Ma Ervin, Klétusz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
A „nemzeti összetartozás” ideológiája és politikája
A „nemzeti összetartozás” Orbánék által használt fogalma, az emlékhely és az emlékév az előbbit, végső soron a miloševići, illetve putyini út követését helyezi kilátásba, az adott helyzetben szerencsére csak szavak, jogi és költségvetési gesztusok fegyverével. Bauer Tamás:
Hónapok óta épül az Alkotmány utca Kossuth Lajos téri torkolatában a századik évfordulóra szánt Trianon‑emlékmű, a „nemzeti összetartozás emlékhelye”, és január 1‑én elkezdődött a „nemzeti összetartozás éve”. Az emlékhelyről a kormány döntött, az emlékévről viszont az Országgyűléssel hozattak döntést. Ahogy a tíz éve, nyomban az Országgyűlés megalakulását követően meghozott állampolgársági törvénymódosításra is a képviselők 97 százaléka szavazott, az emlékévre is mindössze a jelen lévő DK‑s képviselők szavaztak nemmel, és az egyetlen liberális képviselő tartózkodott. Ugyanakkor tíz éve annak a néhány nappal később megszavazott másik törvénynek az esetében, amely – a mostani emlékhely és emlékév elnevezésével azonos megfogalmazást használó – „A nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről” címet viselte, még nem volt ilyen mértékű konszenzus, az MSZP‑frakció (négy kivétellel) nemmel szavazott, az LMP‑frakció pedig (Schiffer András igen szavazatát kivéve) tartózkodott. E törvény – ahogy röviden nevezték, a Trianon‑törvény – tartalmát, a június 4‑i Trianon‑emléknap bevezetését és különösen annak indokolását illetően tehát az akkori ellenzékből csak a Jobbik állt a Fidesz mellett. Ez a törvény emelte be a magyar jogrendbe a „nemzeti összetartozásnak” azt a fogalmát, amely egy évvel később a Fidesz egypárti Alaptörvényébe is bekerült.
*
A Fidesz politikusai ugyanakkor rendszeresen kifejezik igényüket, hogy ebben a „nemzeti ügyben” konszenzus legyen a magyar politikában, s a legélesebben támadják azokat, akik ezt nem fogadják el. Az emlékévről szóló júniusi szavazás után egy héttel Hollik István kormányszóvivővel mint kormánypárti képviselővel mondatták el az Országgyűlésben: „A határon túl élő honfitársaink ügye éppen ilyen nemzetstratégiai ügy. Az értük vállalt felelősség pedig nem önként vállalt csupán, hanem az Alaptörvényben rögzített kötelesség. (...) Sajnos azt látjuk, hogy az ellenzék vezető ereje azonban nem osztozik ebben a felelősségben, hiszen múlt kedden egyedüli pártként a DK mondott nemet a nemzeti összetartozás évére. (...) Gyurcsány Ferenc és pártja gyorsan visszatért a saját nemzetével szembeforduló politikájához azzal, hogy egyedüli pártként nemet mondott arra, hogy a 2020. év a nemzeti összetartozás éve legyen. Ez ékesen bizonyítja, hogy számukra nem a magyarság ügye az első, hanem saját kicsinyes, hatalmi szempontjaik. (...) Megtagadta Trianon emlékét, és ismét megtagadta a határon túl élő magyarságot.” Decemberben egy kormánypárti azonnali kérdésre válaszolva Gulyás Gergely miniszter is megismételte: „Szomorúan látjuk, hogy az Országgyűlésben és az Országgyűlésen kívül is vannak olyan pártok, amelyek ezek jelentőségét nem értik. Az Országgyűlésben semmi sem változott, a Demokratikus Koalíció ma is itt van, és mindezeket a vívmányokat megtagadja, károsnak tartja.”
Vajon nem indokolt‑e Gulyás, Hollik és a többi fideszes politikus felháborodása? Vajon nem szép, nemes eszme‑e a kormány által hirdetett „nemzeti összetartozás”, amit az emlékhely bírálói, akik közé magam is tartozom, illetve az emlékévre nemmel szavazók elutasítanak? Továbbá: vajon nincs‑e igaza az MSZP, az LMP, a Párbeszéd képviselőinek, akik, noha pártjaik tíz éve még nem mondtak igent az akkori „tanúságtételre”, most már igennel szavaztak az emlékévről szóló határozatra? Vajon nincs‑e igaza az MSZP legtekintélyesebb aktív politikusának, Hiller Istvánnak, amikor helyesli az emlékhely létesítését? Vajon nem kell‑e párthovatartozástól függetlenül mindenkinek magáévá tennie a „nemzeti összetartozás” ügyét?
De hát mit is jelent a Fidesz törvényeibe iktatott „nemzeti összetartozás”? A 2010‑es, június 4‑ét a „nemzeti összetartozás napjának” nyilvánító törvény a fogalmat a következőképpen fejti ki: „A Magyar Köztársaság Országgyűlése kinyilvánítja, hogy a több állam fennhatósága alá vetett magyarság minden tagja és közössége része az egységes magyar nemzetnek, melynek államhatárok feletti összetartozása valóság, s egyúttal a magyarok személyes és közösségi önazonosságának meghatározó eleme.” A „nemzeti összetartozás” e fogalma tér vissza az egy évvel később elfogadott Alaptörvényben, annak D cikkében is: „Magyarország az egységes magyar nemzet összetartozását szem előtt tartva felelősséget visel a határain kívül élő magyarok sorsáért, elősegíti közösségeik fennmaradását és fejlődését, támogatja magyarságuk megőrzésére irányuló törekvéseiket, egyéni és közösségi jogaik érvényesítését, közösségi önkormányzataik létrehozását, valamint a szülőföldön való boldogulásukat, előmozdítja együttműködésüket egymással és Magyarországgal.” Ez a szöveg mást, többet mond, mint az 1989‑es köztársasági Alkotmány 6. §‑ának a magyar állam és a határon túli magyarok viszonyát tömören megfogalmazó (3) bekezdése: „A Magyar Köztársaság felelősséget érez a határain kívül élő magyarok sorsáért, és előmozdítja a Magyarországgal való kapcsolatuk ápolását.” A legfontosabb különbség, hogy az Alaptörvény, akárcsak a Trianon‑törvény, az „egységes magyar nemzet” fogalmából indul ki, amely kiindulás az 1989‑es konszenzust tükröző köztársasági Alkotmányban nem szerepelt. Azt azonban sem a Trianon‑törvény, sem az Alaptörvény nem teszi világossá, hogy milyen értelemben tekinti „egységesnek” a magyar nemzetet, vagyis, hogy mit is kell „nemzeti összetartozáson” érteni. Vajon azt csupán, hogy a magyarországi és határon túli magyarok a közös nyelv és közös kultúra, valamint a közös történelmi múlt alapján élnek át közös magyar identitást, vagy pedig ezen túl azt is, hogy a több államban élő magyarokat jogi és politikai kötelék is összefűzi? Erre a kérdésre az Orbán‑rendszer politikai gyakorlata ad választ. Az állampolgárságról szóló, a kedvezményes honosítást bevezető törvénnyel, melyet néhány nap eltéréssel a „nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről” szóló törvénnyel egyidejűleg fogadtak el, s amelyet később a választójogi törvénynek a kedvezményesen honosítottak választójogát bevezető módosítása is kiegészített, egyértelmű választ adtak az iménti kérdésre: amikor a Fidesz „nemzeti összetartozást” mond, akkor közjogi és politikai értelemben érti azt. Amikor „egységes magyar nemzetet” mond, akkor a magyarok összességét nem csupán nyelvi és kulturális, hanem jogi és politikai entitásként fogja fel, amelynek gazdasági és szociális velejárói is vannak, amit a magyar állam finanszíroz. A határon túl élő magyarok választójoga a magyarországi választásokon, népszavazásokon, az európai parlamenti választáson s a kormány erőteljes kampánya a részvétel mellett egyértelmű kifejezése annak, hogy az Orbán vezette többség közjogi és politikai értelemben beszél egységes magyar nemzetről. Ahogy a fent idézett Hollik‑féle parlamenti felszólalásra Potápi Árpád államtitkár a kormány nevében, a kormány vezetőinek sokszor elhangzott értelmezését elismételve válaszolt: „A 2010‑es kormányváltás egyben radikális irányváltást is jelentett a nemzetpolitikában. (...) A magyarság közjogi újraegyesítésével több mint egymillió külhoni magyar vált újra közjogi értelemben is a magyar nemzet tagjává.” Mi több, az Orbán‑kormány olyan intézkedései, mint a határon túli magyaroknak felkínált babakötvény, a Vajdaságban és Erdélyben felkínált vállalkozói támogatások, a kárpátaljaiaknak fizetett nyugdíjak, illetve (nekik és romániaiaknak is nyújtott) egészségügyi ellátás vagy a Vajdaságban házvásárláshoz nyújtott juttatás, a több szomszédos országban épített futballakadémiák egyaránt a gazdasági és szociális tekintetben is értelmezett „nemzeti összetartozást” fejezik ki, szélesen értelmezve az Alaptörvény hivatkozott rendelkezésének azt a fordulatát, miszerint a magyar állam „a szülőföldön való boldogulásukat” is elősegíti.
A szomszéd országokban élő kisebbségi magyar közösségek nyelvhasználatához, oktatási intézményeinek, színházainak, helyi sajtójának fenntartásához a magyar költségvetésből nyújtott támogatások a köztársasági Alkotmányban is rögzített állami kötelezettséget valósítják meg, amennyiben arra irányulnak, hogy a kisebbségi magyarok nyelvükben és kultúrájukban magyarokként élhessenek más állam területén, más állam politikai fennhatósága alatt teljes életet. Az ilyen támogatásokat ugyanúgy tartalmazta a 2010 előtti kormányok költségvetése is, mint a mostaniaké, ezek tekintetében a magyar politikában 1989 óta konszenzus volt. Ennek alapja, hogy minden politikai erő egyetértett abban, hogy a kisebbségi lét hátrány, amit súlyosbított a szomszédos államok kommunista–nacionalista kormányainak a kisebbségeket elnyomó asszimilációs politikája, és a mai magyar állam erkölcsi kötelezettsége ennek ellensúlyozása e támogatással. Más a helyzet az Orbán‑kormány által növekvő mértékben nyújtott gazdasági, szociális és sportcélú juttatásokkal, mivel ezek nem a kisebbségi magyarok magyarként való életvitelével függenek össze, s vállalkozásaik, lakáshoz jutásuk, gyógykezelésük vagy futballakadémiáik finanszírozása – lássuk be – egyszerűen nem várható el a magyarországi adófizetőktől, hiszen a határon túliak a lakóhelyük szerinti államban szereznek jövedelmeket, fizetnek adókat és járulékokat, amivel az ottani állam működtetéséhez járulnak hozzá.
*
Az ilyen módon értelmezett „nemzeti összetartozás” közel száz év különélés után – függetlenül attól, hogy ez a különélés nem a ma különböző államokban élő magyarok akaratából, hanem annak ellenére, az elvesztett háborúkat követő békeszerződésekkel alakult ki – tényszerűen nem létezik. Gazdasági és szociális értelemben a szomszédos országokban kisebbségben élő magyarok életkörülményei, munkalehetőségei és jövedelmi viszonyai, a környezetükben tapasztalható közbiztonság, külföldi utazási lehetőségeik stb. nem a magyar állam, hanem az életük kereteit adó másik állam lehetőségeitől, az ottani törvényhozás intézkedéseitől, az ott uralkodó társadalmi elvárásoktól és nem a magyarországi viszonyoktól függenek. Ehhez igazodnak az ő tapasztalataik, szokásaik, elvárásaik is. Eltérők politizálásuk keretei is. Más‑más államban működtetnek politikai pártokat, szervezeteket, más‑más állam választásain indulnak el jelöltként, vesznek részt a törvényhozásban, időnként kormánykoalícióban. A legutóbbi szlovákiai elnökválasztás első fordulójában például a szlovákiai magyar szavazatok mintegy fele nem a magyar jelöltre, hanem a szlovák demokrata jelöltre, Zuzana Čaputovára esett. Ez egyebek mellett azt tükrözi, hogy a szlovákiai magyar választók jelentős része számára a kisebbségi képviseletnél fontosabb kérdés volt, hogy milyen irányban fejlődik Szlovákia. Oda köti őket politikai értelemben vett sorsuk, és nem a magyar etnikumhoz tartozók összességéhez. Ebben az értelemben mondhatjuk, hogy az „egységes magyar nemzet” fikció. A közös nyelv, a közös kultúra valóság, a közös sors, a közös jövő nem az. A kisebbségben élő magyarok identitásának egyik oldala az, hogy ők magyarok, másik oldala, hogy ők a romániai, szlovákiai, ukrajnai, szerbiai társadalom tagjai. Vagyis a történelmi Magyarország egykori területén élő magyarok nem alkotnak egységes nemzetet. Az Orbán‑rendszer törvényeiben erről tett állítások hamis, ideologikus állítások. Ideologikusak, amennyiben politikai céljuk van: azt üzenik a különböző államok keretei között élőknek, hogy különélésük csak látszólagos, átmeneti, nem végleges, ezért érdemes fenntartani a reményt, hogy azon előbb‑utóbb változtatni lehet. Ezért mondja Orbán Viktor Tusnádfürdőn, hogy „a Kárpát‑medence jövőjét magyar nyelven írják”. A kisebbségben élőknek azt üzeni, hogy jobb sorsot a magyar államtól várhatnak, a magyarországiaknak pedig azt, hogy indokolt ezért áldozatokat vállalniuk, s felsorakozniuk az Orbán‑kormány mögé.
Miközben a határon túlra küldött gazdasági, szociális és sportcélú támogatások gyakorlati politikává teszik az Orbán‑kormány e törekvését, a „nemzeti összetartozás éve” ennek az ideologikus állításnak a sulykolását jelenti majd, a „nemzeti összetartozás emlékhelye” pedig betonba is önti ezt az ideologikus állítást. Ezért az emlékhely lényegénél fogva hamis, félrevezető. Még súlyosabbá teszi a dolgot az a sajátossága, hogy az 1920 előtti Magyar Királyság összes magyar nyelvű helységnevét vésik bele a mélybe vájt falakba. Míg az Orbán‑rendszer eddigi lépései az állampolgársággal, választójoggal, sőt már korábban a státustörvénnyel is a magyar nemzetiségűeket igyekeztek a magyar államhoz kötni, az emlékhely kialakítása az egész egykori államterületet köti virtuálisan a mai magyar államhoz. Amit eddig csináltak, azt én lakossági revízióra irányuló törekvésnek szoktam nevezni, hiszen magyar nemzetiségű természetes személyeket tesznek a magyar államot hordozó politikai közösség részévé. Amikor Potápi államtitkárhoz hasonlóan Gulyás Gergely miniszter is úgy írta le sajtótájékoztatóján a határon túli magyarsággal kapcsolatos politikában 2010‑ben bekövetkezett „korszakváltást”, hogy „az a közjogi kapcsolat, amely 1920‑ban majd a második világháborút követően megszűnt, az újra létrejöhetett a magyar állam és magyarok között”, maga fogalmazza meg a Fidesz politikájaként a lakossági revíziót. Az emlékhely ezen is túlmegy, amikor a történelmi Magyarország minden helységnevének magyar nyelven történő megörökítésével a területi revízió ábrándjához tér vissza: az egykori államterület minden települését nyilvánítja máig hatóan magyarnak.
Az emlékhely létrehozása, illetve az emlékév nemcsak hamis, nemcsak félrevezető, de veszedelmes is. Európa nyugati felén a második világháború óta többek között az alapozta meg a békét, hogy nemcsak az államok, de fokozatosan a társadalmak is tudomásul vették a kialakult status quót, levették a politika napirendjéről a határváltozások, illetve tömeges kitelepítések miatti sérelmeket. Az emlékhely és az emlékév – akárcsak a kettős állampolgárság, az Országházra és polgármesteri hivatalokra, tehát a magyar állam hivatali épületeire kitűzött sok‑sok székely zászló, a Magyar Állandó Értekezlet, amelynek döntései úgymond kötelezik a magyar államot, a magyar középiskolásoknak a szomszéd országok magyarok lakta területeire való utaztatása és temérdek más, központilag vezérelt gesztus – arról szól, hogy az orbáni magyar állam a határkérdést nem tekinti lezártnak, és erre igyekszik a társadalom egészét minden módon újra meg újra emlékeztetni. Mintha ugyanúgy valamikori területi revízióra készülne, mint egykor az Orbán számára például szolgáló Horthy‑rendszer.
Abban, ahogy az ellenzéki pártok és más ellenzéki közszereplők többsége elfogadja, már‑már magától értetődőnek tekinti mindezt, alighanem az a feltételezés játszik szerepet, hogy ez a határon túli magyarok lelki szükségletét elégíti ki, és senkinek nem árt. Az előbbi a szomszéd országokban élő magyarok egy részére biztosan igaz, ezért igényeltek előbb magyar igazolványt, majd magyar állampolgárságot, útlevelet. Mások tartózkodtak, tartózkodnak ettől, vagy éppen kifejezetten elutasítják. Az azonban nem igaz, hogy ez ártalmatlan dolog: kárt okoz Magyarország szomszédsági kapcsolataiban, illetve a szomszéd országokban a magyar kisebbség és a többség viszonyában, ami végül is a kisebbségben élő magyarokon csattan. A politikai osztálynak (nemcsak a magyarországinak, a magyar kisebbségek elitjének is) megvan a lehetősége arra is, hogy a sérelemtudatot erősítse, a politikai napirenden tartsa, erre is építse híveinek hozzá való kötődését. De megvan a lehetősége arra is, hogy inkább csitítsa azt, ha úgy gondolja, hogy nincs és nem is lesz lehetőség annak orvoslására, hogy kisebbségbe kerültek egy szomszéd államban, viszont a szomszéd államokkal, az azok többségi etnikumához tartozókkal való történelmi megbékélés esélyt ad a sérelem orvoslására oly módon, hogy a kisebbségi jogok az adott keretek között a legszélesebb körben érvényesülhessenek. (Erre irányultak annak idején az Antall‑ és a Horn‑kormány által kötött alapszerződések.) E két lehetőség közül a magyar politikai osztály ma hatalmon levő része az előbbit választja, és támogatást kap ehhez a politikai osztály ellenzékben levő részének többségétől is.
*
Márpedig minden felelős politikusnak és értelmiséginek szem előtt kellene tartania a történelmi szituációt. Európában több mint hetven éve béke van. Két olyan állam van Európában, amelynek vezetői nem nyugodtak bele abba, hogy az államot alkotó etnikum egy része a szövetségi állam 1990 utáni felbomlásakor az állam területén kívül rekedt, és nem fogadták el a status quót: korábban Szerbia, jelenleg pedig Oroszország. Mindkét állam véres háborút folytatott, illetve folytat, mert vezetői nem nyugodtak bele a megváltozott helyzetbe. Slobodan Miloševićnek 1989‑ben a rigómezei csata 600. évfordulóján mondott emlékezetes beszédétől egyenes út vezetett a srebrenicai vérengzésig, Vlagyimir Putyin tételétől pedig, miszerint a Szovjetunió szétesése geopolitikai katasztrófa, a Krím annektálásáig és a Donyec‑medencei háborúig. Ismétlem: bármit gondoljanak, bárhogy érezzenek a magyarországi és a magyar állam határain kívülre szorult magyarok a kialakult helyzettel kapcsolatban, a politikai vezetőknek választaniuk kell: vagy azt mondják, sugallják nekik, hogy ebbe nem kell, nem szabad beletörődni, vagy pedig azt, hogy ez történelmi adottság, amihez az életünket hozzá kell igazítanunk, mégpedig oly módon, hogy a határon kívülre került s ott is maradt magyarok egy másik államban is magyar nyelvi és kulturális környezetben, magyarként élhessenek. A „nemzeti összetartozás” Orbánék által használt fogalma, az emlékhely és az emlékév az előbbit, végső soron a miloševići, illetve putyini út követését helyezi kilátásba, az adott helyzetben szerencsére csak szavak, jogi és költségvetési gesztusok fegyverével.
(Élet és irodalom)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >