2019. július 17. Szerda
Ma Endre, Elek, András névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Megyünk vagy visznek?!

Tömöry Péter
Tömöry Péter
Megyünk vagy visznek?!

Mesélik, gyermekkorunk ínséges időszaká­ban apám egy kecskeollót vásárolt fel­növeljük s aztán lesz teje a családnak bőven. Az elgondolás jó volt, ésszerű, csupán arról feledkezett meg, hogy szűkös-közös udvarainkon, városi lakások tövében, a jámbor állat tejelni soha nem fog. És egyszer én is vágtam disznót

Amikor az első romániai húsínség híre érkezett, csíkszentmártoni gazdától vásároltam a százötven kilós hízót, le is vágtuk sebtiben, kolbászt, pecsenyét készítettünk belőle s olajos bödönökben raktároztuk el öcsém tömbházlakásának utolsó emeleti kamarájában. A hús mind megromlott. Pedig az ötlet, az előrelátás ésszerűségéhez és jóhiszeműségéhez kétség nem fért. Hogy mégis balul ütött ki a „vállalkozás”?! Csupán arról feledkeztem meg, hogy harmincfokos meleggel perzselő nyárban senki nem vág malacot, s nem tárolja a húst a nap tüzétől felhevített beton éléskama­rában...

A jó szándék, az előrelátás hányszor bicsaklott meg rossz körülményfelmé­résen, Istenem! Hányszor mértük lel­kesedésünkben, hites lobogásunkban mellé a körülményeket. Mindez most, amikor gyanakodó, már majdnem mindenben tamáskodó öregember le­szek, nem a disznók és kecskegidák viszonylatában jut eszembe, hanem a világ alakulását és benne vergődő tanácstalanságunkat méricskélve.

1968-ban – bizonyisten! –, hittel hittem, hogy valami merőben új kezdődik el. Új magyar lapokat kaptunk, addig nem tapasztalt gazdagsággal indult meg a könyvkiadás, a televízióban magyar és német műsorokat sugároztak... Azt képzeltük: valóban egy nagyszerű korszak kezdetének a szerencsefiai va­gyunk, akiknek megadatik, hogy házban és hazában, tágas szellemi lakásokban, jogoknak asztalánál ülve éljük le, dolgozzuk át az elkövetkező esztendőket Az ésszerű logika engedett arra következtetni, hogy ez így van. És amikor pár év alatt rá kellett döbben­nünk, 1968-cal valami befejeződött és nem kezdődött, akkor már árnyalatnyit is alig tudtunk alakítani nemcsak a körülményeken, de saját sor­sunkon sem. Mi több, az óvatlanja közülünk, a leglelkesebbek, leghiszékenyebbek szegyig benne áll­tak a slamasztikában, amely a fel nem ismert körül­mények által állt elő... A kecskeolló és nyári disznó­vágás példázatából így ugrom át, fejest, a politikába, az elvetélt és elfecsérelt közösségi lehetőségek, né­pünk romlásba dőlésének mocsarába. Mert bizony, a legelején igen apró kompromisszumok, vagy azok fölötti szemhunyásaink, kényelemből észre nem vé­telük – segítették elő, segítik elő ma is a számunkra hátrányos, sorsunkban bukást hozó jelenségeket.

Az ókori görög színdarabok szereplőinek tragikus sorsfordulatait nem egy klasszika-filológus azzal ma­gyarázza, hogy ezek a hősök „vakok” az apróságnak tűnő körülményekre. Alapvető tetteikben, a jelentős életjelenségekben heroikusak, erkölcsi erővel felru­házottak, szépek és okosak, s mégis elbuknak. Bukásuk előidézője ez a „vakság”. A mi népünkre vonatkoztatva Sütő Andrásnak van egy találó, para­doxonban testet öltő megfogalmazása: vakmerően gyávák vagyunk. – Vakmerően jóhiszeműek – korri­gálnám én, engedelmével, magam mondandójának érdekében a kifejezést. És ehhez párosul, hogy a Bourbounokkal ellentétben mindent megbocsátunk és mindent elfelejtünk. Ebből aztán más nem ma­radhat ránk s a maradékra, mint a veszteségek fölött érzett tragikus, fájlalgás.

Jogainkat – míg megfogalmazzák, míg papírra vetik, ratifikálják – ésszerű körültekintéssel, előrelá­tással, már-már kicsinyes akadékoskodással és acsarkodással, mint cikkelyeket kiharcoljuk, meg­kapjuk. S utána – ó, tragikomikus emlékű kánikulai disznóvágás! – hagyjuk, hogy avas olajban, romlan­dó helyeken tárolják, s fölmutogassanak rájuk, elénk – ellenünk! – citálják, ha jogéhség gyötör. S közben keseredik a lelkünk belé, hogy táplálni vélük magunkat nem tudjuk.

Amikor 1989 júliusában az ötven­hatos mártírok koporsóit kihelyezték a Hősök terére, amikor a jelképes hato­dik hamvveder is ottan állott, a névte­leneké, akkor nem kegyeletsértő kese­rűséggel, de eszembe jutott, hogy hi­ányzik onnan még egy: az 1956 utáni erdélyi áldozatoknak jelképe, az, ame­lyik nekik kellene megadja a történel­mi igazságtételt. Mert mai napig nem tudni, hányan vesztették életüket, hányan sínylődtek hosszú évekig tömlöc­ben 1956 novembere után a romániai magyarok közül. Olyanok, akik semmi mást nem tettek, csak kihelyezték gyá­szoló gyertyáikat az erdélyi városok ablakába, csak emberi és nemzeti szo­lidaritástól fűtve, önkéntesen adtak vért a vért hullajtó budapesti áldoza­toknak, akik a Házsongárdi temetőben nemzetünk ott nyugvó nagyjainak a sírjánál — Apáczai Csere Jánosénál, Misztóthfalusi Kiss Miklósénál, Berde Mózsáénál, Reményik Sándorénál, Csendes Kálmánénál – elénekelték a Himnuszt… Olyanok, mint Burchardt Márta, VII. b osztályos tanuló, akit mellőle, az iskolapadból vittek el, tar­tóztattak le, akinek az volt a bűne, hogy tizenhárom évesen, világra cso­dálkozó tisztasággal verseket írt a sza­badságvágyáról, szerelméről, igazság­ról és boldogságról; olyanok, mint Páskándi Géza, Páll Lajos, Balogh Ed­gár, Fülöp Dénes, Szekerán István, Koczka György – tanulók, egyetemis­ták, tanárok, írók, papok. Olyanok, akiknek senki soha nem fogja még mondvacsinált bűneit sem megtudni, mert „elkallódtak” a kihallgatások, a vizsgálati fogság napjaiban. Olyanok, akiket a kolozsvári állomás teréről, vagy a marosvásárhelyi főtérről szed­tek össze, mert... Miért, miért!?

Amikor Kádár Jánosnak a levert és elárult forradalom után legsietősebb dolgai közül is elővaló volt, hogy Er­délybe siessen és megnyugtassa a ro­mánokat: Magyarországnak semmilyen követelése (nem úgy hangzott, hogy területi, hanem, hogy semmilyen!) nincs a baráti, testvéri szocialista Ro­mániával szemben, akkor Marosvásár­helyen – abban az időben még a Magyar Autonóm Tartomány székváro­sában – a főteret piros-fehér-zöld zász­lórengetegbe öltöztették. Felkérték a népet is, aki ott lakott, hogy tűzze ki a magyar lobogót, fogadja illő tisztelettel Kádár elvtársát. A beszéd elhangzott, Kádár elutazott s vonatvagonján még be sem csukódott az ajtó, amikor már begyűjtötték a zászlókat s begyűjtötték azokat, akik saját házuk homlokzatára, lakásuk ablakába az utasí­tásnak megfelelően magyar lobogót tűztek. 1967-ben Temesvárról utaztam Belső-Erdély felé. A vona­ton megtört, roncsolt idegű emberrel kerültem egy kupéba. Akkor szabadult a börtönből. Ő mesélte, hogy tíz évet ült, amiért lakása ablakába kihelyezett egy sebtiben összefércelt nemzetiszín lobogót. A vád?! Magyar nacionalista, szeparatista törekvés, revizionizmus, horthysta fasiszta izgatás, hazaárulás...

Kolozsváron Kádár János beszédét magam is hallottam, apám kezébe csimpaszkodva. Hallgattam, mert a magyarokat kivezényelték az állomás térre meghallgatni ezt a szónoklatot. És abban az időben Kolozsvár még ugyanvalóst csak magyarok által la­kott város volt. A százezer lakosból hetvenezer magyar és harmincezer román. (Csak az érdekesség kedvéért említem meg, hogy ebben a város­ban háromszázezer ember lakik. Ebből a hivatalos román statisztika szerint hetvenezer a magyar és a töb­bi román). A kolozsvári magyarok zö­me ipari munkás volt, szervezett, a Herbák János nevét viselő bőrgyár, a Carbochim, az lris munkásai. A bőrö­sök, vasasok, fások. (Két háború kö­zötti szakszervezeti meg szervezettsé­gük nyomán nevezték még akkoriban is így őket.) Jó hányaduk ott volt a téren. Nemcsak a parancskényszer, nemcsak a kíváncsiság, de a jóremény is oda vitte őket: hiszen mindannyian hallgatták a Szabad Kos­suth Rádióban Kádár beszédét, amikor még a Nagy Imre kormány tagjaként szólt a néphez, s ott élt bennük a jóhiszeműség: hátha... De Kádár János, akár az akkor már Kolozsváron is propagált Ellenfor­radalmi Fehér Könyv, egyértelmű volt. Sápadó ajak­kal, beharapott nyelvvel és lélekkel hallgatták az „ellenforradalom” borzalmairól szóló mondatokat ad­dig, amíg Kádár meg nem köszönte a román nép­nek és kormánynak a baráti segítséget, amelyet nyújtott. (Már mindenkinek tudomása volt arról, hogy Nagy Imréék valahol Romániában raboskod­nak.) Akkor az egyik szaki, nem messze tőlünk, megjegyezte szégyenérzetének indulatával, félhangosan: „Nem jutott neked is októberben egy lámpa-vas?!” – Pillanatok alatt tartóztatták le őt s válogatás nélkül mindenkit, vagy két teherautónyi embert, aki a közelében állott. Apámat valószínű miattunk, s fürge lábai miatt nem... Hazamenvén rám parancsolt, hogy minden irományomat: verset, feljegyzést, még az irodalomfüzeteket is azonnal égessek el. És bepakolt a kicsi fekete bőröndbe, amelyet aztán hosszú éve­kig ott tartott a kijárati ajtó mögött…

Kádár János látogatásának másnapján furcsa dolgok kezdődtek Kolozsváron. Nekikezdtek például eltakarítani a második világháborúból addig megmaradt romokat. És igen akkurátusan – spaklival és kalapáccsal – vakarták, verték mindenünnen a magyar feliratokat. Moziról, boltról, intézményről, közvécéről... A feliratok lehullottak s a helyi lapban, az Igazságban kolumnás cikkek jelentek meg arról, mekkora és milyen alapvető jogokat élvez a nemzeti kisebbség a városban és országban, mekkora csapást mért a két nép barátsága a revansiszta-horthysta-ellenforradalmi-revizionista erőkre...

Hajnalonta, még mielőtt dudált volna a bőrgyár, nagy nyüzsgés, forgalom volt a városban. Egy ilyen napkelte előtti órán találkozott szállására hazatérve Sütő András a főtér sarkán a hajadonfőtt, sietősen közlekedő Balogh Edgárral.

– Hová mégy ilyen sietősen és ilyen korán idővel, Edgár? – így Sütő.

– Nem látod, hogy nem megyek? Visznek! – válaszolt Edgár bácsi.

És én ma is meg vagyok róla győződve, hogy Sütő nem látta. Mint ahogyan nem láttunk meg, nem látunk meg nagyon sokszor éjsötét leplébe burkolózott lényeget. És jövőt alapozó reménységgel disznót vágunk gyümölcsérlelő hava kellős közepén...

1991. augusztus 7.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A kísérlet

Ungváry „kísérletét” én ugyan az első perctől kissé maszatosnak éreztem, de a valódi okai nem érdekelnek, >

Tovább

Wass Albert: Harmonia caelestis

Aztán visszajött a hegyről az édesapám, fölvette a priccsnadrágját, elment Csonka-Magyarhonba és nem láttuk többet soha. >

Tovább

Az európai szélsőjobb B terve

A mindennapokban az obstrukció érvényesül majd, a keletiek bizonyították, hogy képesek vétózni, de ők is vesztettek: >

Tovább

A „kereszténydemokrata” csavar

Orbán mostanában nem illiberális, hanem keresztény demokráciaként jellemzi rendszerét. A fő üzenet továbbra is a migránsok >

Tovább

Gábor György: “összekeverik a… Gizikét a gőzekével, a teniszpályát a pénisz tájával”

A Pesti Srácok összes félművelt tollforgatója csatasorba állt egy újságírónak látszó kollégájuk mellett, aki ellenségnek nevezte >

Tovább

Az év végéig befejezni a jogállami eljárást Magyarország ellen

Párizs egyetért a Bizottsággal és az Európai Parlamenttel abban, hogy a jövőben a tagállamok csak akkor >

Tovább

A történelem kifehérítése

Nem állja meg a helyét az sem, hogy csakis a nyilasok üldözték a zsidókat. A halálvonatok >

Tovább

Néppárti rehabilitálás Orbán számára?

Mindkét részről enyhíteni igyekeznek az ellentéteket. Ám egy magyar forrás szerint továbbra is bizonytalan, maradhat-e a >

Tovább

Orbáni emlékezetpolitika: a magyar nemzet áldozat

Bejön, mert Trianon elfed minden kényelmetlen tényezőt az emlékezetkultúrában. Így eltakarja, hogy a magyarok egészen 1944-ig >

Tovább

Magyarország lerobban

A Fidesz lop, központosít és propagandát tol, de a szó valódi értelmében nem kormányoz. Erre a >

Tovább

Amerika valódi hangja

És ugyanez a szellem hatotta át a kongresszusi delegáció múlt heti tevékenységét is. Őszinte üzenetük azonban >

Tovább

Brüsszeli narancs

Az Orbánék által állítólag megfúrt Weber így most maradt annak az EPP-nek a frakcióvezetője, amibe A >

Tovább