2024. december 21. szombat
Ma Tamás, Péter névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (45.)

Köszönet

Sáfrány Ferenc
Sáfrány Ferenc
A rikkancs ismét jelenti (45.)
PardonMyFate fotója

Amikor elindultam Újvidékre, 1991. szeptember 21-én, még nem sejtettem, hogy ez az út a kényszerpályám lesz, amelyik visszavezet az anyaország ölelő keblére. Útközben, Adán, kibéreltem Kanadába disszidált barátunk lakását, még tizenhetedikén, mert akkor is a tartományi fővárosba tartottam, amolyan rikkancs feladatokkal, és hallottam, hogy a lakás Szegeden, amelyben az őrület előtt oly sokszor megfordultam és szerettem, felszabadul. Gondoltam, ezt nem szabad kihagyni, biztos, ami biztos alapon, megér ez nekünk annyit, hogy amíg csitul a helyzet, olyan mentsvárként szolgál. Soha sem lehet tudni, mit hoz a holnap? Így, félelemben és rettegésben próbáltuk át és megélni azokat a szörnyű napokat, amelyek 91-ben végleg ránk szakadtak. Nem beszéltünk arról, hogy mi lesz, hogy ha…? Ez tabu volt. Megpróbáltunk nem tudomást venni a környezetünkben mindennapos történésekről. Nappal agyonhajtottuk magunkat a munkában, hogy éjjel álmatlanul forgolódjunk a ránk váró bizonytalanság fojtogató béklyói között. Nincs ettől szörnyűbb érzés számomra, mert én nem ismertem meg azokat. Időben elszöktem előlük, hogy még véletlenül se találkozhassak ilyen érzésekkel, melyek egy életen át, kísértik a lelket és az elmét, amely a végén feladja a kilátástalan küzdelmet, és egyszerűen elborul. Maga is megőrül. Vagy csendesen, vagy kicsapongva, hangosan hagy maga után nyomokat a különböző fekete krónikákban, ahol az ok és okozati összefüggések már nem játszanak szerepet, elfelejtik azokat, vagy legrosszabb esetben még le is tagadják.

Nagyon nehezen és lassan tudtam csak megbékélni keserű sorsommal. Kezdetben el sem akartam fogadni, és így tehetetlenül nem előre, hanem mindig hátra néztem. Nem segített az sem, hogy hamarosan több volt ideát a sorstárs, mint valamikor otthon. Lebénultam. Lelkileg. Nem csak én nem ismertem magamra reggelente, hanem a legközelebbi hozzátartozóim sem.

Miben reménykedtem? Semmiben és senkiben. Ekkor már nem volt se istenem, se hazám. Csak egy darab kenyerem, amelyet közönnyel majszoltam, mint akit bezártak egy nagy és idegen börtönbe, ahol a falak és a rácsok a fejben vannak mélyen lebetonozva, a kezek tehetetlenül leszíjazva. Próbáltak vigasztalni, többen is, kik közel álltak hozzám, de ez sem segített. Magam sem értettem önmagam, így másoknak is csak az maradt, ami messziről lesírt rólam. Így utólag is szörnyű látvány lehettem, amit még takargattam is a külvilág előtt. Mint ha ez megoldaná a problémákat?

Sokáig azt sem tudtam eldönteni, maradunk vagy megyünk vissza? De hova? Mire?

Amikor már kezdett sejleni, hogy itt az új hazában kell tartósan berendezkedni, mert az aktív őrület eltart még néhány évig, évtizedig, (még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy véget ért volna) papírokat kellett rendezni. Státuszt. Le- vagy áttelepülést? Gyökeret engedni? Negyven évesen? „Szörnyű kor. Túl fiatal, hogy vágyaim lehetnének, túl öreg, hogy megvalósítsam őket” – csengtek minduntalan fülembe Meša Selimović megrázó sorai a Dervis és a halál első oldalairól.

Amikor eljutottunk a folyamatban odáig, hogy valakinek az anyaországban bennünket be kell fogadnia, mind a négyünket, még ha formailag is, de csak meg kell ezt tennie, néztünk nagyot. Ki fogad be bennünket? Miért fogadna be?

Legjobb barátaink már évek óta Kanadában éltek. A másik sokat emlegetett barátságot nem is akartam ilyesmivel terhelni, hisz ők is az életük elején voltak. Öcsém, igaz Szolnokon élt már, még a háború előtt a szíve hozta át, végképp kihagyva, amit sokszor fel is ró nekem. De hogyan akasztottam volna nyakába a problémáim tömkelegét, amikor önmagamnak is elviselhetetlen állapotot teremtettek azok?

Valamelyik nap, tizennyolc év után a sarki boltban, ahova annak idején is először mentem át bevásárolni, és megállapítottam, hogy néhány hónapig valahogy csak elleszünk egy szakosodását végző orvos, aki még pénzt nem keres, egy munkanélküli, meg a két, három és féléves gyereke, találkoztam Lacival, az akkori szomszédunkkal. Régen nem láttam.

Mondom neki:

– Köszönöm.

Látom, nem érti, mit köszöngetek neki. Majd egy kis magyarázatot fűzök hozzá.

– Lacikám, köszönöm, hogy annak idején befogadtatok.

– Az csak természetes – volt a kurta válasza.

Én meg nagyon jól tudom, tapasztalom, hogy nem ez volt a természetes, hanem a rendkívüli, hogy egy család vadidegeneket, mint szomszédokat, akik egyik napról a másikra belecsöppentek látókörükbe, befogadták. Minden felvállaltak értük, önzetlenül és érdek nélkül. Ezt köszöntem meg neki, még egyszer, tizennyolc év után.

A rikkancs ismét jelenti (46.)

2010. április 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Név: Árpád, írta: 2010. április 18. 21:37:35

Ferenc, csak azt nem értem, mi a fenét vártál 18 évet hogy megköszönjed. Különben nagyon jó cikk.
Üdvözletem küldöm Joe
Név: doki, írta: 2010. április 18. 1:58:46

Érdekes és tanulságos. Nagyon szép köszönet!
Ezt is, és a megannyi színes jelentésedet is élvezettel olvasom.

Tisztelettel,

                   Gábor

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Roncspártderbi

Hagyjuk a mindig előhúzható demokrácia maszlagot az elvi meggyőződésről, a színes politikai palettáról. Egy mind zsarnokibb, >

Tovább

Orbán a volt lengyel miniszterhelyettes menedékjogával provokálja Tuskot

A Bizottság szóvivője úgy foglalt állást, hogy bármely uniós állam csak egészen rendkívüli esetekben nyújthat menedéket >

Tovább

Orbán gyakorlatilag felvásárolta Kárpátalján a magyarokat

A kárpátaljai magyarok a Fidesz-politika játékszerévé váltak, Ukrajna korlátozza a kisebbségek nyelvhasználati jogát, Orbán viszont eszközként >

Tovább

Közeleg az EU számára az igazság pillanata Ukrajnában

A tárgyalások eredménye „mini München” lehet, és az csak felhívás volna Moszkvának az újabb támadásra. Erre >

Tovább

A merénylet megváltoztathatja a háború menetét?

Hogy az ukrán titkosszolgálat merész akcióval eltakarította az útból az orosz vegyi fegyverfőnököt, az megváltoztathatja a >

Tovább

A kancellár beszéde pontosan mutatja, miért bukott meg

A német kancellár ugyan elvesztette a bizalmi szavazást, ahogy várta, ám az ez alkalomból mondott beszéde >

Tovább

A világ nem tudta megmenteni Szíriát, most hagynia kell megválasztania a jövőjét

Simon Tisdal véli így a Guardianben. A külpolitikai szakíró sajnálattal állapítja meg, hogy a beavatkozás Izrael >

Tovább

Raszputyin Romániában

Mint ahogy az erdélyi magyar politika, vagy legalábbis számos itteni magyar értelmiségi is most ébredhetett rá, >

Tovább

Amikor a diktatúrák összeomlanak

Hans Rauscher úgy látja Asszad csúfos vége után, hogy a diktatúrák nem tartanak örökké, egy csapásra >

Tovább

Maradjon inkább Orbán Viktor?

Találgatás helyett inkább kérdezek: csak nem Magyar Péternek van igaza, és a régi ellenzék összejátszik a >

Tovább

Oroszország gyengébb, mint ahogy gondolnánk

Fareed Zakaria úgy véli így a Washington Postban, hiszen Asszad Putyin értékes vazallusa volt, az orosz >

Tovább

Fennáll a veszély, hogy Közép-Európa gazdasága megsínyli Trump politikáját

Erre figyelmeztet a Standard & Poor’s jelentése, amely a térség keleti felének szuverén adósság besorolásával foglalkozik. >

Tovább