2019. október 19. szombat
Ma Nándor, János, Pál névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (4.)

Apám emlékére

Sáfrány Ferenc
Sáfrány Ferenc
A rikkancs ismét jelenti (4.)
Tiszavirág

A Szanatórium – a Tisza – ismét nagyüzemben rendel, és gyönyörűen virágzik. Ez megnyugtat. Tegnap egy szombathelyi barátunkat vittem ki a vízre, aki gyönyörű időt és gazdag virágzást rendelt, mert testközelből még nemigen volt része benne.

Nos, tegnap ez sikerült. Ha nem is egy csúcs násznak voltunk szemtanúi, azért a természet nem hagyott cserben. Nem mindennap lehet csak úgy Szombathelyről Szegedre ugrálni… ez még ebben a kis országban is nagy távolság. És ahogy öregszünk, egyre nagyobb, szinte napról-napra nő a távolság. Pár éve még én vigasztaltam édesanyánkat, aki – mikor öcsémék oda költöztek – egyre sóhajtozott:

– De messzire mentek.

– Ez még nem Ausztrália – válaszoltam nyugodtan. – Mi lenne anyám akkor, ha oda veti a sors?

Ma már értem az anyai bölcseletet.

Ahogyan értem azt is, amikor apámat hatvanöt évesen megkérdeztem, hogy érzi magát? Mint aki nem értette a kérdést, rám nézett, majd eltöprengve egy kissé, válaszolt:

– Majd megtudod fiam, időben, hogy érzem magam.

Az úszóházon (ahol 2001 óta „lakom” Rezső jóvoltából, aki egyszer, miután levitt a csónakjához horgászni, szinte megfertőzött), nos, itt az úszóházon találtam meg a nyugalmam. Önmagam még nem, de jó úton vagyok már. Lassan sejtem, hogy semmit sem tudok, csak még nem tudom. De annak is eljön az ideje. Erre tanítanak a nagy Tanítók. A Folyó valóban mesél és tanít napról-napra, akár Vasudeva, a Kompos, csak hegyezni kell a füleket.

Amikor Rezső váratlanul eladta csónakját, nagyon mérges lettem. Tél volt már, és kétségbe estem, mi lesz ha eljön újra a tavasz? Azonnal vetettem vele egy másikat, még Zentán, és azt Cincuri mesterien rendbe hozta, hogy 2002 májusában már újra vízen lehessünk. Ez a hajó még ma is szerb zászló alatt közlekedik, de hajózott egyéb zászlók alatt is… Ahogyan változott otthon a helyzet, úgy alakítottuk át a zászlókat. Most remélem egy darabig nyugtunk lesz e témában. Legalább ebben.

Nem is sejthettem akkor, hogy ez a Szimbólum – a Hajó – azon a tavaszon perdöntő szerepet játszik életem legnehezebb pillanataiban, amikor az örökös ELMÚLÁS oly közel ért hozzám…

Csak úgy tudtam magam ebben az időszakban elviselni, hogy a víz közvetlen közelében voltam, kihajóztam, ha tehettem, és távol mindenkitől a madarakkal beszélgettem. Volt egy harkály, akivel rendszeresen szót váltottunk, mert mindig annál a fánál kötöttem ki, ahol ő becsületesen végezte doktori tevékenységét, a gyógyítást, és ez a fajta tevékenység abban az időben az én szívemre is gyógyírként hatott egészen július 25. este háromnegyed hétig, amikor az úszóházon megcsörrent zsebemben a telefonom. Éreztem, tudtam, hogy a legszörnyűbb hírt közlik velem, amit valaha hallhatok. Pedig még bíztunk a lehetetlenben… Aznap reggel még elköszönt tőlünk, mindkét kezét gyöngén a levegőbe emelve, mint aki tudja, hogy utoljára int fiainak.

Még 1977-ben elvittem őket egy európai körútra. Lássák mindazt, amit mi, öcsémmel már bejártunk, tanulva az életet, nyelveket. Olyan jól éltünk… milyen útlevelünk is volt? Bécsben, a feketepiacon tízezer dollárt is adtak darabjáért…

Mindig mesélt a fogságról és ekkor azon az úton haladtunk nyugat felé, amit ő a főnökével, Cmarkó bácsival, kivel a regensburgi táborban találkozott újra, gyalog tettek meg Budapestig.

Bécs körül az amerikai zónából átszöktek az oroszba, az amerikai katonák legnagyobb megrökönyödésére, de csak így juthattak haza, márpedig ők haza akartak jutni, bármi áron. Mutogatta, hogy hol futottak rá egy orosz járőrre, akik őt mint fiatal, kistafírozott amerikai hadifoglyot, anyaszült meztelenre vetkőztette. Akkor szinte biztosra vette, ott agyonlövik. De csak a gúnya, a vadonatúj bruxer bakancsok kellettek az oroszoknak. Ők is ledobáltak ezt-azt tetves viseletükből, és mosolyogva tovább ballagtak. Apám ekkor értette meg öreg róka suszter főnökét, kinél Pesten inaskodott, amikor ő a vadonatúj brukszer bakancsát a varrásoknál mesterien szétfejtette, és azt elnyűtt tarisznyájába rejtette.

– Majd ha hazaérünk, fiam, összevarrom – tette hozzá nyugodtan, mivel apám úgy bámult rá, mint akinek elment az esze. Mondogatta is sokáig, hogy ő mezítláb bandukolt tovább a sínek mellett, amíg az öreg régi elhasznált lábbeliében néha még a lábára is lépett, hogy időben megtanulja, mi az ára a felesleges hiúságnak.

– Ebben a pinceszerű veremben bújtatott egy éjszaka bennünket az osztrák paraszt. Még enni is adott – mutatott az út jobb oldalán egy dombra, ahogy Bécs felé közeledtünk. Majd elmesélte, hogy örömében, amikor a tiszti lágerban megpillantotta pesti főnökét, elszaladt a konyhára, ahol ő már konyhai kisegítőként dolgozott, és egy hatalmas kezébe eső edénybe mindenféle ennivalót összedobált. Boldogan vitte Cmarkó bá’nak, aki segédjét megpillantva, az egész edényt mérgesen a földhöz vágta.

– Most fiam repülj vissza, de tüstént! És csak egy fajtából hozz, de abból eleget!

Majd elmesélte, hogy Pesten dolgozott velük még egy inas, aki reggeli közben mindig tört egy szeletet a kenyérből, persze hatalmasat, amíg egyszer a mester rá nem ripakodott:

– Fiam az anyád istenit, ne törj abból a kenyérből egy szeletet, hanem szelj már végre! Tán több marad nekünk is, vagy akkor törd a szalonnát is, ha már annyira törhetnéked van…

Sokszor eszembe jutnak ezek az emlékek a Tiszán és valahol igaz, hogy él az, kire emlékeznek.

Én 1963-ban jártam először Magyarországon. Akkor is vízum kellett. Emlékszem, anyám mennyire sírt, amikor 62-ben elutasították a vízumkérelmünket. De nem adta fel, és 63-ban kegyesek lettek hozzánk. Pestre utaztunk. Apám, aki 1946-ban a zöldhatáron hazaszökött, hogy nagybeteg édesapját még életében utoljára lássa, soha nem tért vissza, hiába ígérte meg Cmarkó bá’nak. Ezért az ígéretéért még sokáig szenvedett, de 63 augusztusában a nyakába borulhatott, és zokogtak, mint a gyerekek. Így ismertem meg harmadik, fogadott, öregapám, a nagy hasú és nagyszívű szimpatikus pesti bácsit, aki azonnal karon fogott bennünket öcsémmel, és sarki fagylaltosig meg se állt.

Rá egy évre már nem élt. Szíve feladta. 65-ben már csak a temetőben látogathatta meg szeretett főnökét apám. Közben mesélt pesti élményeiről, és mi szájtátva hallgattuk. Falusi gyerekek a világ legnagyobb és legszebb városában. De boldogok voltunk!

A rikkancs ismét jelenti (5.)

2009. június 26.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Miért vesztette el a Fidesz Budapestet

Amit Orbán a Fidesz közösségének titulál, ellenben az ellenzék fideszes maffiának nevez, azt a vakhűség, az >

Tovább

Ki nyert vasárnap?

Érdemes megemlíteni viszont Karácsony józan és egyben biztató nyilatkozatát: azt, hogy az együttműködés érdekében nyomban kapcsolatot >

Tovább

Bumeráng

A megtörténtekre nem azért kell emlékeznünk, mert az “történelem” hanem azért, mert ennek köszönhetjük akár pozitív >

Tovább

Érinthetetlen-e Orbán?

A szex- és korrupciós botrány megrengeti az orbáni rendszert. Normális körülmények közepette a helyi választások sokkal >

Tovább

Egy szerény javaslat

Úgyhogy azt javaslom, senki ne keressen létező és nem létező kifogásokat: ha már egyszer mi nem >

Tovább

Ritka összefogás Orbán ellen

Ritka módon összefogtak Budapesten Orbán ellenfelei és Isztanbul példája nyomán azt remélik, hogy a főváros a >

Tovább

Gyalázatunk vissza fog hullni ránk

Erdogan etnikai tisztogatást végez Szíriában, hogy a Törökországban élő hárommillió menekültet oda tudja telepíteni, és ezzel >

Tovább

A vasárnap ígérete

Nem tudom, Borkai Zsolt győri híveire kijózanító hatású volt-e mindaz a pusztító tény, amit az elmúlt >

Tovább

A magyar Ibizagate

A jobboldali politikus olyan kompromittáló helyzetben lepleződött le, hogy magyarázat aligha lehetséges. Az időzítés pedig éppen >

Tovább

Brexit, Brüsszel, Orbán...

“A magyar jelölttel való leszámolást a jobboldal rábízta a baloldalra és a szélsőbalra baloldali; a románét >

Tovább

Haverok, buli, keresztény szabadság

Az egyik hajón Fekete Pákóra rakja meg a kurvát a polgármester, a másikon ugyanakkor a Despacitóra >

Tovább

Az ördög ügyvédje avagy az Orbán-rendszer whistleblowere

Amit a titokzatos ördög-ügyvéd Borkai Zsoltról fénykép és videó formájában közzétett, semmi ahhoz képest, amiről blogjában >

Tovább