Ma Vince, Irén, Teodóra névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Megyünk vagy visznek?!
Tömöry Péter
Mesélik, gyermekkorunk ínséges időszakában apám egy kecskeollót vásárolt felnöveljük s aztán lesz teje a családnak bőven. Az elgondolás jó volt, ésszerű, csupán arról feledkezett meg, hogy szűkös-közös udvarainkon, városi lakások tövében, a jámbor állat tejelni soha nem fog. És egyszer én is vágtam disznót
Amikor az első romániai húsínség híre érkezett, csíkszentmártoni gazdától vásároltam a százötven kilós hízót, le is vágtuk sebtiben, kolbászt, pecsenyét készítettünk belőle s olajos bödönökben raktároztuk el öcsém tömbházlakásának utolsó emeleti kamarájában. A hús mind megromlott. Pedig az ötlet, az előrelátás ésszerűségéhez és jóhiszeműségéhez kétség nem fért. Hogy mégis balul ütött ki a „vállalkozás”?! Csupán arról feledkeztem meg, hogy harmincfokos meleggel perzselő nyárban senki nem vág malacot, s nem tárolja a húst a nap tüzétől felhevített beton éléskamarában...
A jó szándék, az előrelátás hányszor bicsaklott meg rossz körülményfelmérésen, Istenem! Hányszor mértük lelkesedésünkben, hites lobogásunkban mellé a körülményeket. Mindez most, amikor gyanakodó, már majdnem mindenben tamáskodó öregember leszek, nem a disznók és kecskegidák viszonylatában jut eszembe, hanem a világ alakulását és benne vergődő tanácstalanságunkat méricskélve.
1968-ban – bizonyisten! –, hittel hittem, hogy valami merőben új kezdődik el. Új magyar lapokat kaptunk, addig nem tapasztalt gazdagsággal indult meg a könyvkiadás, a televízióban magyar és német műsorokat sugároztak... Azt képzeltük: valóban egy nagyszerű korszak kezdetének a szerencsefiai vagyunk, akiknek megadatik, hogy házban és hazában, tágas szellemi lakásokban, jogoknak asztalánál ülve éljük le, dolgozzuk át az elkövetkező esztendőket Az ésszerű logika engedett arra következtetni, hogy ez így van. És amikor pár év alatt rá kellett döbbennünk, 1968-cal valami befejeződött és nem kezdődött, akkor már árnyalatnyit is alig tudtunk alakítani nemcsak a körülményeken, de saját sorsunkon sem. Mi több, az óvatlanja közülünk, a leglelkesebbek, leghiszékenyebbek szegyig benne álltak a slamasztikában, amely a fel nem ismert körülmények által állt elő... A kecskeolló és nyári disznóvágás példázatából így ugrom át, fejest, a politikába, az elvetélt és elfecsérelt közösségi lehetőségek, népünk romlásba dőlésének mocsarába. Mert bizony, a legelején igen apró kompromisszumok, vagy azok fölötti szemhunyásaink, kényelemből észre nem vételük – segítették elő, segítik elő ma is a számunkra hátrányos, sorsunkban bukást hozó jelenségeket.
Az ókori görög színdarabok szereplőinek tragikus sorsfordulatait nem egy klasszika-filológus azzal magyarázza, hogy ezek a hősök „vakok” az apróságnak tűnő körülményekre. Alapvető tetteikben, a jelentős életjelenségekben heroikusak, erkölcsi erővel felruházottak, szépek és okosak, s mégis elbuknak. Bukásuk előidézője ez a „vakság”. A mi népünkre vonatkoztatva Sütő Andrásnak van egy találó, paradoxonban testet öltő megfogalmazása: vakmerően gyávák vagyunk. – Vakmerően jóhiszeműek – korrigálnám én, engedelmével, magam mondandójának érdekében a kifejezést. És ehhez párosul, hogy a Bourbounokkal ellentétben mindent megbocsátunk és mindent elfelejtünk. Ebből aztán más nem maradhat ránk s a maradékra, mint a veszteségek fölött érzett tragikus, fájlalgás.
Jogainkat – míg megfogalmazzák, míg papírra vetik, ratifikálják – ésszerű körültekintéssel, előrelátással, már-már kicsinyes akadékoskodással és acsarkodással, mint cikkelyeket kiharcoljuk, megkapjuk. S utána – ó, tragikomikus emlékű kánikulai disznóvágás! – hagyjuk, hogy avas olajban, romlandó helyeken tárolják, s fölmutogassanak rájuk, elénk – ellenünk! – citálják, ha jogéhség gyötör. S közben keseredik a lelkünk belé, hogy táplálni vélük magunkat nem tudjuk.
Amikor 1989 júliusában az ötvenhatos mártírok koporsóit kihelyezték a Hősök terére, amikor a jelképes hatodik hamvveder is ottan állott, a névteleneké, akkor nem kegyeletsértő keserűséggel, de eszembe jutott, hogy hiányzik onnan még egy: az 1956 utáni erdélyi áldozatoknak jelképe, az, amelyik nekik kellene megadja a történelmi igazságtételt. Mert mai napig nem tudni, hányan vesztették életüket, hányan sínylődtek hosszú évekig tömlöcben 1956 novembere után a romániai magyarok közül. Olyanok, akik semmi mást nem tettek, csak kihelyezték gyászoló gyertyáikat az erdélyi városok ablakába, csak emberi és nemzeti szolidaritástól fűtve, önkéntesen adtak vért a vért hullajtó budapesti áldozatoknak, akik a Házsongárdi temetőben nemzetünk ott nyugvó nagyjainak a sírjánál — Apáczai Csere Jánosénál, Misztóthfalusi Kiss Miklósénál, Berde Mózsáénál, Reményik Sándorénál, Csendes Kálmánénál – elénekelték a Himnuszt… Olyanok, mint Burchardt Márta, VII. b osztályos tanuló, akit mellőle, az iskolapadból vittek el, tartóztattak le, akinek az volt a bűne, hogy tizenhárom évesen, világra csodálkozó tisztasággal verseket írt a szabadságvágyáról, szerelméről, igazságról és boldogságról; olyanok, mint Páskándi Géza, Páll Lajos, Balogh Edgár, Fülöp Dénes, Szekerán István, Koczka György – tanulók, egyetemisták, tanárok, írók, papok. Olyanok, akiknek senki soha nem fogja még mondvacsinált bűneit sem megtudni, mert „elkallódtak” a kihallgatások, a vizsgálati fogság napjaiban. Olyanok, akiket a kolozsvári állomás teréről, vagy a marosvásárhelyi főtérről szedtek össze, mert... Miért, miért!?
Amikor Kádár Jánosnak a levert és elárult forradalom után legsietősebb dolgai közül is elővaló volt, hogy Erdélybe siessen és megnyugtassa a románokat: Magyarországnak semmilyen követelése (nem úgy hangzott, hogy területi, hanem, hogy semmilyen!) nincs a baráti, testvéri szocialista Romániával szemben, akkor Marosvásárhelyen – abban az időben még a Magyar Autonóm Tartomány székvárosában – a főteret piros-fehér-zöld zászlórengetegbe öltöztették. Felkérték a népet is, aki ott lakott, hogy tűzze ki a magyar lobogót, fogadja illő tisztelettel Kádár elvtársát. A beszéd elhangzott, Kádár elutazott s vonatvagonján még be sem csukódott az ajtó, amikor már begyűjtötték a zászlókat s begyűjtötték azokat, akik saját házuk homlokzatára, lakásuk ablakába az utasításnak megfelelően magyar lobogót tűztek. 1967-ben Temesvárról utaztam Belső-Erdély felé. A vonaton megtört, roncsolt idegű emberrel kerültem egy kupéba. Akkor szabadult a börtönből. Ő mesélte, hogy tíz évet ült, amiért lakása ablakába kihelyezett egy sebtiben összefércelt nemzetiszín lobogót. A vád?! Magyar nacionalista, szeparatista törekvés, revizionizmus, horthysta fasiszta izgatás, hazaárulás...
Kolozsváron Kádár János beszédét magam is hallottam, apám kezébe csimpaszkodva. Hallgattam, mert a magyarokat kivezényelték az állomás térre meghallgatni ezt a szónoklatot. És abban az időben Kolozsvár még ugyanvalóst csak magyarok által lakott város volt. A százezer lakosból hetvenezer magyar és harmincezer román. (Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy ebben a városban háromszázezer ember lakik. Ebből a hivatalos román statisztika szerint hetvenezer a magyar és a többi román). A kolozsvári magyarok zöme ipari munkás volt, szervezett, a Herbák János nevét viselő bőrgyár, a Carbochim, az lris munkásai. A bőrösök, vasasok, fások. (Két háború közötti szakszervezeti meg szervezettségük nyomán nevezték még akkoriban is így őket.) Jó hányaduk ott volt a téren. Nemcsak a parancskényszer, nemcsak a kíváncsiság, de a jóremény is oda vitte őket: hiszen mindannyian hallgatták a Szabad Kossuth Rádióban Kádár beszédét, amikor még a Nagy Imre kormány tagjaként szólt a néphez, s ott élt bennük a jóhiszeműség: hátha... De Kádár János, akár az akkor már Kolozsváron is propagált Ellenforradalmi Fehér Könyv, egyértelmű volt. Sápadó ajakkal, beharapott nyelvvel és lélekkel hallgatták