Ma Zita, Mariann, Anasztáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Homo orbanicus
A háborúnak sosincs vége
A nemzeti nem-közösségnek nincs összetartó ereje. A nemzet elveszítette veszélytudatát. Egyenként mindenki érzi, hogy baj van, de nincs közösségi veszélyérzet. Így történt ez a két világháborúban, így van ez ma is: utolsó csatlós sors. Veszélyérzet híján, büszkén menetelünk a világgal szemben. Egyre távolodunk valódi nemzeti céljainktól és érdekünktől. Amit biztonságnak vélünk, az a káosz. Amit szabadságnak, az a rabság. Amit tisztességnek, az a becstelenség. Amit életnek, az a halál. Lengyel László:
A magyar társadalom húsz éve hideg polgárháborúban él. Politikai kasztjai az ezredforduló óta háborúba hívják. Értékei és érdekei háborús értékek és érdekek. A túlélők értékrendje. A győztes kivételezetteké és a vesztes közösségé. „Köztudomású, hogy senki sem kész erkölcsi normákkal születik, mindenki maga építi fel őket útja során, vagy saját tapasztalatai alapján, vagy mások példáján okulva; ennélfogva az egyes ember erkölcsi világa az illető által megélt tapasztalatok összességével azonosítható, tehát amolyan kivonatos életrajznak felel meg.” – írta Primo Levi.
Képzeljük magunk elé a magyar rendszerváltozás tizennyolc éves lány vagy fiú hősét. Kiszámíthatatlan és érthetetlen módon megjött a szabadság. Nem számított rá senki, nem igazán tett érte senki. Az egyszerű cél: éljünk úgy, mint Ausztriában. Apa és anya erre hajtottak és spóroltak. Megnézték együtt. Tetszett. Ezután szülei közül az egyik vagy mind a kettő elveszítette az állását. Nem segített senki, nincs barát, kapcsolat, nem övék az utca, se a város. A felnőtt élet azzal kezdődött, hogy egyik napról a másikra nem ért semmit a korábbi felhalmozott tudás, tapasztalat, életről alkotott felfogás: a szüleim és a nagyszüleim vesztesek. A biztos jövő lefolyt a csatornán. A „férfimunka” egyszerre szűnt meg a gyárral, a „férfibarátság” a brigádtagok kölcsönös árulásával és cserbenhagyásával, a reggeli gyári dudaszóra egy város nem kelt fel, egy lakótelepnyi férfi bámulta délben a falat. Az „apa, mit ér a diplomám, ha nincs munkával” semmivé lett a „tanulj, mert így lesz ember belőled” és az „amíg az én kenyeremet eszed...”. A háziasszonyi beosztás csatát veszített az áremelkedésekkel, a szorgos gyűjtögetés az inflációban elolvadt megtakarítással. A munka és a tanulás normájának fala leomlott a sors, a végzet kockavetésével szemben. A szegényedés és a gazdagodás immár nem ezektől, hanem a túlélő üzemmódra átállástól, a jókor jó helyen lesben állástól, az organizálástól, vagy egyszerűen a véletlentől és a szerencsétől függött.
Az apák rendje véget ért: egyedül vagy, csak magadra számíthatsz, ember embernek farkasa. Az élet brutális vastörvénye a versengés, a 0-összegű játék, a vagy ő, vagy én, ahol azzal jutsz előre, ha a másik lemarad. Ez a vastörvény nem a jó tanuló vagy rossz tanuló, jó munkás vagy rossz munkás, hanem az erősebb vagy a gyengébb, a harcosabb vagy a gyámoltalanabb, szerencsés vagy szerencsétlen, egyszóval a győztes vagy a vesztes megkülönböztetésének áthághatatlan szabálya. Ezt diktálta a transzformációs válság, majd a Bokros-csomag keserű valósága. Aki túlélte, nyertes, aki gazdaságilag-társadalmilag belerokkant, az vesztes. És mire a társadalomban megérett volna a tudás és a tapasztalat, hogy nemcsak a háborúnak van vége, hanem a rideg háborús vastörvényeknek is, lehet végre a béke és a biztonság keretei közt megállapodásokat, kisebb-nagyobb társadalmi békeszerződéseket kötni, az ezredfordulótól a politikai osztály és a hozzájuk tapadó gazdasági, szellemi és médiaelitek nyilatkoztatják ki: a háborúnak sosincs vége.
Hőseink ekkor olyan huszonnyolc évesek, megjárták a magyar társadalmi-gazdasági hidegháború frontját és nagyrészt elveszítették az illúzióikat. Úgy mentek bele az ezredforduló utáni, egyre jobban kibontakozó politikai hidegháborúba, hogy a gazdasági és társadalmi összeütközésekből megtanulták az akarat, az erő(szak) diadalát. A javakhoz jutás, a jövő megszerzése egyenlővé vált a győztes mindent visz, a vesztes mindent veszít kegyetlen szabályával. S amikor korunk gazdasági hősei után megjelentek a kor lelkesítő politikai hősei, akkor már elfogadott szabállyá lett, hogy az egyik kimondta, „aki alkuszik, az gyenge, én sose alkuszom”, a másik pedig „hazudtam éjjel, hazudtam nappal, de értetek tettem, ehhez jogom van”. Aki nem használja ki a másikat, ostoba. Aki nem hazudik, balek. Aki nincs velünk, az nincs. Aki nem talál politikai családot a maga zsákmányolására vagy védelmére, annak nem jut, attól elvesznek. E politikai szabályrend tengerárja először csak a politikát lepi el, s teszi alapszabállyá, hogy „a legrosszabb Gyurcsány is jobb, mint a legjobb Orbán” és megfordítva, „a legrosszabb Orbán is jobb, mint a legjobb Gyurcsány”, majd behatol a mindennapi életbe.
Így zárulnak be a gazdaságit követő 2006-os politikai válságban a rémítő, utcai harcokkal, a budapestieket Bécs felé menekítő társadalmi konfliktusban a közösségek és az egyének, valószínűleg hőseink is, rideg rögeszmés, önigazoló önmagukba. Kezd minden megengedetté és lehetségessé válni az egyik oldalon, és megkötötté, lehetetlenné a másikon. A kétezertízes évektől a korábban elképzelhetetlenből bármi elképzelhetővé és megvalósulóvá vált. Ahogyan korábban diadalmaskodott az akarat és az erő a hatalmasok körében, most felszínre hozták az erő óriás tömegtartalékát, az ostobaságot és a tudatlanságot. „A politika, barátom, nem az okos hívek kicsiny csapatára, hanem a tömegek ostobaságára épül” – mondotta Louis Bonaparte Alexis de Tocqueville-nek.
Simon Schama történész írja: „Az állam hardware építkezés, a nemzet viszont software. Mindez élet-halál kérdés a nemzetállam számára, ezt fedezzük fel éppen most Ukrajna véres rendjében. Az államhatalom hardware-e hadseregből, bürokráciából, titkosszolgálatból, hatalmas épületekből és mérhetetlen börtönökből áll. A nemzet software-e kevésbé érzékelhető, de nem kevésbé hatalmas: a makacs államhűség a rendkívüli megpróbáltatások idején; az összetartás a balsorsban; a hazafias érzés hulláma; a családok bátorsága; a civil büszkeség feltámadása, amikor a szomszédságodat támadják vagy lerombolják; az igazság védelmének kényszerűsége; és nem utolsó sorban, az átváltozás kísérlete, amikor a fájdalmak közepette megszületik egy felejthetetlen nemzeti eposz.”
Ma már ország-világ tudja, érzi, szagolja, hogy a magyar államgépezetben rothad valami. Nincs hadserege, de kiáll a világgal szemben, van bürokráciája, de tehetetlen, titkosszolgálatát ellenünk használja, s Magyarország börtön, bár csak az ész tudja a drót feszülését. A nemzet programja, államilag legyártott software-e világos és egyszerű: az első én vagyok, a második én vagyok, a harmadik én vagyok, a negyedik a családom, utána nincs senki és semmi; mindenki tartozik nekem, én nem tartozom senkinek; világ üldözöttjei és szerencsétlenjei, hagyjatok békén; akinek van, megérdemli, akinek nincs, megérdemli; csak maradjak ki minden megpróbáltatásból, de kötelességetek segíteni rajtam, ha engem baj ér; aki büszke, halott, aki sunyi, él; aki ellenáll, balek, aki félreáll, ügyes; nincs igazság, csak az enyém, de mondjátok meg, hogy mi az én igazságom; nem tudom merre tartok, de oda akarok menni. Ebből jön a veszedelmek, a kiszámíthatatlan sors és a védelmező vezér várása, aki a nemzeti rákbetegség gyógyítója.
Ötvenéves hőseink nem buták. Megtanulták, hogy a bentlét a centrális erőtérben nem jó, nem rossz, de az egyetlen lehetséges hely: kiinduló és végpont. Ha még kint is vagy, kényszerből, mert nem engedtek be, vagy önszántadból, mert nem akartál bejutni, tudod, hogy velük – a centrális erőtér emberei, intézményei és szabályai szerint – kell alkudnod. Magadért. Családodért. Állásodért. Vállalkozásodért. Életformádért. Városodért. Realitás. Valóság. Minden más illúzió, fölösleges álom. „A háborúban főleg két dologra legyen gondja az embernek: elsősorban cipőre, másodsorban ennivalóra, és nem fordítva, ahogy a köznép tartja: mert akinek van cipője, el tud menni ennivalót keresni, fordítva viszont nem igaz. – De a háborúnak vége – vetettem ellene… – A háborúnak sosincs vége – mondta erre emlékezetesen Mordo Nahum” Auschwitzból szabadulva Primo Levi könyvében.
A többség ma orbáni ember – homo orbanicus. Szüleid és nagyszüleid egy kádári konszolidációs többségben alakították ki magukat, gyártották le őket homo kadaricus-szá. Jól bírták. Szerették. A homo orbanicus a rendszerváltás és az ellen-rendszerváltás politikai, gazdasági és társadalmi csataterein nőtt fel, állandó konfliktusok, sérelmek, gyűlöletek, hideg polgárháború közepette. Ők szülték Orbánt, vagy Orbán őket? Egymást teremtették. A homo orbanicus megtanulta, hogy az uralkodó lopása tabu. A homo kadaricus magát vezette, a homo orbanicust a vezére vezényli. A homo orbanicusnak nincs családja, csak hasznos és haszontalan rokonai, nincsenek barátai, csak cimborái. Megtanulták, az egyik ember (ki)használja a másikat, nem bízik senkiben, és benne se bízik senki. A közvilág megfertőzte a magánvilágot a maga nyers, újgazdag, új-hatalmas erkölcstelen erkölcseivel. A kétezres években született unokák felnőtt korában már csak Orbán Viktor, az erő és az akarat uralkodik.
A nemzeti nem-közösségnek nincs összetartó ereje. A nemzet elveszítette veszélytudatát. Egyenként mindenki érzi, hogy baj van, de nincs közösségi veszélyérzet. Így történt ez a két világháborúban, így van ez ma is: utolsó csatlós sors. Veszélyérzet híján, büszkén menetelünk a világgal szemben. Egyre távolodunk valódi nemzeti céljainktól és érdekünktől. Amit biztonságnak vélünk, az a káosz. Amit szabadságnak, az a rabság. Amit tisztességnek, az a becstelenség. Amit életnek, az a halál.
Következő cikk: Titoról álmodott…
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >