2019. augusztus 21. Szerda
Ma Sámuel, Hajna, Piusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Napi ajánló

Intelmek kezdő rendszerváltókhoz

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Intelmek kezdő rendszerváltókhoz

„A bizalmatlanság a kiüresedett parlamenti demokráciákkal szemben maximális.” Tamás Gáspár Miklós (Dinamó Műhely):

Ifjú entellektüelek, vállaljátok a

legnagyobb kockázatot: egy-egy nagy,

döntő pillanatban veszítsétek el

magatokat. Merüljetek alá a tömeg

történelmi kavargásában, hogy később, a

vihar után felbukkanva, derűs ég alatt,

megújultan találkozzatok ismét

magatokkal.

Bálint György: Intelmek kezdő felháborodókhoz (1936)

Fiatal kelet-európai, pl. magyar társadalomkutatók számára – hasonlóan nyugati és déli szaktársaikhoz – a magyarországi establishment két hivatalos ideológiája (a neoliberalizmus, illetve az autoritárius nacionalizmus) egyszerűen nem is létezik már. Nemcsak a szervezetlen tüntetéseken bizonytalanul artikuláló népszónokok vetik el az elmúlt huszonöt esztendőt, hanem ennél sokkal brutálisabban a kitűnő Fordulat legújabb, 21. száma (a Helyzet Műhely ambíciózus, magas színvonalú munkája) is, amelynek kíméletlen ifjú balos szerzői fütyülnek a nemeslelkű és dúlt keblű disszidens (nálunk: „ellenzéki”) értelmiség intencióira és az avant-garde művészgalerik lázongásaira a Nyugat által szűkmarkúan szponzorált kulturális (ön)gyarmatosítás

jellemzése közben, s akik az egész kelet-európai rendszerváltást az induló globalizáció egyik nem szándékolt mellékhatásának tekintik. Némi utólagos kárörömmel szemlélik a disszidens „antipolitika” és a tervhivatali (eleinte rejtett) monetarizmus groteszk egymásra találását, s nagyvonalúan átsiklanak rajta, hogy 1989/90-ben a legtöbb kelet-európai országban egyik se nyert, hanem velük szemben a nekibúsult sovinizmus; de abban igazuk van, hogy a politikai homlokzat népi segedelemmel történt behorpasztásakor keletkezett porfelhő eloszlása után  a korábbi reformer apparátusok különféle frakcióinak képviselői rendeződtek irányzatokba, többek között a birodalmi hegemóntól való függés megítélése szerint.

Nemcsak ebben a folyóiratszámban, de az egész hasonló irodalomban hiánycikk a megdöntött rendszer rituális erkölcsi meg- és elítélésének kulcsszava, a „diktatúra”. E sorok írója igazában észre se vette pár éve, amikor fölújította a szovjet típusú társadalom államkapitalizmus-elméletét, hogy maga is relativizálja a rendszerváltás mélységét. A szöveg hasonlított a mai fiatal utódokéhoz, de a dallam nem. És ott a szereplők intenciói és motivációi még számítottak, ott nemcsak, sőt: nem is elsősorban intézményekről volt szó – a „vállalat” szó alkalmasint nem is szerepelt – , és bár a kizsákmányolás morális elvetése mind a szovjet típusú államkapitalista, mind a piaci jellegű neoliberális kapitalista rendszerek tekintetében éles volt, még megmaradtak illúziók a pluralizmus és az alkotmányosság tekintetében. Ennek részben intézményes indoka volt: a szerző készpénznek vette, hogy a posztszovjet társadalmakban a különféle társadalmi érdek- és státuszcsoportok többé-kevésbé szabadon megszerveződhetnek, s nem figyelte meg, hogy ennek a pluralista szerveződésnek Nyugaton is bealkonyult, együtt a képviseleti elvvel, a parlamentarizmussal, a hatalommegosztással és a többivel egyetemben.

Hiszen szerzőt magát is országgyűlési képviselővé választották, és büszkén-meghatottan foglalt helyet a pastiche boltívek alatt, egyéb hibáiról most nem is szólva. Evvel a rövid, ám ünnepélyes megszakítással szerző folytatta azt a tevékenységét, amelyhez világéletében a legjobban értett: az osztályárulást. Az ilyen, emilyen és amolyan hivatalos értelmiséget szokta elárulni szerző, amelyből mindig idejekorán (ez a magyar szó nem azt jelenti, hogy „időnek előtte”, hanem azt, hogy „idejében”) kivált, még mielőtt sokra vihette volna. Ennek folyományaképpen – szemben oly sokakkal, akik szerint valaminő megfoghatatlan módon „nem is volt rendszerváltás”, vagyis: a dalnok örökbecsű szavaival, „ezek ugyanazok” – a rendszerváltás szerző folyamatos foglalatosságává vált.

Épp ezért bizonyos tanulságok mégiscsak földerengenek. Csak néhányat említek.

Az „osztály” politikai fogalmának elhalványulása – az osztályok (elsősorban a proletariátus mint „szervezett munkásság”) mint primér politikai szubjektumok földarabolódása miatt: egyre több európai városban a helyhatóság, a szociális, egészségügyi, oktatási és más közszolgáltatások, a „call center”, a logisztikai és infrastruktúrát működtető félállami korporációk a fő munkaadók – ugyan csökkentette a hagyományos nagy osztálypártok (röviden: a pártok) értékét és befolyását; a globalizáció és a szabadkereskedelem miatt a multinacionális nagyvállalatok épp olyan közszereplővé kezdenek válni, mint a nemzetállamok (ezt kodifikálná is a TTIP, az európai-amerikai szabadkereskedelmi egyezmény, ha elfogadnák); a közigazgatás fő funkcióit egyre inkább kiszervezik „think tank”-okba, kutatóintézetekbe, alapítványokba, egyetemi tanszékekre, tudományos és policy konferenciasorozatokba, félfüggetlen minisztériumi kutatóközpontokba, nagy cégek R & D igazgatóságaiba, a választott kormánytól független intézményekbe (számvevőszék, jegybank, ombudsman); egyre tágabb a bírói jogalkotás szemben a formális törvényhozással, és egyre nagyobb a kinevezett, a constituency nélküli, felelőtlen nemzetközi grémiumok, hatóságok hatalma – TEHÁT az egyre kevesebb ember által megválasztott parlamentek s a belőlük vétetett kormányok (kabinetek) szerepe szűkül (ráadásul a reprezentativitásuk is egyre kisebb, különféle szociológiai és technikai okokból: pl. koalíciós kormányokban némely marginális pártok aránytalan befolyása), MÉGSE hanyatlik a politika normatív értelemben vett osztályjellege.

AZONBAN az indirekt képviselet a szakértelmiségiekből álló apparátusok esetében is érvényesül: egyre több kutatás foglalkozik a legfontosabb apparátusok munkatársainak világnézeti beállítottságával, mert az apparátusok és az elemző- és szakértőfrakciók között politikai harc folyik, változó esélyekkel, pl. újabban az IMF és a Világbank vezető közgazdászai egyre kevésbé neoliberálisok, s az ilyen módosulások jelentősége a policy számára alig kisebb, mint az országos választásoké. MIVEL egyre több ember vesz részt közvetlen akciókban, amelyek kívülről befolyásolják a szakpolitikák tartalmát, a küzdelem fő aktorai a tüntetők, tiltakozók, aláírók – a másik oldalon a kormányapparátusi, kutatóintézeti és nagyvállalati szakértők (policy intellectuals).

Magyarországon Orbán Viktor visszahozta a politikai kormányzás elsőbbségét, gyakorlatilag szétzúzta a szakapparátusokat, és a policy intellectuals helyébe pártpolitikusokat (illetve ügynököket) helyezett, ami egyszerre demokratikus és autokratikus megoldás. Demokratikus, sőt: liberális, mert helyreállította a választott szervek szupremáciáját. Autokratikus (önkényuralmi), mert az egyik legfontosabb (modern) kontrollt iktatta ki, amely a politikai kormányzásával szemben fönnállt (az ellenerők hosszú sora – parlamenti ellenzék, bíróságok, helyhatóságok, megyei közgyűlések, autonóm állami szervezetek [számvevőszék, akadémia, társadalombiztosítás, egyetemek, jegybank, versenyhivatal stb.] – után). Ha az Orbán-rendszer megbukik, utóda – akárki és akármilyen legyen – nem talál Magyarországon közigazgatást. (Vagy mondjuk diplomáciát és hadsereget.)

A rendszerváltóknak el kell dönteniük, hogy honnan toborozzák az új szakapparátusokat, s milyen fölfogású emberekkel töltik föl a több tízezer megüresedő helyet – vagy kitalálnak olyan új politikai kormányzást, amely ezeket az apparátusokat részben fölöslegessé teszi. Ha erre nincs terv, a következő kormánynak legföljebb hónapjai lesznek, és Orbán visszatér. (Az orbáni status quo minden fajta más kormányzást kizár.) Hacsak nem semmihez se értő fideszesekkel akarnak kormányozni, ami öngyilkosság lenne. A közigazgatás, a szakapparátusok kormányokon átívelő állandósága, folytonossága, intézményi emlékezete a polgári társadalom egyik fő értéke. A kommunizmus természetesen meglenne bürokrácia nélkül, de ha jól látom, a mostani rendszerváltók nem kommunista forradalomra – az állam megszüntetésére – készülnek.

Ebből is látszik, hogy az új társadalmi mozgalmaknak (amelyekről kitűnő összefoglalást olvashatnak a Replika 84. [2013/3.] számában, szerk. Mikecz Dániel és Szabó Máté) Magyarországon nem olyan riválissal kell számolniuk, mint Nyugat-Európában. Világszerte – az Egyesült Államokban is – tapasztalható a szakirodalom szerint, hogy már több ember vesz részt tiltakozásokban, tüntetésekben, foglalásokban, petíciókban, népszavazási kezdeményezésekben, közmeghallgatásokon, az új szociális médiákban folytatott vitákban, mint a választásokon. A bizalmatlanság a kiüresedett parlamenti demokráciákkal szemben maximális. A pártok vagy megszűnnek, vagy maguk is előbb-utóbb szakapparátusokká alakulnak. Az állampolgárok a tőlük képviseleti és érzületi szemszögből idegen, csak a tőkés osztályt, közelebbről: a tőkés nagyvállalatok gazdasági, korporatív, kulturális érdekeit reprezentáló, a multinacionális tőke globális menedzsmentjével mindinkább összeolvadó államhatalmat elvetik, ügyeiket saját maguk óhajtják közvetlenül intézni. A szó hagyományos értelmében az új társadalmi mozgalmak – már 1968 óta – nem akarnak „hatalomra kerülni”, befolyást akarnak szerezni anélkül, hogy a korporatív-bürokratikus kormányhatalmat legitimálnák, és részvételükkel bővítenék manőverezési szabadságát.

Az új társadalmi mozgalmak a szakapparátusokkal nem a politikai hatalom természetéről vagy a népi alkotmányosságról, a részvételi demokráciáról vitatkoznak – nincs miért ezekről vitatkozni az osztályellenséggel – , hanem egyes ügyekről, bizonyos javaslatok befogadásáról. Ezek persze lehetnek jogszabályok vagy alkotmánycikkelyek egalitárius szellemű módosításai is (különösen a biopolitikai egyenlőség tárgykörében: etnikai és gender-egyenlőség, bevándorlás, menekültügy, az underclass diszkriminációjának fölszámolása), ezek érdekében – ahol ez jogilag lehetséges – pöröket is indítanak, de alapvetően szubsztantív ügyekről van szó. Az új mozgalmak külső nyomása – időnként a fölvilágosult policy intellectuals rokonszenvétől kísérve – sok helyen megváltoztatta az ökológiai, gender és migrációs joganyagot, és hatással volt a szakapparátusi és bírói mandarinátus irányára és ügyvezetésére. Az új társadalmi mozgalmak egyetemi értelmisége szövegeket állít elő, épp úgy, mint a politikai kormányzástól egyre inkább függetlenedő bürokratikus elit. Komoly elméleti vita folyik az elismerés és újraelosztás tárgykörében (Axel Honneth vs. Nancy Fraser, lásd erről a Replika új, 88. [2014/4.] számát, különös tekintettel Huszár Ákos jelentős tanulmányára), miközben az egyre reakciósabb, primitívebb és korruptabb politikai kormányzás képtelen a kezdeményezésre, és meg kell hajolnia a bal- és jobboldali populizmusok előtt (a „populizmus” szót itt se használom pejoratív, hanem pusztán leíró értelemben).

ÁMDE Magyarországon az új társadalmi mozgalmak ideális partnerei, az állami és korporatív szakapparátusok hiányoznak, mert a szélsőjobboldali kormányzás szétzúzta őket (ezek az apparátusok politikai irányultságukat tekintve leginkább liberálisok voltak, azaz ideológiailag államtalanítók, technikailag, stratégiailag és logisztikailag pedig etatisták, akár a régi reformértelmiség az 1989 előtti pénzügy- és külügyminisztérium, tervhivatal, MNB és KSH ún. háttérintézményeiben, de mindig volt posztkeynesiánus, szociálliberális kisebbség is). Ez az értelmiségi/szakértői elit az utóbbi négy évben minden hatalmát elvesztette, a pénzügyminisztérium, a munkaügyi, a népjóléti minisztérium, a környezetvédelmi minisztérium, a művelődési és oktatási minisztérium, az autonóm kutatásirányítás – és voltaképpen a külügyminisztérium is – egyszerűen megszűnt. Az állami eszközökkel létrehozott és támogatott nemzeti burzsoázia kormányoz, elképesztő számban megszavazott törvényekkel és kormányrendeletekkel, semmiféle diszkurzív eszmecsere nincs (a modernségre jellemző fogalmi nyelven a modernség fő témáit illetően) professzionális értelmiségi csoportok és a kívülállók között.

 

   A politikai beszédmód archaikus. A politikai beszédet – tőlünk keletre és nyugatra egyaránt – a fölvilágosodás beszédtárgyait tovább elemző, ám velük szemben szkeptikus nagy tudósok (Karl Marx, Max Weber, Polányi Károly) eszméi és módszerei dominálják, míg Magyarországon a rég elavult hidegháborús antikommunizmus szókincse a befolyásos – a liberális publicisztika sok ezer cikkben nevezi „kommunistának” a szélsőjobboldali rezsim alapvető karakterét és antiegalitárius intézkedéseit. (Egyébként megjósolható, hogy most – a közhangulat megváltozásával – Szalai Erzsébet és Artner Annamária új, fölöttébb baloldali könyveinek nagy sikerük lesz. Eljött az idejük.) Ha figyelmesen olvassuk az orbánofóbia dokumentumait, láthatjuk, hogy a voltaképpeni ellenfél a hivatalos, elitista ellenzékiség számára az egyelőre még alig létező baloldal, amelynek a jellemzése az 1952-i helyzetre illik, de arra se nagyon. De semmiképpen nem Orbánra, akit emiatt teljesen félreértenek. „Államosításnak” nevezik az addig is állami iskolák központi irányítás alá helyezését. „Államosításnak” nevezik pár cég fölvásárlását. (A bolsevik államosítás kisajátítás volt, ellenszolgáltatás nélkül. Nagy különbség.)

Minél tovább tart a tüntetéssorozat, annál reakciósabbak lesznek a liberális médiák. A kommunizmustól való félelem – amely ésszerű reakciója volt a polgárságnak az 1920-as években, de ma eszelős tréfa csupán – jól kialakult, kb. kétszáz éves ideológiai pattern, és politikai agyalágyultsága ellenére világos osztálylogikát követ. A képviseleti rendszer szétzüllésének hátat fordító, általános „felelősséget” és legitimációs funkciót nem vállaló, de a single-issue mozgalmakon túlmutató szociális követelések és hangoztatóik a mainstream ideológiák számára egyszerre testesítik meg az ANTIKAPITALISTA & ANTILIBERÁLIS  (és/vagy „nemzetellenes”) mumust.

Miért téves ez a vád, különösen az „antiliberalizmus” vádja?

Főleg azért, mert az új társadalmi mozgalmak nem vonatkoznak közvetlenül, merőlegesen a politikai rendszerre, és annyiban – de csak annyiban! – a fölvilágosodás hagyományát követik, hogy mindenfajta tekintélytől függetlenül követelik ki és gyakorolják a (totális) kritika szabadságát. Ennek az alapföltétele a teljes elutasítás, ahogyan Herbert Marcuse éppen ötven esztendeje megjelent híres könyve, Az egydimenziós ember leírta. A fölvilágosodás hagyománya, kritikája és önkritikája kétfelé ágazott (liberalizmus & szocializmus), de a baloldali antikapitalizmus emancipatorikus irányú, ezért alapvető intencióiban megvan az eredeti szabadságpátosz – annak ellenére, hogy a mindmáig legnagyobb, mondhatni grandiózus baloldali antikapitalista kísérlet, a szovjet típusú, az ellenkezőjébe fordult, ami az antikommunisták szerint szükségszerű és elkerülhetetlen volt – , míg a jobboldali, azaz romantikus antikapitalizmus nem kevesli, hanem sokallja a polgári szabadságokat, mert úgy véli, hogy ez utóbbiak atomizálják, mindenfajta közösséggel szembefordítják, szélsőségesen individualistává teszik az individuumot, amint ezt egyszerre apologetikusan és kritikailag bemutatta Marquis de Sade és Friedrich Nietzsche. Marcuse, aki előbb Heidegger tanítványa volt, majd a frankfurti iskola (helyesebben: a kritikai elmélet) részese, kivételes abban, hogy átérzi a romantikus antikapitalizmus kritikai potenciáljának a fő elemeit is: ezért a kapitalizmus egyik legnagyobb hátrányának a konformizmust tartja, a kizsákmányolás mellett pedig az uralmat (domination). A kétféle kapitalizmuskritika konvergenciája jellemzi az új baloldaltól kezdve az antirasszista, feminista, zöld, antiimperialista és békemozgalmakon keresztül az új társadalmi mozgalmakig (amelyek mindezeket az elemeket fölvették magukba, s azóta is tartalmazzák) a nagy elutasítást mindenestül.

Az új mozgalmak hatalomellenessége nem a felelősség elhárítása, nem a programok hiánya, és NEM KÖZÖNY AZ ÁLLAMFORMÁT ÉS A POLITIKAI RENDSZERT ILLETŐEN. Legalábbis nem okvetlenül az. A kiüresedett, elitistává, bürokratikussá – vagy rosszabb esetben tőkés érdekcsoportok marakodásává – züllött többpártrendszer iránti (indokolt) megvetés nem antipluralista: ellenkezőleg. A rendszer játékszabályainak betartásával folytatott politikai tevékenység láthatólag nem vezet a szabadság kiszélesítéséhez, a rendszer mindent magához rohaszt. Mellesleg: az Eszmélet 103. számában (a friss eresztés kitűnő: egyre jobbak a kritikai baloldal magyarországi folyóiratai!) Giovanni Arrighinak a félperifériáról szóló emlékezetes írásából emeli ki Éber Márk Áron (nem szó szerinti idézet, hanem Éber célzatos, éles értelmezése): „A parlamentáris demokrácia kiépítésének és stabil fenntartásának feltétele a centrum oligarchikus vagyona” – amellyel a periféria és a félperiféria természetesen nem rendelkezhet. Közhely, hogy a parlamenti „demokrácia” (tkp. szabadelvű-alkotmányos jogállam) az erős, gazdag, nagy hagyományú, többnyire nyugati országok privilégiuma, ami éppenséggel nem indokolja a kelet-európai liberálisok ájult Nyugat-tiszteletét: tudtommal demokraták nem szoktak kiváltságokat csodálni. A „fölzárkózás”, a „beérés”, a „nyugatosodás” meglehetősen sekélyes ideológiáinak („mikor leszünk végre »normális« ország?” és egyéb szamárságok) végre-valahára befellegzett.

Tehát az idősebb és középkorú liberális demokratáknak az az unalmas követelése, hogy a 2014. őszi-téli tüntetők (1) ismerjék el a totális kudarcot vallott rendszerváltás (1988/1990, illetve 1990/2010) érdemeit, és (2) vagy maguk alakítsanak kormányzati alternatívát nyújtó parlamenti pártot, vagy támogassák és újítsák meg, alakítsák át a már létező parlamenti ellenzéki pártokat: értelmetlenség.

Ez annak ellenére abszurd, hogy a tüntetők követelései – amint arra korábbi fölszólamlásaimban már utaltam – egyáltalán nem mennek túl a kapitalista „liberális demokrácia” keretein tartalmilag (inkább a rendszerrel való visszaélést, a rendszer nyilvános alapelveinek a cinikus és arrogáns megszegését sérelmezik, az osztó igazságosság alkotmányos [és a nálunk is hatályos, becikkelyezett, honosított nemzetközi jogi] normáinak az otromba megsértését, régi szóval: „a torzulásokat” panaszolják föl). Igaz ugyanakkor, hogy formailag – ami ugyanannyira fontos – mégis túllépnek ezeken a kereteken, mert a tiltakozó mozgalom elutasítja a hatalmat.

Ugyan azt harsogják, hogy „Orbán, takarodj!”, de világossá tették, hogy a hatalomra aspiráló más erőket sem óhajtanak soha támogatni. A polgári társadalom sajátos hierarchia- és rendfogalmainak az összeomlása tapasztalható. Az uralkodó osztály politikai előítéleteinek a szemszögéből fölfoghatatlan, hogy valaki politizál, de nem akar hatalmat (és nyilvánvalóan senki nem javasolja a munkásosztály hatalomátvételét se, ami természetesen lehetetlen is volna, hiszen a proletariátus mint politikai szubjektum megszűnt; a marxisták a marxizmus történetében először a proletariátus távollétében alkotnak elméleteket és politizálnak; ám a marxizmus ma is [vagy megint] itt van, és kulturálisan megint olyan erős, mint az 1920-as vagy az 1960/70-es években, ami egyébként magyarázatra szorul).

Az új mozgalmaknak – szerintem – ki kellene tartaniuk amellett, hogy csak a maguk teremtette (részvételi, horizontális, antihierarchikus, spontán, intézményellenes) keretek között artikulálják a politikájukat, miközben szembesítik a hatalmat (ezen nemcsak a kormányt értjük) a közös, nyilvános elvekkel, és miközben új elveket is javasolnak a társadalomnak, amelyek bevezetésére vagy elvetésére csak maga az egész társadalom jogosult, nem a képviselet rendszere, amely elfogult az uralkodó osztály érdekei, életérzése, világnézete: a neoliberalizmus javára, amelynek minden ellenkező (hamis) állítás dacára a fő pillére a polgári nemzetállam, amely megosztja (a bécsi kongresszus óta mindig is megosztotta) szuverenitását a nemzetközi gazdasági és jogalkotó szervezetekkel.

Az Orbán-rezsim (és a hozzá hasonló félperifériás, antidemokratikus, „illiberális” államberendezkedések) fő hivatkozási alapja „a nemzeti öncélúság”, a függetlenség és önrendelkezés eszmeköre. ENNEK VAN NÉMI DEMOKRATIKUS JOGOSULTSÁGA. Ugyanis ha ellenezzük, hogy illegitim (általunk nem választott, nekünk nem felelős, számunkra nem transzparens) intézmények irányítsanak bennünket, ezek közé az intézmények közé tartoznak (természetszerűleg) a külföldi államok és a külföldi (vagy transznacionális) nagyvállalatok is. Valamiféle megbízást a választók az országgyűlési és a helyhatósági (testületi) többségnek meg a közvetlenül választott polgármestereknek adnak, illetve az Európai Parlament képviselőinek. Más államok és kormányok beleszólása problematikus, és alapja nem más, mint a gazdasági, katonai, kulturális és politikai erő, amelyet – mint baloldaliak – ismerünk, de nem ismerünk el. Ennyiben és eddig a magyarországi (radikális jobboldali, nacionalista és etnicista) kormánynak igaza van. Ámde a nemzeti függetlenség alaktalan absztrakció. Ceauşescu Romániája is független volt, sikeresen egyensúlyozott a Szovjetunió, a Kínai Népköztársaság és a Nyugat között (sajnos majdnem negyedszázadig élvezte a Nyugat erős támogatását, s ebből vagy tíz évig a Nyugat nagy tiszteletét is: az éles szovjetellenessége miatt; s bár ezt a romániai liberálisok nem veszik észre, a „demokratikus” álarcban föllépő romániai oroszellenesség Ceauşescu – és persze a Vasgárda – hagyatéka). A Ceauşescu-féle masszív iparosítás és urbanizáció kezdeti sikerei ellenére mégse lehet állítani, hogy diktatúrás nemzeti államának a kis országok történetében páratlan mértékű önállósága hasznára vált Románia népeinek; a Szovjetuniótól függő kádári Magyar Népköztársaságban (de még az NDK-ban is) jóval kellemesebb és szabadabb volt az élet. Ennek ellenére:A POLGÁRI DEMOKRÁCIA ALAPFORMÁJA A NEMZETÁLLAM, és ez egyértelmű legitimációs és felelősségi struktúrák nélkül nem lehetséges. Az Orbán-rezsim abban se téved nagyot, hogy ha a magyarországi vállalatokat és „lakossági” ügyfeleket kiszolgáló bankrendszer zöme külföldi tulajdonban van, akkor a bankokon keresztül a külföld gazdasági ingadozásai átterjednek Magyarországra. A kérdés mindössze – mindössze! – az, hogy ha sikerül önállósulni, az így megszerzett cselekvési szabadságot a magyar nép érdekében használják-e föl, vagy se. Úgy tetszik, hogy nem. Egészen addig, ameddig nemzetállamok fönnállnak, a függetlenség demokratikus igénye nem helyezhető hatályon kívül.

A magyarországi médiák (s részben a külföldiek is)  jelenlegi politikai küzdelmeinket – teljesen alaptalanul – mint „Kelet” és „Nyugat” harcát fogják föl. Ez még akkor se volna plauzibilis, ha a küzdelem egyértelműen a „liberális demokrácia” és a százhúsz százalékos „piaci modell” helyreállításáért folynék (hiszen Petőcz György beszámol róla itt: http://nol.hu/velemeny/a-liberalizmus-praktikus-1502851, hogy maga a Liberális Internacionálé is a keynes-i jóléti modell mellett foglalt állást legutóbb, azaz az állami újraelosztás és a gazdasági beavatkozás mellett), mint ahogyan persze nem azért folyik. A liberális kapitalizmus modellje – helyi kulturális variációktól bízvást eltekinthetünk – nemzetközi, bár a periférián és a félperiférián (mint hazánkban is), ahol az elmaradottság és az egyenlőtlenség miatt A RENDSZER FORMÁLISAN LEGITIM, DE NEM HEGEMONIKUS (a többség nem hiszi, hogy az uralkodó osztály mindenki nevében beszél, és nem hiszi, hogy a hatalmi rendszer a közjót és a közérdeket szolgálja), a stabil működés érdekében még több autoritárius kényszerre van szükség, mint a gazdag tőkés centrumban.

Amikor „a magyar progresszió” a huszadik század elején Nyugat és Huszadik Század (no és persze: Szocializmus) címmel indította el mindent megváltoztató folyóiratait, akkor a nyugati modernség apológiájának a főnemesség és a cs. kir. „közös hadsereg” uralma alatt álló félfeudális Magyarországgal szemben volt némi létjogosultsága. A hűbéri viszonyokkal szemben összefogó antikapitalisták és polgári demokraták (illetve, amint Ady mondta, „két meggyőződésű emberek” – Nyugat, 1911. augusztus 1. – , akik az országnak a szabadgondolkodó, pozitivista, világias, haladár polgári demokráciát kívánják, holott lelkük mélyén túlléptek már rajta az anarchizmus, a szocializmus és a misztikus forradalmiság irányában) a Nyugat, mindenekelőtt az akkori Franciaország mintáját akarták követni (mint minimumot), szemben a Romanovok, Habsburgok, Hohenzollernek és Tiszák korhatag ancien régime-jével. (Ennek az elmaradottságnak Ady szemében a fő szimptómája az antiszemitizmus volt, amelynek a funkciója azóta se változott egyébként.)

A mai pesti médialiberálisok Nyugat-kultusza azonban okafogyott. Először is, ma már mégse lehet a liberális rezsimek történetét anélkül szemügyre venni, hogy a GYARMATOSÍTÁS iszonyatait belefoglalnánk az összképbe. Minden modern rezsim követett el népirtást, nemcsak a fasiszta és bolsevik diktatúrák: azt talán mégse mondhatjuk, hogy a liberális nagyhatalmak által végrehajtott genocídium nem számít, mert az áldozatok színes bőrűek. A francia, belga, brit, holland, portugál gyarmati birtokokon még a második világháború után is sor került pokoli mészárlásokra, tömeges deportálásokra, önkényes kivégzések ezreire – s elvégre mi azoknak az ANTIKOLONIALISTA ÚJBALOLDALIAKNAK vagyunk az utódai, akik Franciaország algériai rémtettei és az Egyesült Államok borzalmas vietnami háborúja miatti erkölcsi fölháborodás miatt lettek azok, akik. Az afganisztáni és iraki háború is igazolhatatlan, márpedig ebben már a kelet-európai NATO-tagállamok is részt vettek, bár csak jelképes mértékben. A liberális-demokratikus rezsimek közvéleménye vagy lelkesen támogatta, vagy passzívan eltűrte mindezt, de elejét venni semmiképpen nem tudta. Nem lehet nem tudni róla, hogy a tőkés centrum (nyugati) nagyhatalmai sikerének egyik titka a gyarmati terjeszkedés (imperializmus) volt, amint az már rég tudható Rudolf Hilferding, Rosa Luxemburg, Nyikolaj Buharin és Vlagyimir Iljics Lenin idevágó klasszikus műveiből.

A modern (antitotalitárius, emberi jogi) liberalizmus egyik fő ihletője, Hannah Arendt is kimutatta, hogy a náci „fajelmélet” egyik forrása az imperializmus fénykorának döntő jelentőségű legitimációs ideológiája, a fehér fölsőbbrendűséget álbiológiai álérvekkel alátámasztó rasszizmus volt. Innen származnak azok a vagy nettó rasszista, vagy kulturális „orientalista” (Edward Said) klisék az ázsiai tohonyaságról és szolgalelkűségről, a cár atyuska korbácsára áhítozó orosz mazochizmusról, a balkáni züllöttségről stb., amelyekkel szégyenszemre tele van a liberális pesti sajtó. Médialiberális kollégáink azt hiszik, hogy az oroszellenes nacionalizmus valaminő értelemben „jobb”, mint a magyar reakció köreiben szokásos – konteós (összeesküvés-elméleti) árnyalatú – Amerika-ellenesség, Nyugat-gyűlölet és szabadságellenesség. Nem szólva az öngyarmatosító és öngyűlölő „európázásról”, az olyan jóindulatú birodalmi projekt szubaltern kultuszáról, amelyben az adakozó európai pályázatok megteremtik az alacsony bérű perifériára települt nyugati vállalatok helyi infrastruktúráját a nyugati adófizetők pénzéből, olyan projekt imádatáról, amelynek fő célja a konkurencia kiküszöbölése és a nyugati exportcikkek perifériás fogyasztási piacának bővítése és serkentése ugyancsak a nyugati adófizetők pénzéből, s amely a nyugati munkaerőgondokra a keleti oktatás segítésével és a migráció szelektív, indirekt irányításával válaszol. A „perverz nacionalizmus” (azaz a saját magunkkal szembeni, „nyugatias” nacionalizmus, ahol az orientalista öngyarmatosító szimbolikusan a nyugati gyarmattartó általa [tévesen] elképzelt civilizációs eszméivel azonosul) is nacionalizmus, bár a kelet-európai „komprádor”, gyarmati liberálisok erről is azt hiszik, hogy jobb.

DE TÉVEDNEK.

NEM JOBB.

Akkor se jobb, ha senki nem vitatja: az európai integráció, amelyen belül a kelet- és délkelet-európai szegény országok függő és alárendelt helyzetben vannak, olyan keretet nyújt (jó bizonyíték rá a Tavares-jelentés), amely bizonyos mértékig garantálja a polgári jogrend érvényesítését és enyhíti a diktatúrás önkény fenyegetését. Nyugat- és északnyugat-európai segítség nélkül (erre utal az egyik pesti tüntetés szellemes, a történelmi jobboldalt parodizáló transzparense: „MAGYAR-NORVÉG KÖZÖS HATÁRT!”) – és tegyük hozzá: a Soros Alapítvány támogatásai nélkül – az autoritárius önkény által támadott magyarországi „civil társadalom” független intézményei, az NGO-k gyöngécske ellenbürokráciái, az ellenkultúra „jó helyei” nem maradhatnának fönn, ez tagadhatatlan. (Ezért a parlamenten kívüli oppozíció – röviden: PKO – vezető aktivistái kénytelenek értékes idejük jelentős részét az őrjítő pályázatírással tölteni.) Ez a függő helyzet viszonylagos pozitívuma, amely nem tehet bennünket vakká az EU birodalmi dinamikája, a nemzetek fölötti liberális, ám apolitikus, joguralmi éthosszal és bürokratikus pátosszal átitatott hegemónia megalkotásának folytatólagos kísérlete iránt. (S látnunk kell azt is, milyen negatív szerepet játszik az EU a görögországi válságban. Ez – sajnos – intő példa.)

Kétségtelenül probléma, hogy az amerikai kormány által kirobbantott „kitiltási botrány” alkalma volt a korrupcióellenes fölháborodásnak, és a nyugati diplomácia ráröpült olyan témákra, mint a „norvég alapos” magyarországi NGO-k elleni gyalázatos kormányzati támadás. Ezen aligha lehet segíteni, mert ebben szétválaszthatatlanul összevegyül némely nyugati kormánykörök őszinte emberi jogi meggyőződése az ugyancsak őszinte katonapolitikai, geostratégiai, gazdasági szempontokkal; de hát a liberális imperializmus nem újdonság. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni róla, hogy az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia milyen diktátorokat támogatott (pl. az említett Ceauşescu elnököt mindhárom állam: Kelet-Európa történetében senki másnak nem volt ekkora nyugati ázsiója, még Titónak se – az angol királynő a Buckingham-palotában adta át neki a Bath-rendet, de Gaulle és Nixon látogatta és magasztalta – , nem szólva harmadik világbeli puccsistákról és tömeggyilkosokról, akiket ugyancsak lelkesen szponzorált a neokolonialista Nyugat), úgyhogy nem kell nagyon meghatódni. A Magyar Nemzet szerint a tiltakozó mozgalmat a CIA és Soros szervezi – a lap jól lerántotta a leplet Sorosról, kiderítette, hogy az apját úgy hívták: Schwartz Tibor, hallottak már ilyet!... – , ennél unalmasabb rágalom kevés van; abban azonban nem csalatkozik a szerk., hogy Orbántól külföldön már szinte mindenki szeretne megszabadulni elsősorban azért, mert kiszámíthatatlan partner, másodsorban azért, mert útjában van az oroszellenes új hidegháborúnak, harmadsorban azért, mert a magyarországi alkotmányos-szabadelvű jogállam (amit nálunk érthetetlen tévedésből „demokráciának” szoktak becézni) gyilkosa.

De ez a fontossági sorrend.

Ez aligha meglepő. Nekünk nem a nyugati diplomáciák érdekartikulációi és befolyásnövelő kalkulációi meg a multinacionális nagyvállalatok bevételei és terjeszkedési tervei számítanak – ha ez mégis így lenne, helytelen volna, és én ellenezném – , hanem az átmenet valamely egyenlőbb, igazságosabb, morális érzékenységében kevésbé megbántott, kevesebb szenvedésre kényszerített, kevésbé manipulált, inkább a személyes és csoportos autonómiákra alapozott társadalom felé.

Ha a tiltakozó mozgalom nem akarja megismételni a múltkori rendszerváltás hibáit, akkor arrafelé kell nyomnia a magyar kapitalizmust, hogy változzék a gazdasági és szociális politikája, és hogy változzanak a nagy állami rendszerek (nemcsak az ún. ellátórendszerek). Ha a tiltakozó mozgalom nem akarja megismételni a korábbi nyugati és déli új társadalmi mozgalmak hibáit, nem ragadhat le a sokféle single issue szervetlen egyvelegénél.

Tehát: amint erre már utaltam korábban, mindenekelőtt ki kell kényszeríteni, hogy abbamaradjon a szegényeknek a társadalmi-gazdasági szerencsétlenségen is túlmenő állami üldözése, zaklatása, bántalmazása, vissza kell állítani és legalább 18 hónapig folyósítani a munkanélküli-segélyt, AZONNAL FÖLSZÁMOLNI A GYALÁZATOS KÖZMUNKÁT (nyilvánvaló: a közmunkát mint a megszűnt munkanélküli-segély kötelező ellentételezését kell megszüntetni, de föl lehet kínálni a segélytől függetlenül, azon fölül), azonnal megszüntetni a szociális segélyezés diszkriminatív formáit és önkényes odaítélésnek lehetőségét, leállítani a kilakoltatásokat, azonnal újratárgyalni a Munka törvénykönyvét és a sztrájktörvényt (jó jel, hogy a Liga Szakszervezetek és a PM máris követelik ezt, de az erejük nem elég hozzá), haladéktalanul vissza kell csinálni a gimnáziumi oktatás és a fölsőoktatás tönkretételét, haladéktalanul föl kell oszlatni a fasiszta korporációk („hivatásrendi szervezetek”) mintájára létrehozott Nemzeti Pedagógus Kart a maga kötelező tagságával (ami mellesleg alkotmányellenes, de ugyan ki törődik manapság evvel). Ezeknek és hasonló követeléseknek kellene a tömegtüntetések homlokterében állniuk. Követelni kell a progresszív adónak a korábbinál sokkal igazságosabb helyreállítását (az ún. egykulcsos adó gyors megszüntetését), a magas forgalmiadó-kulcs leszállítását (előbb-utóbb lehetőleg nullára a legszükségesebb élelmiszereknél, alapvető szolgáltatásoknál), a tőke – áttekinthető és NEM politikailag elfogult, stratégiailag jól tervezett – adóinak emelését. Ipari, szolgáltatási és közszolgálati bér- és nyugdíjemelésre van szükség. (Mellesleg a sok „visszaállítás” azt is megmutatja, hogy bizony mégis van némi különbség a 2010 előtt és a 2010 utáni állapotok között, akkor is, ha a korábbi kormányzásnak az Orbán-rezsimet előkészítő lépéseit is elítéljük.) Véget kell vetni annak az öröknek tetsző állapotnak, amelyben a gazdagok vetik ki (másokra) az adókat, nyilván nem a saját kárukra, és amelyben az állam felelőtlenül pazarol, miközben milliók éheznek. Ugyanakkor tudnunk kell, hogy a jóléti állam minden változata (tehát nemcsak a huszadik század közepén bevezetett variáns) sokba kerül, emiatt adókat kell emelni – amint korábban megírtam – , de elsősorban a tőkés társaságok és a leggazdagabbak adóit, ha ez nem is elegendő.

Ha nem ezek a törekvések állnak a tiltakozások fókuszában, akkor a Mozgalom (ezt a rövid megnevezést javasoltam nemrég) belesüllyed a burzsoá – vagy ahogy ezt Magyarországon eufemisztikusan nevezik: középosztályi – önző osztálylogika mocsarába.

És itt érkeztünk el a Mozgalom legnagyobb sikeréhez, amellyel kapcsolatban súlyos aggályaim vannak. Ez a korrupció kérdésköre. Ez váltja ki a legnagyobb – tegyük hozzá: teljesen indokolt – fölháborodást.

Először is legyünk őszinték: a korrupció, bármennyire pimasz, elborzasztó, egyben komikusan bizarr, nem tétel a teljesen törvényes kizsákmányolás és az ugyancsak törvénybe iktatott antiszociális kormánypolitika tényeihez képest.

Másodszor: az az igazságtétel, amelyet a Mozgalom implicite követel, a népítéletek hangulatában igazságszolgáltatási (közelebbről valószínűleg ügyészségi) diktatúrához vezethet az Orbán-rezsim valószínű bukása után, amelyben nem lehetetlen, hogy kipécézik a legszemtelenebbül vagyonhalmozó jobboldali politikusokat, tekintet nélkül a pártatlanság és az igazságosság, arányosság és méltányosság követelményeire. (Elborzasztó párhuzamokat mutat a csakugyan független romániai Korrupcióellenes Ügyészség kormányokat buktató és kormányokat beiktató működése, amely a népszuverenitás leghalványabb fogalmát is eltörli.) Ha a rendszerváltás után lecsuknak néhány elbizakodott jobboldali kormányférfiút (és a rend kedvéért pár szociálliberálist is melléjük), az – ha az eljárás jogszerű és méltányos – talán nem nagy baj, de azt az illúziót ébresztheti, hogy a társadalom igazságos lett, ami nevetséges. Nem néhány ízléstelen úszómedencés villa az oka a magyarországi szegénységnek, és az elkeseredésből táplálkozó bosszúvágyban nem találok semmi szépet. Akkor se, ha magam is mulatok a szorult helyzetbe került újgazdag, újreakciós politikusok vulgáris mohóságán és kacagtató, arcátlan mentegetőzésein. (Ezeknek a fószeroknak nincs semmi veszélyérzetük, és ebből még nagyon nagy baj lehet.)

Sokkal nagyobb gondot jelent az Orbán-rezsim által bevezetett autoritárius, számos önkényfajtát bevezető vagy megengedő, a szabadságból és egyenlőségből rossz tréfát faragó jogrend – az igazságtalan, ám törvényes (legális, bár nem legitim) kényszer – , mint a valóban tűrhetetlenül elharapózott jogsértés. Az, hogy a mintegy 600 fideszes polgármester tetszése és belátása szerint osztogathatja vagy tagadhatja meg (törvényesen) a szociális segély kiosztását, ezerszer nagyobb disznóság, mint az ismeretlen forrásokból milliárdossá vált senkiháziak pöffeszkedése. (Abból se lett a társadalomnak nagy haszna, hogy a Zuschlagokat és Simon Gáborokat és Hunvaldokat leültetik.) Ha a Mozgalom megragad a fölszínen – az állítólagos „maffiaállam” fölszínén – , akkor megjósolható: nem megy semmire. Nem annyira „a lopás”, hanem az igazságtalan – és már Orbán előtt is igazságtalan – adótörvények miatt nem bírjuk fizetni az adót. (Meg persze elsősorban a globális gazdasági válság és az iparnak az alacsony bérű és magas technikai színvonalú Ázsiába húzódása miatt. A nemzetközi kapitalizmus kivágta az abszurd irracionalitás legmagasabb C-jét.)

Ezeken a problémákon rövid távon CSAK AZ ÁLLAM segíthet. (S ez keserves vallomás olyan antietatistától, amilyen a szerző.) De nem ez az állam.

Mivel Magyarországon egyelőre még nagyon erősek a liberális előítéletek, számolnunk kell ellenvetésekkel. Az érett kapitalizmus gramsciánus értelemben vett hegemón jellegét az a benyomás biztosítja, hogy a tényleges egyenlőtlenség ellenére a disztribúciót személytelen, „objektív” mechanizmusok biztosítják: a piac és a jog. Az érett kapitalizmusban ezek a személytelen folyamatok (a „joguralom” doktrínája szerint a jogállamban nem személyek vagy embercsoportok, pl. osztályok uralkodnak, hanem a törvények, azaz szövegek), mivel – ha a piac, amint mondani szokták, „torzítatlan”, az elosztási folyamatokba nem avatkozik be partikuláris elfogultság, ezért a törvény szabályozta piac fair, méltányos. A verseny AZ ERÉNYT (rátermettséget, ügyességet, technikai tudást, gazdasági hozzáértést, vállalkozó szellemet, szorgalmat) JUTALMAZZA objektív, személytelen kritériumok (pl. ár, kereslet) formájában. A válságokat is objektív, személyfölötti ellentmondások okozzák. Az élő jogot „a láthatatlan alkotmány” absztrakt elvei korlátozzák és orientálják. Ezért a piac és a jog elvont, személytelen, objektív szabályaiba való politikai beavatkozás – pl. az egyenlőség és a népjólét érdekében – szubjektívnak, önkényesnek, a szabályrendszerek összekutyulásának tetszik. Ha a fairness egyik ismérve az elvontság (politikamentesség), akkor az egalitárius állami újraelosztás – amely morális elveknek engedelmeskedik (amelyek szintén elvontak, hiszen minden emberi lény egyenlő értékéből indulnak ki) – „szubjektívnak”, azaz unfairnek fog látszani. (Meg persze méregdrága.) Ezeknek a különféle logikáknak az összeegyeztethetetlensége a kései kapitalizmus kiküszöbölhetetlen sajátossága.

Ahogy Habermas írja (kontra Lukács):

„…Horkheimer nem kívánja minden további nélkül elfogadni a hegeli (vagy hegeliánus marxista) Kant-kritikát: egy húron pendül Weberrel abban, hogy az elméleti és a gyakorlati ész kettéhasadása, a racionalitásnak az igazság, a normatív helyesség és a hitelesség vagy őszinteség érvényességaspektusaira fölszabdalódása az elveszett totalitáshoz, az egészében vett léthez való, mégoly dialektikus vagy materialista visszanyúlással se tehető meg nem történtté.” (Jürgen Habermas: A kommunikatív cselekvés elmélete [1981], I: iv, 2, Bp.: Gondolat, 2011, 261.) Tévedés volna úgy föltüntetni, mintha a piaci racionalitás nem szenvedne sérelmet az egyenlősítő állami beavatkozással, és mintha ez nem okozna úgyszintén nehéz problémákat. Az az empirikus ellenvetés, amely szerint amúgy sincs tiszta, „torzítatlan” piaci racionalitás a bürokratikus polgári államban, ezen a normatív szinten nem jön számításba. A súlyos konfliktust itt ELHALLGATNI: BŰN. A tiltakozó mozgalom – esetleges – egalitárius nyomásgyakorlása kockázatokkal jár, amelyeket azonban szerintem érdemes elvállalni.

A Mozgalom megoldatlan dilemmáit szépen illusztrálja, hogy az egyik pesti tüntetés nagy sikerű szónoka, a neoliberális piaci fundamentalista Kész Zoltán, a népszerű fiatal gimnáziumi tanár a lejáratott parlamenti balközép támogatásával képviselőjelöltként indul a veszprémi időközi választáson. Ez a gesztus kompromittálja a tiltakozó mozgalom rendszerellenes karakterét egyrészt a támogató pártok elavult politikai kultúrája (A SZOCIÁLDEMOKRÁCIA ALKONYÁRÓL ld. Neal Lawson kiváló cikkét: http://www.newstatesman.com/politics/2014/12/social-democrats-face-irrelevance-best-extinction-worse),  másrészt a jelölt egyszerre divatjamúlt és helytelen gazdaságpolitikai nézetei miatt. És legfőképpen azért, mert világos: a parlamenti út nem kínál kiutat a jelenlegi nyomorúságból és megalázottságból. A Mozgalom a képviseleti rendszertől szinte automatikusan elmozdult a részvételi, direkt demokrácia felé – mint minden informális rendszerellenes-rendszerkritikai mozgalom – , és ha mégis a hatalom megszerzésére törekszik (amin csak szépségflastrom, hogy Kész dr. „független” képviselő lesz, hiszen elker&

2014. december 12.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az egységes európai értékrend ködfüggönyben

Az új magyar-német legfelső szintű forduló azonban újólag csak azt erősítette meg, amit vezető nyugati politikusok >

Tovább

Orbán új öntudata

A konzervatív Die Welt úgy látja, ma Sopronban sokkal többről lesz szó, mint csupán arról, hogy >

Tovább

A Donáth család és az evangélikus szeretetház tisztessége védelmében

És azzal is tisztában kell lennünk, hogy bárki sorra kerülhet. Elég egy felemelt tekintet, egy kritikus >

Tovább

Az ibizai csodára várva

Az újságírók alighanem reménytelen harcot vívnak a gonosszal. Leginkább ugyanis a liberális közönségnek beszélnek, amelyet azonban >

Tovább

Gyűlöld is

S minthogy az állam nem hajlandó emberségesen bánni a menekültekkel, ez a magatartás elkerülhetetlenül normává válik >

Tovább

Németh Miklós nem hisz a kerítésekben

A volt kormányfő arra is kitért, hogy a mai jobboldal szerint ugyan a Páneurópai Piknik kényszerítette >

Tovább

Szorul vissza a szólásszabadság, Magyarország az ékes példa

A Fidesz arra használja az adóbevételeket, hogy uralja a közbeszédet. Az MTI-t teletömték talpnyalókkal, viszont a >

Tovább

A békés egymás mellett élés Szigete

A Le Monde úgy mutatja be a Sziget Fesztivált, mint Európa legnagyobb zenei rendezvényét, amely azonban >

Tovább

Menjenek végig ezen az úton!

Ezen az úton már jól láthatóan nem tudnak visszafordulni. De akármilyen szörnyű is lesz az előttünk >

Tovább

Groteszk: Merkel és Orbán együtt Sopronban

Ők ketten azért alkotnak furcsa párt, mert a kancellár olyasvalakivel ünnepli a demokrácia újjászületését, aki saját >

Tovább

Egy hiányzó mondat

Ezt az ominózus, „hátgerinctördelős” utolsó mondatot időközben a Pesti Srácok eltávolította. Ebben a pillanatban ez még >

Tovább

Migránsok helyett melegek

Lakmuszteszt lehet az Orbán-kabinet számára, mármint hogy ki lehet-e használni politikai célokra az LGBT-közösséggel szembeni ellenérzéseket, >

Tovább