2019. augusztus 21. Szerda
Ma Sámuel, Hajna, Piusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Napi ajánló

Egykor és most

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Egykor és most
Van más út is (scheinbar fotója)

„A jobboldal előnye olyan körülmények között teremt de facto egypártrendszert, amelyek kizárják a korporatív ellenhatalmat. Tamás Gáspár Miklós írása (Népszava):

Nem most először van vereségre ítélt, félreszorított helyzetben a magyarországi demokratikus baloldal. Ez már két ízben előfordult - már amióta a választási rendszer egyáltalán lehetővé tette, hogy részt vegyen a parlamenti helyekért folytatott versenyben.

A szociáldemokrata párt elvileg indulhatott volna az 1920-i választásokon (akkor éppen kedvező szabályok mellett), de a fehérterror miatt - Somogyi és Bacsó meggyilkolása csak egy példa - a párt passzivitásba vonult. Utána fájdalmasan önkorlátozó paktumot kényszerült kötni Bethlen István ellenforradalmi/konszolidáló rezsimjével (kötelezte magát, hogy nem köt szövetséget a polgári demokratikus pártokkal [!], nem szervezi meg az agrárproletariátust és a közalkalmazottakat, szakít a szocialista emigrációval, részt vesz a határrevíziós propagandában, cáfolja a fehérterrorról szóló híreket [!] a nemzetközi sajtóban, csak zárt területen tart népgyűléseket stb.). 1922-ben már indulhatott az akkor nemzetgyűlésinek nevezett választásokon, 24 mandátumot szerzett, s először és utoljára a legnagyobb ellenzéki párttá vált. Az 1944. márciusi német megszállásig fontos, nagy párt volt - a harmincas évek elejétől csöndben megfeledkezhetett a Bethlen-Peyer paktum kötelezettségvállalásairól.

A Horthy-rendszerben azonban végig rendőri ellenőrzés alatt állt, nem engedték meg, hogy túlterjeszkedhessék a nagyipari munkásság akkoriban szűk körén - Magyarország elvégre agrárország volt - , és a fasiszta veszély, a népfrontkorszak bekövetkeztéig értelmiségi kapcsolatai is nagyon gyöngék voltak.

1945-ben a szociáldemokrata párt ugyan a második legjobb országos eredményt érte el, de a választási rendszer sajátosságai miatt csak harmadik helyezett lett, 69 képviselővel. 1947-ben 67 képviselői helyet szerzett meg. Még jelentékenyebb szerepe volt a városok helyhatósági testületeiben és a szakszervezetekben.

1948-tól azonban a kommunista párt megpróbálta a fúziót rákényszeríteni a szociáldemokráciára, sikerült elérnie, hogy a párton belüli baloldal egy részének egyesülést helyeslő része fölülkerekedjék, ezért a párt legfőbb vezetőit kizárták, lecsukták, internálták. Így alakult meg az "egyesült párt", a Magyar Dolgozók Pártja. Néhány szocdem kapott ugyan hatalom nélküli, jelképes pozíciókat - Szakasits Árpád jó darabig volt "államfő" -, de az önálló szociáldemokrácia megszűnt, a régi szociáldemokratákat végig üldözték, még azokat is, akik önként váltak bolsevikká.

Mint köztudomású, a rendszerváltás (1989) után (pontosabban: közben) a Magyar Szocialista Párt tekintette magát szociáldemokratának - de szemben a régi szociáldemokráciával, elfogadta a piaci kapitalizmust -, a szociáldemokrata nevet viselő különféle törpepártok a mai napig inkább csak a politikai humort gazdagították, eredményt soha nem értek el. Az MSZP valószínűleg őszintén gondolta a szociáldemokrata fordulatot, de nem tekinthető a szocdem hagyomány folytatójának, a szociáldemokrácia politikai kultúrájához - egy puritán, világnézetileg ortodox marxista proletárpárt osztálykultúrájához - kevés köze volt és van.

Történelmi okokból persze nem is lehet.

Kezdetben a reformista káderek és értelmiségiek pártja volt - bár sok középkorú, ma már idős (vagy halott) munkás is tartozott hozzá -, jelenleg modern polgári középpárt, vezetői a XXI. század parlamenti rutinjának fiatal szakemberei, többnyire menedzsertípusok. Ellenfelei "kommunistának" nevezik, de bizonyára ők is tudják, hogy ez nevetséges. (Talán egyetlen bolsevik vonása maradt meg: a hálátlanság volt vezetőkkel, régi alkalmazottakkal, munkatársakkal, szövetségesekkel, szimpatizánsokkal szemben.) Az MSZP - bárki bármit gondol róla - a polgári demokrácia legerősebb hátvédje Magyarországon, ennek ellenére (vagy épp ezért) a parlamentáris baloldal hagyományos (értsd: két világháború közötti) szerepébe szorul szövetségeseivel és ellenzéki vetélytársaival egyetemben.

Ahogyan a Horthy-rendszer, úgy a mai rezsim is karanténba szorítja a tőle balra eső pártokat. De azért a helyzet más. Mégis legelébb némi hasonlóságot kell kimutatnunk.

A régi szociáldemokrácia - bár erről nem sok szó esik, tiltja a politikai szemérem - a Magyarországi Szocialista és Szövetséges Tanácsköztársaság (ez volt a kommün hivatalos neve) egységes forradalmi pártjának része volt, a proletárdiktatúra gyakorlója, bár néhány vezető - Garami, Peyer - ezt helytelenítette. (Szocialisták és kommunisták egyszerűen "diktatúrának" nevezték a saját rendszerüket.)

A győztes ellenforradalom - joggal - a legyőzött forradalmi rezsim egyik vezetőjének tekintette, bár a "száz nap" vége felé a szociáldemokrácia kezdett ismét elszakadni a kommunistáktól. Ezért 1945-ig a szociáldemokrácia "bűnösnek" számított, az osztályharc pedig nem - kiküszöbölhetetlen - társadalmi valóságnak, hanem (jellegzetesen abszurd módon) bűncselekménynek. (Ma meg rossz tréfának.) Az MSZP szintén "bűnös", mert pusztán leszármazási (genealógiai) értelemben "utóda" a diktatúrát üzemeltető MSZMP-nek, habár az égvilágon semmiben sem emlékeztet rá.

Fölöttébb érdekes, hogy az Orbán-rezsim legújabb világnézeti propagandaszerve, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága a visszamenőleges halállistájában a totalitárius ("önkényuralmi") szervezetek között tünteti föl a szociáldemokrata pártot. A szociáldemokráciát szétzúzó Rákosi Mátyás hahotázik a sírjában.

A szociáldemokráciát soha nem ismerték el legitim erőnek, de megtűrték, mert senki nem merhette kétségbe vonni, hogy a magyar munkásosztály egyetlen, ráadásul nagyszerűen szervezett, összetartó, egységes, mély népi gyökerekkel rendelkező reprezentánsa. A közigazgatás és az erőszakszervezetek állandó és következetes, intenzív munkával próbálták meg kordában tartani és elválasztani a szélsőbaloldaltól. A párt zárt osztályjellege részben a kényszer következménye volt: a parasztságtól rendőri eszközökkel elkülönítették, a haladó polgárságtól pedig taktikai eszközökkel. A szociáldemokrácia azt, hogy nem tiltották be - akárcsak most -, részben annak köszönhette, hogy a Horthy-korszak konzervatív kormányai nem akartak ujjat húzni a nemzetközi közvéleménnyel, amelyet annak idején a Népszövetség testesített meg. Ugyanakkor a szociáldemokrata politikai kultúra zártsága históriai körülményeknek is volt köszönhető: mindenekelőtt a magyarországi város- és iparfejlődés sajátosságainak, a németajkú munkásság magas részarányának, az osztrák és cseh-morva hatásnak (csak a szociáldemokrácia volt többé-kevésbé egységes politikai erő a kettős Monarchiában, nemzetek fölötti, "birodalmi" pártok egyébként nem léteztek).

A szociáldemokrata párt nem "véleményközösség" volt, mint a mostani pártok világszerte, hanem létező társadalmi erő kifejeződése. Mindenekelőtt a béremelés, a munkaidő-csökkentés és a társadalombiztosítás pártja. Evvel a tőkés rendszer harcolt vagy kiegyezett. Ám a régi Magyarországon a legfontosabb szociális kérdés a parasztkérdés (földkérdés) volt, s mivel ebben a parlamenti baloldal alapvetően semlegességre kényszerült, nem lehetett az övé még a potenciális népi többség se. Ortodox internacionalizmusa pedig némaságra késztette abban a helyzetben, amikor a revans (nálunk: a "revízió") foglalkoztatta a középosztályi kedélyeket. Erős volt tehát, de világosan definiált határok között, amelyeket nem lépett át. Ezeket a határokat a Horthy-rezsim próbálta meg áthágni a maga munkásellenes politikájával, de számolnia kellett mintegy egymillió szervezett munkás jelentős ellenhatalmával. A maga területén a szociáldemokrata (s ami akkor vele azonos volt, a szakszervezeti) mozgalom hegemón pozícióban volt, a konzervatív erők nem is próbálták megnyerni a munkásságot. A jobboldalon csak a fasiszták próbáltak behatolni a munkások közé, kétes és átmeneti eredménnyel.

Az akkori sajtó, oktatás, kultúra hivatalos (tehát nagyobbik) része "destruktívnak", ellenségesnek, nemzetellenesnek minősítette a legális baloldalt (a föld alatti szélsőbaloldalról nem is szólva), szocialisták az állami intézményekben nem játszottak semmiféle szerepet. Elképzelhetetlen lett volna szocialista egyetemi tanár vagy gimnáziumi igazgató. Még kevésbé volt elképzelhető, hogy a szociáldemokrácia kormányhatalomra aspiráljon. Nem volt egyetlen szocialista polgármester vagy főispán se. Vidéken (falun) a nyílt szavazás és a csendőrterror teljesen lehetetlenné tette a baloldal térfoglalását. Ugyanakkor az osztálybéke érdekében a munkásokat érintő gazdasági törvényhozásba, szociálpolitikába volt a baloldalnak - nem is csekély - informális beleszólása, ugyancsak komoly tárgyalópartnere volt a nagytőkének. Örök kisebbség volt, "hatóságilag engedélyezett" osztályellenség, a közhatalomból kizárt ellenhatalmi enklávé, de - ismétlem - hegemón a maga területén.

A harmadik évezred tízes éveiben erről nincs szó. A mai parlamenti "baloldal" - azért az idézőjel, mert ebbe mostanság a voltaképpen nem baloldali liberálisokat is beleértik - a médiumokon keresztül érintkezik a közönségével (mint mindenki más), és befolyása hivatalos intézményrendszeren keresztül érvényesülhet csak, mert nincs olyan "korporatív" közege, mint valamikor a munkásmozgalomnak volt. A szociáldemokrácia valaha megélt polgármesterek, fő- és alispánok, miniszterek nélkül, mert a maga korlátozott ellenhatalma az üzemekben rendíthetetlen volt. Nem lehetett figyelmen kívül hagyni. Hiába uszított ellene lankadatlanul szinte a teljes sajtó, a szervezett munkás a Népszava olvasója volt, és erről úgyszólván tudomást se vett. Ma a baloldal szavazói ugyanazokat a médiatartalmakat fogyasztják, mint mindenki más (kivéve a baloldali és liberális értelmiség kis hatásfokú, "alulfinanszírozott", azaz pénztelen, kifosztott, apró "fórumait"). A témákat a kommerciális médiák, leginkább a bulvármédiák határozzák meg. (Ezért kerül előtérbe pl. a korrupció a sokkal jelentősebb társadalmi problémák helyett, amelyek nem a fő "sztori" részei már.)

A szociáldemokrácia proletár támogatói kulturálisan különböztek az ország akkori többségétől. Az uralkodó értékeket - vagyon, rang, hatalom - megvetették, antiklerikálisok voltak (sokan öntudatos istentagadók), tudománytisztelők, az önművelés fanatikusai, antialkoholisták, internacionalisták, nagyon sokan feministák, akik szántszándékkal megkülönböztették magukat a "polgári" világtól. Mindeközben a hagyományos parasztság mélyen vallásos volt, a középosztály zöme erőteljesen tekintélyelvű, sovén-irredenta, klerikális, militarista, (főleg zsidó) kisebbsége pedig - a mai értelemben - liberális. Az országot a nagybirtokos arisztokrácia, a konzervatív nagytőke és a még konzervatívabb főtisztviselői réteg és tisztikar irányította. A szocialista munkásság mintha más országban élt volna.

A mai "baloldal" támogatói az egységes fogyasztói és médiakultúrában élnek. Preferenciáikról a "baloldal" vezetői a közvélemény-kutatásokból, lájkokból és kattintásokból értesülnek. Az ellenzéki pártok - akárcsak ellenfeleik - alapvetően médiapártok (még inkább, mint Nyugaton, ahol még van egy kevés szervezettség és öntevékenység a politikában, bár ez is folyamatosan csökken). Egyetlen esélyük programjuk végrehajtására a főhatalom megszerzése vagy a főhatalom eléréséért folytatott harc, amely elsősorban médiaharc. A régi szociáldemokráciára nézve nem volt végzetes, ha nem szerzett meg hivatali tisztségeket. De az, hogy ma alig van helyhatósági testület, amelyben szocialista többség lenne, azt jelenti, hogy a polgári baloldal sehol se hegemón, hiszen a munkahelyeken nincs politika. (Külföldön sincs.)

A mai "baloldal" támogatóinak osztálykaraktere homályos és vegyes. Most se jellemző rá a fölső középosztály rokonszenve, de a polgári demokrácia azért a polgárság egy részének továbbra is fontos. Az alsóbb néprétegek sajátos érdekei ugyan továbbra is szerepet játszanak az ellenzéki pártok - elsősorban az MSZP - politikájában, de a szubproletariátus (munkanélküliek, segélyezettek, fogyatékosok, hajléktalanok, kisnyugdíjasok stb.) a társadalmon kívülre kerültek, az irántuk való együttérzés nem hoz szavazatokat, egyéb, a posztmodern baloldalra jellemző nézőpontok (ökológia, feminizmus, háborúellenesség, szolidaritás a harmadik világgal, a szexuális és életmódkisebbségek védelme, antirasszizmus) kifejezetten népszerűtlenek (Magyarországon, de valamicskével kisebb mértékben másutt is). A "világnézeti baloldal" dühös a "hivatalos baloldalra", mert gyáva fölkarolni ezeket az álláspontokat és attitűdöket. Ugyanakkor elvárja tőle, hogy nyerjen.

A régi munkásmozgalom megszűnésével a korporatív ellenhatalom is megszűnt, ám az Orbán-rezsim olyan mértékben (és módon) kívánja gettóba zárni a (polgári) baloldalt, mint a Horthy-rezsim az akkor még egyértelműen a proletár kisebbséget megjelenítő régi szociáldemokráciát. Ez utóbbi bizonyos értelemben súlyosabb, mert a munkásmozgalom ellenhatalma nem függött a közhatalmi tisztségek megszerzésétől (1918 előtt a korlátozott, cenzusos választójog egyáltalán nem tette lehetővé, hogy a munkások szavazzanak, tehát a szociáldemokráciának semmi reménye nem volt rá, hogy bármilyen törvényhatóságba, pláne hogy az országgyűlésbe bejuthasson, mégis hatalmas tényezője volt az akkori államéletnek), bármilyen mai párt befolyása viszont ennek a függvénye, s ez pedig csak a médiajelenlét révén érhető el.

A médiumok jobboldali elfoglalása és a választási törvény (meg a választási eljárási törvény) megbuherálása és a különféle megfélemlítések, ellenőrzések, tömeges leváltások és elbocsátások, paranoid rágalomkampányok akkor se tennék lehetővé az ellenzék kívánatos ellensúlyát, ha a balközép ellenzék ügyesebb, koherensebb, harcosabb lenne, mint amilyen. Ráadásul a létrejött közjogi szerkezet, az alkotmányosság voltaképpeni megszüntetése, a legfontosabb közigazgatási tisztségek jobboldaliakkal való betöltése egy-másfél évtizedre előre, az új házszabály stb. értelmetlenné teszi azt a törekvést, hogy a balközép erősebb, nagyobb ellenzéket hozzon létre. Hiszen akármekkora a parlamenti ellenzék, amúgy sincs semmi súlya. Ez "dupla vagy semmi" játék, az egyetlen lehetséges siker: a választási győzelem (ami antidemokratikus képtelenség). Ez pedig - valószínűtlen baleseteket leszámítva - csak a regnáló jobboldal számára lehetséges.

Igaz tehát, hogy a Horthy-korszakban nagyon leszűkítették a szociáldemokrácia mozgásterét, de VOLT korlátozott mozgástere. Most nincs ilyen elvi, szorosan meghatározott korlát, de a jobboldal médiauralma, pénzügyi, kampányfinanszírozási előnye és az aránytalan, igazságtalan választási rendszer olyan körülmények között teremt de facto egypártrendszert, amelyek kizárják a korporatív ellenhatalmat. (Valaha a munkásmozgalmon kívül a katolikus egyháznak volt korporatív részhatalma.)

Ez tartósan a jelenkori politikán kívülre taszíthatja a mindenkori baloldalt, aminek a következményei beláthatatlanok. Ki tudja, milyen eszközökhöz folyamodnak majd azok - talán csak hosszú évek múlva, de ez gyermekeink számára nem közömbös -, akik elviselhetetlennek érzik a jelenlegi társadalmi berendezkedést. S akik tudják, hogy a választásoknak semmi értelmes céljuk nincsen, hiszen nem vezethetnek alapvető változásokhoz.

A várható győztes jellemvonásai közül hiányzik a bölcsesség.

2013. december 24.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az egységes európai értékrend ködfüggönyben

Az új magyar-német legfelső szintű forduló azonban újólag csak azt erősítette meg, amit vezető nyugati politikusok >

Tovább

Orbán új öntudata

A konzervatív Die Welt úgy látja, ma Sopronban sokkal többről lesz szó, mint csupán arról, hogy >

Tovább

A Donáth család és az evangélikus szeretetház tisztessége védelmében

És azzal is tisztában kell lennünk, hogy bárki sorra kerülhet. Elég egy felemelt tekintet, egy kritikus >

Tovább

Az ibizai csodára várva

Az újságírók alighanem reménytelen harcot vívnak a gonosszal. Leginkább ugyanis a liberális közönségnek beszélnek, amelyet azonban >

Tovább

Gyűlöld is

S minthogy az állam nem hajlandó emberségesen bánni a menekültekkel, ez a magatartás elkerülhetetlenül normává válik >

Tovább

Németh Miklós nem hisz a kerítésekben

A volt kormányfő arra is kitért, hogy a mai jobboldal szerint ugyan a Páneurópai Piknik kényszerítette >

Tovább

Szorul vissza a szólásszabadság, Magyarország az ékes példa

A Fidesz arra használja az adóbevételeket, hogy uralja a közbeszédet. Az MTI-t teletömték talpnyalókkal, viszont a >

Tovább

A békés egymás mellett élés Szigete

A Le Monde úgy mutatja be a Sziget Fesztivált, mint Európa legnagyobb zenei rendezvényét, amely azonban >

Tovább

Menjenek végig ezen az úton!

Ezen az úton már jól láthatóan nem tudnak visszafordulni. De akármilyen szörnyű is lesz az előttünk >

Tovább

Groteszk: Merkel és Orbán együtt Sopronban

Ők ketten azért alkotnak furcsa párt, mert a kancellár olyasvalakivel ünnepli a demokrácia újjászületését, aki saját >

Tovább

Egy hiányzó mondat

Ezt az ominózus, „hátgerinctördelős” utolsó mondatot időközben a Pesti Srácok eltávolította. Ebben a pillanatban ez még >

Tovább

Migránsok helyett melegek

Lakmuszteszt lehet az Orbán-kabinet számára, mármint hogy ki lehet-e használni politikai célokra az LGBT-közösséggel szembeni ellenérzéseket, >

Tovább