2019. augusztus 24. szombat
Ma Bertalan, Aliz, Detre névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (9.)

Sáfrány Ferenc
Sáfrány Ferenc
A rikkancs ismét jelenti (9.)
Az emlékezetes piros útlevél

Tegnap vendégségben voltunk. B. Nándor barátomnál. Az egész család, ami nem egyszerű dolog, amikor az ember gyerekei már felnőnek. És ők felnőttek. A találkozás legfőbb célja pont az volt, hogy a gyerekeink találkozzanak, ismerjék meg legalább egy kicsit egymást, mint az emigránsok utódai, akik az idegenben természetszerűen összetartanak, mert összekötik őket a múlt emlékei.

Amíg Nándor az alaplé – halászlé főzésével bíbelődött én a halat sütöttem. Egy jó barackpálinkát, zentait, megengedtem magamnak, nulla tolerancia ide vagy oda, és ez oldotta a nyelvet, amíg ő sörözött. Eszembe jutott számtalan dolog a korai kilencvenes évekből, amit még neki sem meséltem el.

Történt ez valahol ’92 októberében, amikor először csak úgy mertem hazamenni, több mint egy év után, hogy Saša bevágott maga mellé a kocsijába és elvitt Újvidékre. „Ne sekiraj se, dok si sa mnom, ništa ti ne mogu, ja ti to garantujem! ” – és már húzott is a röszkei-horgosi határ felé.

Már nagyon vágytam haza. Szinte minden nap néhányszor képzeletben elindultam, majd jött a

félelem és a gyomorgörcs, arra ébredtem, hogy egy lépést sem tettem meg. Erre unt rá Saša barátom, az örök optimista és túlélő, és amikor már túl voltunk a nehezén, hozzátette: „Šta sam ti rekao, ma ne brini ništa, dok mene vidiš, brate mili.”

Amikor megérkeztünk Újvidékre, elvitt családi házába és bemutatta édesapját, az orosz származású gyógyszerészt. Sajnos német származású édesanyja ekkor már nem élt. Pedig sokat emlegette. „Vidis, ja cist Srbin.”

Megbeszéltem vele, hogy én még az este az utolsó busszal, ami valamikor tíz körül indult, hazautazom Zentára, amolyan óvintézkedés gyanánt, az éj leple alatt. Így talán nem ismernek meg, nem találkozok senkivel, főleg nem ismerőssel, mert akkor holnap már az egész város tudni fogja, hogy megjöttem. És ez abban az időben még veszélyes mutatványnak tűnt, hisz a szervek soha nem felejtenek.

Kivitt a buszállomásra, és én megvettem az egyirányú jegyemet. Amint beléptem a buszba, az első aki rám köszönt az egyik kolléganőm volt az iskolából. „Zdravo Ferika, pa kako si, gde si, nisam te videla sto godina? Pričaj…”

Együtt dolgoztunk éveken át. Én, mint akit leforráztak, köpni-nyelni nem tudtam. Hang sem jött a torkomra, csak makogtam valamit, köszönésként és leültem a mellette lévő másik oldali ülésekre, hogy legalább ennyi egérutat nyerjek. Imádkoztam, hogy egy vadidegen üljön mellém, mint sem nekem egész úton vallanom kelljen, hol és merre járok, mit csinálok. Még azt is elsütöttem, amikor észbe kaptam, hogy: „Evo, vidis, tu sam bio neko veme kod prijatelja u Novom Sadu…”, remélve, hogy látott Sašával az állomáson. Talán ez egy kicsit összezavarja. De magamban tudtam, hogy holnap már az egész város tudni fogja, az iskolát ne is említsem, hogy hazajöttem.

Csak egy napra jöttem. Végig feszült voltam, egész éjjel nem aludtam nyugodtan. Szüleim látták is, hogy ez a valaki nem az ő jól ismert fiuk, aki mindig tele önbizalommal, és be nem áll a szája.

Most csak hallgat, nem eszik, csak mímeli az evést, pedig az anyja azt főzte, amit legjobban szeret.

Krumplistarhonyát, szalonnával, meg egy kis kolbásszal. Igazi bácskai kenyérrel, na meg kovászos uborkával.

A városba be sem mentem. Kora délután felültem a szegedi buszra, és csak akkor nyugodtam meg, amikor már átértünk a határon. Most, hogy leírtam – nyugodtam meg, valójában ez így még ma sem igaz, mert soha sem nyugszom meg, ha hazamegyek és látom, mi van otthon, és akkor sem, ha visszatértem, hadd ne mondjam, hazajöttem, ide jöttem.

Mesélek Nándornak, ő meg bölcsen hallgat, megért.

„Másodszor már egyedül vágtam neki az útnak. Valahogy felbátorodtam és egy este beültem a kocsimba és irány a határ. Hazamegyek. Talán még is igaza van Sašának, aki már rendszeresen közlekedik a határon, és semmi gond nincs a mászkálással. Amikor a rendőr elvette az útlevelem, a gyomrom még jobban összerándult, de csak pecsételt, és lezseren visszaadta. Mehettem a vámra. Megnyugodtam.

Amíg várakozok, egyszer csak megint megjelenik az ajtómnál ugyanaz a rendőr és beszól, hogy: „Daj mi još jednom tvoj pasoš…” – majd eltűnik az útlevelemmel. Mint akit letaglóztak. Úgy éreztem magam. Nagyon lassan múltak a percek, ólomlábakon járt az idő, és nem tudom mi ketyegett jobban, hangosabban, a szívem, vagy a karórám?

Amikor ismét megjelent, csak annyit mondott: „Sutra se  javi se u SUP Senta, tamo ces dobiti nazad pasos.” Na ezt jól elbaltáztad, kezdtem el szentségelni, mint valami félőrült, amíg hazafelé hajtottam. Miért nem tudsz a seggeden ülni egyszer és mindenkorra. Kell ez neked? Szinte hangosan beszéltem magamhoz. Most elkaptak. Boszniában már dühöng az esztelen öldöklés. Te meg haza jössz?!

Hát nem figyelmeztetett még 90-ben a Pista, hogy vigyázz mit teszel, mert akkora aktád van az

szerveknél, hogy ő megrémült, amikor a kezével mutatta, mekkora? És a Napló még csak utána jött. Gondolom, azóta megduplázták az anyagom. Már csurgott rólam a verejték, hányinger kerülgetett, amikor befordultam az egyébként is egyirányú utcánkba. Csak az a gondolat nyugtatott meg kissé, hogy rólam összeszedhetnek bármit, akkor sem találnak semmit. Ezért voltam a számukra veszélyes enigma, mert soha nem tudtak semmit se találni, ami kompromittálhatott volna. Tele voltam befolyásos szerb barátokkal, akár Zentán, akár máshol. Tudták, hogy távol áll tőlem mindenféle nacionalizmus, gyűlölet, idióta ideológiák, még nem is iszom, az életben még spiccesen se láttak. Elmeséltem szüleimnek, mi történt velem a határon és elindultam a városba körülnézni. Most már láthat bárki itthon. Holnap jelenésem van. Az első utam, természetesen a Mojoba vezetett, ahol Viktornak is elmeséltem a történteket. Vele mindig megbeszéltük az aktuális őrültségeket, mert hasonló volt az értékrendünk, függetlenül az anyanyelvünktől. Ma sem teszünk másként. Talán ezért is vagyunk barátok. Ha tehetjük, segítünk egymáson, vagy jókat nevetünk, mérgelődünk.

Mondanom sem kell, hogy nagyon rosszul aludtam. Pedig ez rám nem jellemző, hisz általában tiszta lelkiismerettel térek nyugovóra. Engem még időben megtanított E. Fromm erre a fontos mozzanatra, midőn tanulmányoztam munkásságát.

Másnap tízkor bementem a szervekhez, és Vidoje örömmel fogadott. Annyira örült, hogy ez engem kapásból megrémisztett. Majd miután az útlevelem után érdeklődtem, közölte velem, hogy erről nem tud többet, mint hogy az Szabadkán van. Majd ha lezárják az ügyemet, jelentkeznek. Milyen ügyemet zárnak le? – feszítettem neki a kérdést, majd cinikus mosolyából világossá vált számomra, hogy elkezdődött egy számomra idegtépő macska-egér játék, amiben én csak cincoghatok, ha éppen megengedik. Addig meg kuss!

– Dodji sutra, Ferika.

– Kad da dođem?

– Kad hoćeš.

– Kako kad hoću?

– Pa ako me nađeš, nađeš, ako ne čekaš, imaš vremena, valjda?

– Ma imam do đavola! Baš to nemam – próbálkoztam…

– Ja ti tu pomoći ne mogu, dođi sutra – és már el is tűnt a szűkösen megvilágított folyosók labirintusában.

Tudod, Nándor, hogy éreztem akkor magam? Néztem rá, mint aki tudja.

Másnap bemegyek megint tízre, azt hiszem, szerda volt.

– Jos ništa, Ferika, ovi iz Subotice nisu jos zvali – vigyorog Vidoje amint meglát.

Tudod, Nándor, hogy éreztem akkor magam? Néztem rá ismét, de ekkor már nem sejtettem, hogy tudja, csak hallgatott némán. Majd hozzátette, ha befejezem, majd ő is mesél…

Csütörtökön tízkor se híre se hamva az én barátomnak. Terepen van, közölték velem. Mikor jön vissza, azt a jó isten sem tudja. Négy óra körül berobog, és már messziről kiabál, hogy:

– Ferika, baš sad dolazim iz Subotice, izgleda da je tvoj slučaj nesto ozbiljniji, pa ima da čekaš…

Cinikus, közismert mosoly, melytől sok zentainak feláll a szőr a hátán, függetlenül nemzeti

hovatartozásától.

Tudod, Nándor, hogy éreztem magam akkor? Nem tudod, én se tudom már, de ha van valamilyen földöntúli hatalmam, akkor kígyóvá, vagy birkává varázsolom ott, azonnal ezt az ürgét. Rettenetesen mérges voltam és már mindenféle nemzetközi nyomásgyakorlással fenyegetőztem, ha holnap tízig nem adják vissza az útlevelem. Mint aki jól végezte dolgát, tehetetlen dühömben megpróbáltam az ajtót magam után bevágni, de az sem ment egyszerűen.

Nándor, elmentem haza. Napok óta nem ettem, se sokat se keveset… Két óra körül átrohantam a Duškóhoz, az ügyvédi irodájába, az Árpád utcába, és berontottam hozzá ajtóstól. Elkezdtem kiabálni, szinte ordítottam, hogy:

– I ti radis za njih… Predsednik suda si bio… ima da središ moj pasoš… – hogy mit és mennyit

 káromkodtam ott egy szuszra össze, arra már nem emlékszem, csak arra, hogy Duško megszólalt:

– Smiri se Ferika, pa mi reci sta je problem. Nista te ne razumem.

Kezdtem előröl. Töviről hegyire, és elmeséltem neki mindent.

Felemelte az irodában lévő telefonkagylót, majd tárcsázott. Néhány perc elteltével  felém fordult és közölte magyarul, ahogyan csak a Duško tud beszélni Zentán:

– Feri, ereggy a SUP-ba, Vidoje odaggya a passzust, csak siess, mer’ megy haza, valahova el akar menni…

Már lökdösött ki az irodából, hogy rohanjak, mert Vidoje nem vár meg, habár neki megígérte.

Nem tudom, rohantam-e olyan eszeveszettül valaha is az életbe valahová, mint akkor a rendőrségre? Vidoje már a bejárati ajtó előtt várt rám vigyorogva.

– Kako si Ferika?

– Ne pitaj! – válaszoltam olyan hangon, hogy jobbnak látta, ha tovább nem ingerel. Benyúlt kabátja belső zsebébe és előhúzta az útlevelem.

– Evo ti, Ferika, i sretan ti put – nem tudtam örülni, csak kikaptam a kezéből az útlevelem. Hazarohantam elköszönni szüleimtől és úgy hajtottam a határig, mint akit kergetnek. Pedig szinte alig volt forgalom. Amikor átértem, megfogadtam magamban, hogy még az iránytűből is kitöröm a déli mutatót.

Két évig nem mentem haza! Nem is akartam haza menni. Gondolom, ez volt a célja Vidojenak is.

Nyolc évvel később mesélte el egy barátom, hogy akkor a határon felismert egy tanárnő férje, aki éppen szolgálatban volt valamilyen vezetői rangban. Ő küldte rám a beosztottját, másodszor is. Útlevelem zsebbe tette, és átadta Vidojenak. Szórakozzon kedvére.

A rikkancs ismét jelenti (10.)

2009. július 20.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Sírásóverseny

Állampolgári öntudat nélküli massza – most így látom a metrókocsiban körülöttem levőket. Miként nagyjából az egész >

Tovább

A SZER akkor és azóta

Nem tudom, hogy lesz-e magyar adás és ha igen, mikor. Azt hallom azonban, hogy a magyar >

Tovább

Az egységes európai értékrend ködfüggönyben

Az új magyar-német legfelső szintű forduló azonban újólag csak azt erősítette meg, amit vezető nyugati politikusok >

Tovább

Orbán új öntudata

A konzervatív Die Welt úgy látja, ma Sopronban sokkal többről lesz szó, mint csupán arról, hogy >

Tovább

A Donáth család és az evangélikus szeretetház tisztessége védelmében

És azzal is tisztában kell lennünk, hogy bárki sorra kerülhet. Elég egy felemelt tekintet, egy kritikus >

Tovább

Az ibizai csodára várva

Az újságírók alighanem reménytelen harcot vívnak a gonosszal. Leginkább ugyanis a liberális közönségnek beszélnek, amelyet azonban >

Tovább

Gyűlöld is

S minthogy az állam nem hajlandó emberségesen bánni a menekültekkel, ez a magatartás elkerülhetetlenül normává válik >

Tovább

Németh Miklós nem hisz a kerítésekben

A volt kormányfő arra is kitért, hogy a mai jobboldal szerint ugyan a Páneurópai Piknik kényszerítette >

Tovább

Szorul vissza a szólásszabadság, Magyarország az ékes példa

A Fidesz arra használja az adóbevételeket, hogy uralja a közbeszédet. Az MTI-t teletömték talpnyalókkal, viszont a >

Tovább

A békés egymás mellett élés Szigete

A Le Monde úgy mutatja be a Sziget Fesztivált, mint Európa legnagyobb zenei rendezvényét, amely azonban >

Tovább

Menjenek végig ezen az úton!

Ezen az úton már jól láthatóan nem tudnak visszafordulni. De akármilyen szörnyű is lesz az előttünk >

Tovább

Groteszk: Merkel és Orbán együtt Sopronban

Ők ketten azért alkotnak furcsa párt, mert a kancellár olyasvalakivel ünnepli a demokrácia újjászületését, aki saját >

Tovább