezet. Nekem roppantul ellenszenves a liberális publicisztikának az a panelja, amely szerint a magyaroknak, oroszoknak stb. nincsenek demokratikus ösztöneik. Ezért viselik állítólag oly szívesen az Orbán- és a Putyin-rezsim jármát. Evvel a szabadelvű közírók megtakarítják maguknak azt az érvet, amellyel bizonyíthatnák, miért volna jobb, ha a magyaroknak, oroszoknak stb. lennének ilynemű beidegződéseik, szokásaik, rutinjaik.
Továbbá azt is, hogy az ellenállás hiánya hogyan és miért következik olyan intézményes megoldásokból (mindenekelőtt a mai médiatársadalomban kulcsfontosságú információszabadság szétzúzásából), amelyek alkalmasak az állampolgárok megtévesztésére, félrevezetésére, képzeletbeli ellenfelek elleni mozgósításukra. Putyinnal nem az a gond, hogy orosz – az általa elnyomottak is oroszok, illetve Oroszország nemzetiségei – , hanem a rendszerének szabadságellenes, antidemokratikus, diszkriminatív, sovén, homofób jellege. A „Kelet” metaforája egy kalap alá veszi az elnyomókat és az elnyomottakat. Ez megengedhetetlen. A szabadság és az emancipáció eszméje földrajzilag nem korlátozott. Az eszme – minden eszme, a rosszak is – egyetemes.
Az etnicizmus is egyetemes, épp ennélfogva önellentmondás: hogyan lehetne mindenfajta etnikai elnyomást, minden sovinizmust helyeselni? Hiszen így a diszkrimináltaknak be kellene látniuk az őket rabigába hajtó megszállók és hóhérok relatív igazságát. Mert ha egy etnicizmus igaz és helyes, akkor mindegyik igaz és helyes. Ha az egyik elnyomás helyénvaló, akkor a másiknak is helyénvalónak kell lennie. Ha a homofóbia igazságérvénye egyetemes (és ha eszme, akkor vagy igaz, vagy nem), akkor ezt a melegeknek is be kellene látniuk, ami erkölcstelen volna. De ha „Kelettel” és „Nyugattal” érvelünk, akkor azt is mondhatjuk, hogy NÁLUNK a homofóbia – kulturális hagyományaink folytán – elnézhető, megérthető. Talán nem egészen helyes, de „mi ilyenek vagyunk”. Pedig a rasszizmus és a homofóbia vagy mindenütt helyes, vagy sehol. Szerintem sehol. Az atomerőművek építése sem helyes. Sehol. Mert mindenütt lehet Csernobil. A kultúraföldrajzi metaforika használhatatlan és káros. Nem nyugatinak kell lennünk, hanem szabadnak.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
A befejezetlen projekt
Hatalmas sikernek bizonyult az Unió keleti bővítése, mert az azóta eltelt időben a korábbi választóvonal mindkét >
Időkapu
Lehetséges, hogy kisebb Ukrajna lesz, de hogy ez az Ukrajna Európa részévé válik és szemben fog >
Ha Horthy Miklós lehetett tengernagy hadiflotta nélkül!
Orbán Viktor vendégül látja Trump híveit, mert az elnök újraválasztásában reménykedik. A CPAC rendezvényére egész Európából >
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >