Ma Zita, Mariann, Anasztáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
A megérdemelt Trianon
„Amikor a csíki röhög a nagymagyar matricával megérkező táposokon, amikor az zokogva borul le az első székelykapunál.” Papp Sándor Zsigmond (Maszol):
A hazaszeretet mibenlétéről olvasok épp egy esszét, s egyszer csak ezen a lábjegyzeten akad meg a szemem. „A szülőföld szeretete szinte természetesen alakul ki; ám aki pl. a Bakonyban – tehát hegyvidéken – született és gyermekeskedett, ezt az érzelmet aligha tudja automatikusan átvinni a számára idegen tájat jelentő síkvidékre még akkor is, ha tudja, hogy ugyanannak az országnak a része. Ezért nehéz elgondolni, hogyan szerethetné Magyarországot hazájaként egy olyan székely, aki – mondjuk – Csíkszeredán született, nevelkedett és éli életét, miközben itt csak vendégként járt.”
Tizenegy vagy tizenkét éves lehettem, amikor először pillantottam meg a Balatont. Talán öt, amikor a Fekete-tengert. Semmit nem tudtam még a hazáról a kötelező román hazafias verseken túl, amelyek, minél jobban harsogták őket, annál kevesebbet mondtak, ám azt valahogy mégis sejtettem: a tenger előtt én mindig idegen maradok, a tó előtt nem. A lángosszagú, sekély vizű, rántotthús-meleg Balatont ugyanúgy lehetett szeretni, ahogy a Vidám parkot, a Verne-sorozatot a könyvesboltban, vagy a dunakavicsot. Kincs volt, ritka, mégis otthonos. Mert egyszer csak ott volt a haza, bár kifolyt a tenyeremből, de ott volt megfoghatóan, érezhetően. Ahogy a tenger sosem, az akkor is képeslap maradt, amikor már térdig gázoltam a hullámaiba.
Abban egyre kevésbé vagyok biztos, hogy van szülőföldem, ám abban egyre biztosabb, hogy van hazám. Még ha „automatikusan” nem is tudom átvinni az érzelmet a síkság széléről a domboknak mondott hegyekre, a kicsit mindig gőgös Pestre, vagy a minden évben meglátogatott Siófokra. A fent említett lábjegyzet szerzőjének talán ezt sosem tudnám megmagyarázni észérvekkel. Mint ahogy azt sem, hogy pont az effajta kijelentések miatt vesztette el majdhogynem végképp a balliberális oldal Székelyföldet és a Partium egy részét. Egyetlen rossz népszavazással, otromba tapintatlansággal és ostoba kivagyisággal húgyozta körbe a területét. Azért mert nehezen gondolta el azt, ami másnak oly könnyed és természetes. Ha jól értem, akkor a vendég ne hencegjen a hazaszeretetével, mert az csak képzeletbeli lehet, arra pedig komoly ember nem támaszkodik. Persze fordítva is megvan ez, amikor a csíki röhög a nagymagyar matricával megérkező táposokon, amikor az zokogva borul le az első székelykapunál. Pedig egy kicsit a tápos is hazaérkezik. Még ha ezt is nehéz elképzelni olykor.
Valahogy ezekben a gesztusokban látom én Trianont. Nem a könyvek súlyos idézeteiben, nem az állami búslakodásban és ünnepségekben, a baráti hazaárulózásban, a megértés illúziójára sem törekvő kommentek vérgőzében, hanem itt, ezekben az elejtett, szalonképes mondatokban. A magunk jól megérdemelt Trianonját. Az ezerszer aláírtat. Amikor az egyik faszább magyarnak látja magát a másiknál, hiszen az táppal és nem anyatejjel szívta magába a hazát, liheg a kaptatón és nem bírja a hideget. Míg a másik már azt is elvitatná a székelytől, hogy ismerősként szeresse azt, amit talán sosem látott. Mintha a haza nem lehetne sejtelem és vágy, remegő kép a televízió bolhái mögött, egy rég olvasott mondat, soha be nem teljesült ígéret.
És amikor megelevenedik, elénk lép: valóságosabb lesz mindennél. Felszámolja vendég mivoltunkat, mert feltétel nélkül befogad. Hiszen sosem voltunk igazán távol. Ahogy tán egy filozófus mondta egykoron: nem tudnám megmondani, hogy mi is az az elefánt, de ha szembejön, megismerem. A felismerés bennünk rejlő lehetőségét elvenni valakitől eltartott kisujjal, vagy megkérdőjelezni okoskodás mögé bújva: talán rosszabb, mint leköpni őt. Az utóbbiban ugyanis őszinte az indulat.
Valahogy ezek miatt lesz egyre kisebb a haza, miközben elvileg határok sincsenek már. Ez az elegáns lenézés teszi, hogy egyre magányosabban lakjuk a ránk szabott hazát, miközben vaskos árulózással próbáljuk elhessegetni a ránk szakadt egyedüllétet. Mert valahogy úgy hisszük, csak a velünk mindenben egyetértő, bólogató, akarat nélküli árnyékunk lehet csak tagja a körbehúgyozott, talpalatnyi hazának.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >