2024. március 19. kedd
Ma József, Bánk névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Napi ajánló

Homo orbanicus

A háborúnak sosincs vége

Homo orbanicus

A nemzeti nem-közösségnek nincs összetartó ereje. A nemzet elveszítette veszélytudatát. Egyenként mindenki érzi, hogy baj van, de nincs közösségi veszélyérzet. Így történt ez a két világháborúban, így van ez ma is: utolsó csatlós sors. Veszélyérzet híján, büszkén menetelünk a világgal szemben. Egyre távolodunk valódi nemzeti céljainktól és érdekünktől. Amit biztonságnak vélünk, az a káosz. Amit szabadságnak, az a rabság. Amit tisztességnek, az a becstelenség. Amit életnek, az a halál. Lengyel László:

A magyar társadalom húsz éve hideg polgárháborúban él. Politikai kasztjai az ezredforduló óta háborúba hívják. Értékei és érdekei háborús értékek és érdekek. A túlélők értékrendje. A győztes kivételezetteké és a vesztes közösségé. „Köztudomású, hogy senki sem kész erkölcsi normákkal születik, mindenki maga építi fel őket útja során, vagy saját tapasztalatai alapján, vagy mások példáján okulva; ennélfogva az egyes ember erkölcsi világa az illető által megélt tapasztalatok összességével azonosítható, tehát amolyan kivonatos életrajznak felel meg.” – írta Primo Levi.

Képzeljük magunk elé a magyar rendszerváltozás tizennyolc éves lány vagy fiú hősét. Kiszámíthatatlan és érthetetlen módon megjött a szabadság. Nem számított rá senki, nem igazán tett érte senki. Az egyszerű cél: éljünk úgy, mint Ausztriában. Apa és anya erre hajtottak és spóroltak. Megnézték együtt. Tetszett. Ezután szülei közül az egyik vagy mind a kettő elveszítette az állását. Nem segített senki, nincs barát, kapcsolat, nem övék az utca, se a város. A felnőtt élet azzal kezdődött, hogy egyik napról a másikra nem ért semmit a korábbi felhalmozott tudás, tapasztalat, életről alkotott felfogás: a szüleim és a nagyszüleim vesztesek. A biztos jövő lefolyt a csatornán. A „férfimunka” egyszerre szűnt meg a gyárral, a „férfibarátság” a brigádtagok kölcsönös árulásával és cserbenhagyásával, a reggeli gyári dudaszóra egy város nem kelt fel, egy lakótelepnyi férfi bámulta délben a falat. Az „apa, mit ér a diplomám, ha nincs munkával” semmivé lett a „tanulj, mert így lesz ember belőled” és az „amíg az én kenyeremet eszed...”. A háziasszonyi beosztás csatát veszített az áremelkedésekkel, a szorgos gyűjtögetés az inflációban elolvadt megtakarítással. A munka és a tanulás normájának fala leomlott a sors, a végzet kockavetésével szemben. A szegényedés és a gazdagodás immár nem ezektől, hanem a túlélő üzemmódra átállástól, a jókor jó helyen lesben állástól, az organizálástól, vagy egyszerűen a véletlentől és a szerencsétől függött.

Az apák rendje véget ért: egyedül vagy, csak magadra számíthatsz, ember embernek farkasa. Az élet brutális vastörvénye a versengés, a 0-összegű játék, a vagy ő, vagy én, ahol azzal jutsz előre, ha a másik lemarad. Ez a vastörvény nem a jó tanuló vagy rossz tanuló, jó munkás vagy rossz munkás, hanem az erősebb vagy a gyengébb, a harcosabb vagy a gyámoltalanabb, szerencsés vagy szerencsétlen, egyszóval a győztes vagy a vesztes megkülönböztetésének áthághatatlan szabálya. Ezt diktálta a transzformációs válság, majd a Bokros-csomag keserű valósága. Aki túlélte, nyertes, aki gazdaságilag-társadalmilag belerokkant, az vesztes. És mire a társadalomban megérett volna a tudás és a tapasztalat, hogy nemcsak a háborúnak van vége, hanem a rideg háborús vastörvényeknek is, lehet végre a béke és a biztonság keretei közt megállapodásokat, kisebb-nagyobb társadalmi békeszerződéseket kötni, az ezredfordulótól a politikai osztály és a hozzájuk tapadó gazdasági, szellemi és médiaelitek nyilatkoztatják ki: a háborúnak sosincs vége.

Hőseink ekkor olyan huszonnyolc évesek, megjárták a magyar társadalmi-gazdasági hidegháború frontját és nagyrészt elveszítették az illúzióikat. Úgy mentek bele az ezredforduló utáni, egyre jobban kibontakozó politikai hidegháborúba, hogy a gazdasági és társadalmi összeütközésekből megtanulták az akarat, az erő(szak) diadalát. A javakhoz jutás, a jövő megszerzése egyenlővé vált a győztes mindent visz, a vesztes mindent veszít kegyetlen szabályával. S amikor korunk gazdasági hősei után megjelentek a kor lelkesítő politikai hősei, akkor már elfogadott szabállyá lett, hogy az egyik kimondta, „aki alkuszik, az gyenge, én sose alkuszom”, a másik pedig „hazudtam éjjel, hazudtam nappal, de értetek tettem, ehhez jogom van”. Aki nem használja ki a másikat, ostoba. Aki nem hazudik, balek. Aki nincs velünk, az nincs. Aki nem talál politikai családot a maga zsákmányolására vagy védelmére, annak nem jut, attól elvesznek. E politikai szabályrend tengerárja először csak a politikát lepi el, s teszi alapszabállyá, hogy „a legrosszabb Gyurcsány is jobb, mint a legjobb Orbán” és megfordítva, „a legrosszabb Orbán is jobb, mint a legjobb Gyurcsány”, majd behatol a mindennapi életbe.

Így zárulnak be a gazdaságit követő 2006-os politikai válságban a rémítő, utcai harcokkal, a budapestieket Bécs felé menekítő társadalmi konfliktusban a közösségek és az egyének, valószínűleg hőseink is, rideg rögeszmés, önigazoló önmagukba. Kezd minden megengedetté és lehetségessé válni az egyik oldalon, és megkötötté, lehetetlenné a másikon. A kétezertízes évektől a korábban elképzelhetetlenből bármi elképzelhetővé és megvalósulóvá vált. Ahogyan korábban diadalmaskodott az akarat és az erő a hatalmasok körében, most felszínre hozták az erő óriás tömegtartalékát, az ostobaságot és a tudatlanságot. „A politika, barátom, nem az okos hívek kicsiny csapatára, hanem a tömegek ostobaságára épül” – mondotta Louis Bonaparte Alexis de Tocqueville-nek.

Simon Schama történész írja: „Az állam hardware építkezés, a nemzet viszont software. Mindez élet-halál kérdés a nemzetállam számára, ezt fedezzük fel éppen most Ukrajna véres rendjében. Az államhatalom hardware-e hadseregből, bürokráciából, titkosszolgálatból, hatalmas épületekből és mérhetetlen börtönökből áll. A nemzet software-e kevésbé érzékelhető, de nem kevésbé hatalmas: a makacs államhűség a rendkívüli megpróbáltatások idején; az összetartás a balsorsban; a hazafias érzés hulláma; a családok bátorsága; a civil büszkeség feltámadása, amikor a szomszédságodat támadják vagy lerombolják; az igazság védelmének kényszerűsége; és nem utolsó sorban, az átváltozás kísérlete, amikor a fájdalmak közepette megszületik egy felejthetetlen nemzeti eposz.”

Ma már ország-világ tudja, érzi, szagolja, hogy a magyar államgépezetben rothad valami. Nincs hadserege, de kiáll a világgal szemben, van bürokráciája, de tehetetlen, titkosszolgálatát ellenünk használja, s Magyarország börtön, bár csak az ész tudja a drót feszülését. A nemzet programja, államilag legyártott software-e világos és egyszerű: az első én vagyok, a második én vagyok, a harmadik én vagyok, a negyedik a családom, utána nincs senki és semmi; mindenki tartozik nekem, én nem tartozom senkinek; világ üldözöttjei és szerencsétlenjei, hagyjatok békén; akinek van, megérdemli, akinek nincs, megérdemli; csak maradjak ki minden megpróbáltatásból, de kötelességetek segíteni rajtam, ha engem baj ér; aki büszke, halott, aki sunyi, él; aki ellenáll, balek, aki félreáll, ügyes; nincs igazság, csak az enyém, de mondjátok meg, hogy mi az én igazságom; nem tudom merre tartok, de oda akarok menni. Ebből jön a veszedelmek, a kiszámíthatatlan sors és a védelmező vezér várása, aki a nemzeti rákbetegség gyógyítója.

Ötvenéves hőseink nem buták. Megtanulták, hogy a bentlét a centrális erőtérben nem jó, nem rossz, de az egyetlen lehetséges hely: kiinduló és végpont. Ha még kint is vagy, kényszerből, mert nem engedtek be, vagy önszántadból, mert nem akartál bejutni, tudod, hogy velük – a centrális erőtér emberei, intézményei és szabályai szerint – kell alkudnod. Magadért. Családodért. Állásodért. Vállalkozásodért. Életformádért. Városodért. Realitás. Valóság. Minden más illúzió, fölösleges álom. „A háborúban főleg két dologra legyen gondja az embernek: elsősorban cipőre, másodsorban ennivalóra, és nem fordítva, ahogy a köznép tartja: mert akinek van cipője, el tud menni ennivalót keresni, fordítva viszont nem igaz. – De a háborúnak vége – vetettem ellene… – A háborúnak sosincs vége – mondta erre emlékezetesen Mordo Nahum” Auschwitzból szabadulva Primo Levi könyvében.

A többség ma orbáni ember – homo orbanicus. Szüleid és nagyszüleid egy kádári konszolidációs többségben alakították ki magukat, gyártották le őket homo kadaricus-szá. Jól bírták. Szerették. A homo orbanicus a rendszerváltás és az ellen-rendszerváltás politikai, gazdasági és társadalmi csataterein nőtt fel, állandó konfliktusok, sérelmek, gyűlöletek, hideg polgárháború közepette. Ők szülték Orbánt, vagy Orbán őket? Egymást teremtették. A homo orbanicus megtanulta, hogy az uralkodó lopása tabu. A homo kadaricus magát vezette, a homo orbanicust a vezére vezényli. A homo orbanicusnak nincs családja, csak hasznos és haszontalan rokonai, nincsenek barátai, csak cimborái. Megtanulták, az egyik ember (ki)használja a másikat, nem bízik senkiben, és benne se bízik senki. A közvilág megfertőzte a magánvilágot a maga nyers, újgazdag, új-hatalmas erkölcstelen erkölcseivel. A kétezres években született unokák felnőtt korában már csak Orbán Viktor, az erő és az akarat uralkodik.

A nemzeti nem-közösségnek nincs összetartó ereje. A nemzet elveszítette veszélytudatát. Egyenként mindenki érzi, hogy baj van, de nincs közösségi veszélyérzet. Így történt ez a két világháborúban, így van ez ma is: utolsó csatlós sors. Veszélyérzet híján, büszkén menetelünk a világgal szemben. Egyre távolodunk valódi nemzeti céljainktól és érdekünktől. Amit biztonságnak vélünk, az a káosz. Amit szabadságnak, az a rabság. Amit tisztességnek, az a becstelenség. Amit életnek, az a halál.

(Népszava)

 

2022. június 26.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Mire készülhet az újonnan megválasztott Putyin?

Putyinnak megvannak az eszközei, hogy mindenki életét megváltoztassa Európában, ha nem az egész világon – írja >

Tovább

A háború csak akkor ér véget, ha Putyin megbukik

Erre mutat rá Simon Tisdall, a Guardian külpolitikai szakírója. A tűzszünet felbátorítaná a zsarnokot, hogy újabb >

Tovább

Orbán Viktor kész „elfoglalni” Brüsszelt, hogy „megváltoztassa” az Európai Uniót

A magyar miniszterelnök azt mondta március 15-én, hogy az Unió megváltoztatására kész elfoglalni Brüsszelt. Abban bízik, >

Tovább

Az ember, aki szembefordul Orbán Vktorral

A Liberation budapesti tudósítója úgy mutatja be Magyar Pétert, hogy ő az, aki szembefordult a tekintélyuralmi >

Tovább

A pápa azt akarja, hogy Ukrajna adja meg magát, ám ezzel zöld jelzést adna Oroszországnak

Méghozzá ahhoz, hogy az végtelen háborúskodásba kezdjen – hívja fel a figyelmet heti kommentárjában a Guardianben >

Tovább

Netanjahu radioaktívvá teszi Izraelt

Teljesen paradox, hogy Izrael súlyos veszélyben van, mivel olyan ellenségek fenyegetik, mint a Hamász, a Heszbollah, >

Tovább

Orbán a béke emberének nevezte Trumpot. Alighanem egykor Chamberlain is így volt Hitlerrel. Csak éppen rá kellett jönnie, hogy semmit sem ér a békevágya, ha a másik fél azt nem osztja

Az egyik neves amerikai külpolitikai elemző szerint alighanem igaza volt Orbán Viktornak, amikor azt közölte a >

Tovább

Az Európai Parlament összeakaszkodik von der Leyennel

Nagyon úgy néz ki, hogy Strasbourg beperli a Bizottságot, amiért az 3 hónapja felszabadított 10 milliárd >

Tovább

Trump leállítja az Ukrajnának nyújtandó segélyt, ha megválasztják

Joe Biden hivatala úgy foglalt állást a pénteki Trump-Orbán-találkozóra visszatérve, hogy a magyar vezető ellenzi a >

Tovább

Orbán szakít a Nyugattal

A befolyásos osztrák bulvárlap a Neue Kronen Zeitung úgy értékeli, hogy floridai útjával Orbán bizonyította: szakít >

Tovább

A gázai borzalmak eltakarják, hogy a Közel-Kelet megváltozott

Fareed Zakaria a Washington Postban arra figyelmeztet, hogy a gázai borzalmak közepette könnyen meg lehet feledkezni >

Tovább

Orbán és a “békeelnök"

Jelenleg Orbán főleg a béke barátjaként emeli pajzsra Trumpot. Vannak persze közös vonásaik, ideértve, hogy miként >

Tovább