az „ellenforradalom” borzalmairól szóló mondatokat addig, amíg Kádár meg nem köszönte a román népnek és kormánynak a baráti segítséget, amelyet nyújtott. (Már mindenkinek tudomása volt arról, hogy Nagy Imréék valahol Romániában raboskodnak.) Akkor az egyik szaki, nem messze tőlünk, megjegyezte szégyenérzetének indulatával, félhangosan: „Nem jutott neked is októberben egy lámpa-vas?!” – Pillanatok alatt tartóztatták le őt s válogatás nélkül mindenkit, vagy két teherautónyi embert, aki a közelében állott. Apámat valószínű miattunk, s fürge lábai miatt nem... Hazamenvén rám parancsolt, hogy minden irományomat: verset, feljegyzést, még az irodalomfüzeteket is azonnal égessek el. És bepakolt a kicsi fekete bőröndbe, amelyet aztán hosszú évekig ott tartott a kijárati ajtó mögött…
Kádár János látogatásának másnapján furcsa dolgok kezdődtek Kolozsváron. Nekikezdtek például eltakarítani a második világháborúból addig megmaradt romokat. És igen akkurátusan – spaklival és kalapáccsal – vakarták, verték mindenünnen a magyar feliratokat. Moziról, boltról, intézményről, közvécéről... A feliratok lehullottak s a helyi lapban, az Igazságban kolumnás cikkek jelentek meg arról, mekkora és milyen alapvető jogokat élvez a nemzeti kisebbség a városban és országban, mekkora csapást mért a két nép barátsága a revansiszta-horthysta-ellenforradalmi-revizionista erőkre...
Hajnalonta, még mielőtt dudált volna a bőrgyár, nagy nyüzsgés, forgalom volt a városban. Egy ilyen napkelte előtti órán találkozott szállására hazatérve Sütő András a főtér sarkán a hajadonfőtt, sietősen közlekedő Balogh Edgárral.
– Hová mégy ilyen sietősen és ilyen korán idővel, Edgár? – így Sütő.
– Nem látod, hogy nem megyek? Visznek! – válaszolt Edgár bácsi.
És én ma is meg vagyok róla győződve, hogy Sütő nem látta. Mint ahogyan nem láttunk meg, nem látunk meg nagyon sokszor éjsötét leplébe burkolózott lényeget. És jövőt alapozó reménységgel disznót vágunk gyümölcsérlelő hava kellős közepén...
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Trump gazdasági felfordulást okoz eszement vámjaival
Az Economist vezércikke arra számít, hogy gazdasági felfordulást okoznak a Trump által elrendelt eszement vámok, de >
Tolnai Ottó
Nem, Tolnai Ottó nem kozmopolita lokálpatrióta, ez nem kozmopolitizmus és nem lokálpatriotizmus – bármennyire kedves volna >
Egyesített erővel a nemzetközi jog ellen
Netanjahunak rengeteg dolga lenne otthon, mégis – és a Nemzetközi Büntető Bíróság (ICC) körözése ellenére – >
Orbán Viktor vörös szőnyeget terít Netanjahu lábai elé
Ugyanakkor Maya Sion, a jeruzsálemi Héber Egyetem professzora súlyos hibának tartja a látogatást. Mert azzal mindenekelőtt >
Szerbia katonai unióról álmodik Magyarországgal
A megfigyelők a két ország együttműködését aggodalommal szemlélik. Vučić és Orbán jó kapcsolatokat ápol Moszkvával. A >
Egy szokatlan barátság
A Budapestről, illetve Tel Avivból keltezett összeállítás szokatlan barátságnak nevezi Orbán és Netanjahu viszonyát, bár mint >
Vance grönlandi vendégszereplése erkölcsi szempontból téves, stratégiailag pedig katasztrofális
Timothy Snyder a Guardianben azt gondolja, hogy Vance kurta grönlandi vendégszereplése nem csupán erkölcsi szempontból volt >
Lázadnak a szerb és török fiatalok, a Nyugat sunyi módon hallgat
Paul Lendvai szerint ugyan a tömegek más és más okból fordultak szembe Ergogannal, illetve Vučić-tyal, de >
Netanjahu Budapesten
Szinte az egész világsajtó beszámol arról, hogy a Nemzetközi Büntető Bíróság letartóztatási parancsa ellenére a héten >
Az már fasizmus, ami most van Amerikában
Így értékeli a Die Zeitban a Yale Egyetem filozófusa, Jason Stanley, aki éppen ezért két professzor >
A hazafiság elve és gyakorlata
Aztán jött Magyar Péter. Ő ugyan senkit nem csábít el más pártoktól, sőt épp az ellenkezőjét >
A Signalgate bagatellizálása rosszabb mint maga a botrány
Hogy a Fehér Ház próbálja bagatellizálni a Signalgate-et, az rosszabb, mint az alapbotrány maga, hogy ti. >