Ma Emma, Malvin, Zseraldina névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Végel kegyetlen színháza
Budapesten vendégszerepelt az Újvidéki Színház a Neoplantával
„Nézem az esendő emberek viaskodását a rasszizmussal, a történelemmel.” Bartucgabi.blog:
Modern apokalipszis történetnek is felfogható az előadás, civilizációs kollapszus, amivel szembe kell nézni és reagálni rá. Ez nem az én Újvidékem, ám elismerem, hogy ezen az estén erőtlenül hangzott a multikulturális közösség örömeinek emlegetése a háborús tényekhez, a rasszista konfliktusokhoz, népirtásokhoz képest, amelyek tapasztalatából a Végel László regényéből írt dráma merítkezik.
Nézem az esendő emberek viaskodását a rasszizmussal, a történelemmel. Hosszabb-rövidebb szünetekkel már legalább egy évszázada tart a katasztrófa, ismétlődik az erőszak, a népirtás. Talán tényleg azért kell látni ezt a végtelenített balkáni kataklizmát annak is, aki ismeri, meg annak is, aki nem ismeri, vagy félreismeri, hogy mint a misztériumjátékok jutalmaként, a szenvedésen keresztül megtisztulva visszatérhessünk a kezdetekhez. Hogy vége szakadjon ennek a diabolikus világrendnek, és ismét mindenki nyugodtan vállalhassa az identitását. De mi volt a kezdet, ahova visszavágynánk? Netalán a trauma eredője? Mária Terézia, osztrák-magyar császárné gesztusa, amellyel 1748-ban szabad királyi várossá nyilvánította a települést, amelyet mindenki a maga nyelvén nevezhet Neoplantának, Neusatznak, Novi Sad-nak, azaz Újvidéknek? A soknemzetiségű település történetét elmesélő előadás első jeleneteinek egyikében mintegy szimbolikusan bekötik a császárné szemét, amikor aláírja a szabad királyi várossá nyilvánítás dokumentumát. Nominatur Neoplanta. Az utolsó jelenetben pedig a császárné szájára kerül a nagy sebtapasz, amikor éppen imamalomként hangzó szövegében békére buzdítja az itt élő népeket. Beléfojtják a szót. Ez a groteszk szimbolika azt jelzi, hogy már a kezdetnek sem volt sok értelme? Innen nézve kétségkívül hamisnak tűnik a multikulturalitás szajkózása. Bevallom, engem maga alá temetett ezen az esten a minden elveszett melankóliája. Jó, persze, tudom, hogy a Balkán lőporos hordó. De mégis, észveszejtő azzal szembesülni, hogy valakit mindig kinyírnak, attól függően, hogy éppen ki az erős és ki a gyenge, azaz, hogy ki kerül hatalomra.
Nagy érdeklődés előzte meg az Újvidéki Színház sokkoló hatásokkal dolgozó Neoplanta című előadásának budapesti vendégjátékát a Tháliában, ott láttuk a nézőtéren Esterházy Pétert, Radnóti Sándort, Nagy Józsefet, Benes Józseféket, Balázs Attilát, Baráth Ferencet, Utasi Erzsiéket, Szabó Palócz Attilát és az egész Dormán családot. A beavatottak tudták, hogy az idei Belgrádi Nemzetközi Színházi Fesztiválon, a BITEF-en közönségdíjat kapott az előadás, Urbán András pedig elnyerte a legjobb rendezői díjat. Ráadásul nem csak Belgrádban, Budapesten is elismerés és kíváncsiság övezi a szerző, Végel László újvidéki író munkásságát, aki több évtizede hathatósan és példamutatóan támogatja az ex-Jugoszláviában élők tényleges jogegyenlőségért demokráciáért folyó harcát. Kevés író akad manapság, aki olyan elkötelezetten, energikusan és bátran látja el összetett erkölcsi feladatát, mint Végel, aki sokat tud a Balkánon élő népekről, köztük szerbekről és magyarokról. Komplex képet alkotott együttélésük ellentmondásairól az előadás alapjául szolgáló, tavaly megjelent regényében, a Neoplanta, avagy az Ígéret Földje címűben is. A regényt Gyarmati Kata dramaturg dolgozta át, jelentősen leegyszerűsítve, a rendező elképzeléseihez igazítva a narratívát.
Urbán András rendezése az első jelenettől az utolsóig olyan sajátos színházi nyelven beszél, amely nem hagy kétséget a fiatal alkotó erős tehetsége felől, ami ugyanakkor nagyon eltér a magyarországi társulatok esztétikájától. Egyedül az egykori kaposvári Marat/Sad-dal mutat rokonságot. Totális színház, amely fütyül az irodalmi alapra, a pszichológiára, a logikusan felépített, lélektanilag megalapozott dialógusok uralmára, ehelyett inkább a rituálék erejében bízik. Ez a jugoszláv alternatív iskola, groteszk partizán revü, amit én magamban Risztity-féle színjátszásnak nevezek, azért mert Belgrádban, Szabadkán Ljubisa Risztity rendező vezényletével láttam először ezt a fajta provokatív, botrányoktól sem mentes, keményen politizáló kegyetlen testszínházat, amely magába szippantott sok mindent a modern dráma megteremtőinek (Artaud, Piscator, Majakovszkij, Marinetti, Apollinaire stb.) esztétikájából. A fragmentáris kompozíciótól, a valóság részleteinek összemontázsolásától kezdve, az asszociatív történetmondáson keresztül a vizualitás hangsúlyozásáig. Sokat tanult a képregényekből és bátran használja a kemény rockzenét. Urbán a fantázia és a kaotikus valóság villanásszerű képi megfogalmazásával fejezi ki a legemlékezetesebben magát. A Neoplanta szereplői, egyforma fekete pólót (inget) és nadrágot (szoknyát) meg bakancsot viselnek. A színpadot teljes szélességében átszeli egy vörös zászlóval leterített hosszú asztal (pártértekezleti feeling), ennél a furcsán megnyúlt asztalnál ülnek, állnak vagy éppen rajta menetelnek, illetve alatta bujkálnak a szereplők. Távolságtartó, ugyanakkor expresszív játékukban egymásba olvad fantázia és valóság. A konvenciókat kiforgató rituálé, a feltárulkozás mélysége ritkán tapasztalt lázadó energiát szabadít fel belőlük. A súlyosan provokatív, brutális jeleneteknél (például az emberméretű bábok szétverése vagy a nők megerőszakolása) vártam a pesti közönség reakcióját, de nagy volt a csend a nézőtéren, ahogy a jelenetek sajátos morbid humorát sem igen fogták, kivéve, amikor a jeges Dunába belelőtt áldozat közbeszól, hogy kijavítsa a statisztikát. Urbán lazán használja a politikai agitprop színház kellékeit, a mikrofonokat, hangszórókat, korabeli propagandaszöveg idézeteket, feliratokat, ezeken keresztül érzékelteti a multikulturális város soknemzetiségű lakóinak morbid humorban is bővelkedő tragikus történetét. A dráma játékstílusa a nyelvek egymásba fonódásából, a több nyelvben, több kultúrában levésből is ered. A rendező előszeretettel hangsúlyozza feliratok formájában is a narratívát. Szerb, magyar, német, orosz, szlovák, ruszin, román idézetek, a több száz éves történelem családi és kollektív szinten felhalmozódott hordaléka sokszor plakátok, falfirkák, szubkultúrák, társadalmi közhelyek formájában épül be az előadásba, ezért szükségszerűen leegyszerűsödnek a dolgok. A hiányérzetünk is ebből fakad, néha túlzottan egyszerűvé és primitívvé, tipizált helyzetekké szegényesedik a problematika. De ezt aztán feledtetik a gazdagon burjánzó színpadi megoldások, az alulnézetből mutatott, felismerhetően vajdasági mikrovilágok. A legszórakoztatóbb groteszk jelenete az előadásnak, amikor a magyar pincért készítik fel a titkosszolgálat emberei, mit és hogyan válaszoljon Tito elvtárs kérdéseire, ha betér a hotelba. Vitára ingerlő a finisben a társulat tagjainak privát diskurzusa a magyarságról, arról, ki a magyar és húsz év múlva lesz-e még magyarul beszélő ember Újvidéken és hogy kinek nehezebb, egy buzinak, vagy a kisebbségben élő magyarnak?
Nehéz bárkit kiemelni a színészek közül, hiszen igazi kollektív játékot látunk, mindenki több szerepet is alakít. Az Újvidéki Színház fanatikus fiatal társulata Urbán András vezetésével szó szerint mindenre képes, a megállíthatatlan rohanás, szélsőséges érzésállapotok váltakoztatása, akrobatika nem akadály. Krizsán Szilvia, Crnkovity Gabriella, Körösi István, Elor Emina, Huszta Dániel, Ferenc Ágota, Német Attila, Mészáros Árpád, Szilágyi Ágota, Sirmer Zoltán és Pongó Gábor élvezetesen eleveníti meg a bizarr, sokszor az animális létben tengődő, dühös figurákat, akiknél csak a testi erő és a puska, a vad harci lendület, azaz a hatalomvágy számít. Egymással szinte nem is beszélnek, vagy csak keveset. Ehelyett folyton minket fixíroznak. Farkasszemet néznek velünk, kétséget nem hagyva afelől, hogy ezt az estét kukkolással nem lehet megúszni. A közönségmészárlás szerencsére elmaradt és a jelen lévő szerző, Végel László sem ugrott fel a színpadra, hogy átkokat szórjon a közönségre. Ám az igaz, hogy nyomtalanul eltűnt. Barátai, ismerősei hiába várták, hogy beszélgessenek vele, így aztán egymással voltak kénytelenek megbeszélni az élményt, bámulatukat és örömüket, fenntartásaikat és ellenszenvüket, mert ezután a zavarba ejtő előadás után nem lehet csak úgy, egyszerűen hazamenni.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >
Az ember, aki kihívja Orbán Viktort
A kormány elbizonytalanodása kézzel fogható. A kegyelmi ügy keményen eltalálta Orbánékat, annál is inkább, mert a >
Mi történik, ha Ukrajna veszít?
Ha Oroszország el tudja foglalni egész Ukrajnát, akkor több, mint ezer kilométerrel nőne meg a közös >
A bennfentes, aki kihívja Orbán Viktort
Magyar Péter személyében egy korábbi bennfentes hívja ki Orbán Viktort – mindössze két hónap alatt az >
Az orosz atomfenyegetés miatt nem jönnek a német cirkálórakéták
Kijevben, egy titkos helyen nyilatkozott a német jobboldali Die Welt munkatársának, miközben országa az invázió kezdete >
Anti-Orbán jelenségnek…
… nevezi Paul Lendvai Magyar Péter felbukkanását. Az újdonsült politikus úgy jelent meg a színen, mint >
Megmukkant a magyar ellenzék, ám ez egyelőre csak olyan, mint egy távoli villámlás
Erre mutat rá kommentárjában a Neue Kronen Zeitungban Kurt Seinitz, aki annak idején elsőnek vette észre a >
A remény mint drog
Nem az az ellenség, aki diagnosztizálja a daganatot (ami társadalmi szempontból az öntudattalanság, a közöny, valamint >