Ma Ivett, Frida, Judit névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Angyalbőrben – Orbán emlékművet értelmez
„S fel nem foghatják, minek kell beleharapni a simogató kézbe.“ Magyar Narancs:
Izgalmas levél látott napvilágot az origón, melyben Orbán Viktor, az ország miniszterelnöke egy kormányhoz intézett baráti feljegyzésre (szerzője Dávid Katalin művészettörténész, tartalma egyelőre nem ismert) válaszolva számos szempontból értelmezi, sőt újraértelmezi a német megszállás tervezett emlékművét. S egyben elvi-eszmei útmutatót is ad arról, hogyan kéne néznünk az ország néhány traumatikus évét, sőt évtizedét: reméljük, gondolatai ezentúl majd vezérfonalnak számítanak, s iskolai, vállalati ünnepségek, hídavató és derítőszentelő beszédek fordulatai között is felbukkannak az idővel mind ismerősebb téveszmék és logikai bakugrások.
Orbán először is világosan kifejti gondolatát: minket 1944-ben a németek szálltak meg úgy en bloc – oda se neki, mi megbocsátók (miniszterelnökünk naiv nemzetkarakterológiája szerint egyenesen megértők és lovagiasak) vagyunk, néhány év múlva már a Balatonra is beengedtük a fricceket, egyszer pedig még a határt is kinyitottuk előttük, habár utólag nem mutattak hálát. A lényeg, hogy maga az egész Német Birodalom, mi több a németek közössége, a németség mint olyan nehezedett ránk rettenetes súlyával, és utána már nem volt mit csinálni, győzött az erősebb, az angyal meg inkább engedelmesen bepucsított a sasnak.
Ezen a ponton Orbán látszólag a bocsánatkérés gesztusát gyakorolja: a „kollaboránsok” miatt, akik Európában amúgy is megbocsáthatatlanul sokan voltak, és meglepően színes társaságot alkottak – csakhogy az egész történelmi panoráma így is hamis. Kollaboránsaikra azok szoktak hivatkozni (most a II. világháború kontextusában beszélünk e kifejezésről), akik a náci Németország háborús ellenségeként legyőzettek vagy semleges országként lettek agresszió áldozatává. De mi nem voltunk sem norvégok, sem hollandok, sem dánok, sem görögök. Mi 1941-től (gyakorlatilag a Jugoszlávia elleni katonai akciótól fogva) szoros háborús szövetségesei voltunk a (nem is akármilyen, hanem konkrétan náci) Németországnak. Csapataink a keleti fronton német fegyvertársainkkal (ja, és olasz, horvát, szlovák, román, finn, stb. szövetségeseink haderejével) vállvetve küzdöttek a „bolsevista rém” ellen. Egy idő után (a voronyezsi katasztrófa nyomán pláne) a mieink leginkább megszállóként működtek az ukrajnai hátországban, rengeteg szenvedést okozva a partizángyanúsnak tartott polgári lakosságnak. 1944 márciusában a náci Németország igen korlátozott, legfeljebb tíz (nem is teljesen feltöltött) hadosztálynyi hadereje egy barátinak tartott országba vonult be, s a megszállás körülményei és a következő hónapok mindenben aláírták a (náci) német várakozásokat. Ennek megfelelően egyáltalán nem volt szükséges elmozdítaniuk az ország közigazgatását, megbolygatni rendőri, csendőri, katonai szervezetét, sőt a törvényhozás munkáját is csak korlátozottan érintette renitens tagjainak letartóztatása, deportálása, esetleg illegalitásba vonulása (a többiek egyáltalán nem gondolták, hogy ennek hatására vissza kéne adni a mandátumukat). Az ország derekasan működött tovább, saját, Horthy által kinevezett kormánya és a hozzá tartozó adminisztráció irányítása alatt.
Ha néhány (de inkább számos) lelkes ember úgy gondolta, hogy túl kell teljesíteni az országban igen korlátozott erőkkel jelen lévő megszállók óhajait, és pár hónap alatt zsidók százezreit marha- és gabonavagonokba zsúfolva deportálni, akkor igyekezetükkel könnyedén magával ragadhatták az (őrjöngő antiszemita) eszméik iránt megértést tanúsító teljes közigazgatási, rendőri-csendőri apparátust, no és a magyar államvasutat. Ennek nyomán Orbán állítása („német megszállás nélkül nincs deportálás, nincsenek vagonok és nincsenek százezerszámra elvesztett életek se”) nem egyszerűen hamis, hanem értelmetlen. Mi csak annyit tudunk, hogy a magyar zsidók tragédiája, többségük pusztulása bekövetkezett, röviddel a megszállás után, elképesztően buzgó hazai részvétellel. Az már milyen védekezés, hogy ha a történelem kegyesebb hozzánk, akkor eleink nem kényszerülnek erkölcsi természetű döntéseket hozni – tehát nem is buktak volna el. (Kontrafaktuális hipotézis – így tartja ezt számon a szakirodalom az alapvető érvelési hibák családjában: és Orbán, mint azt minapi patkós, lovasos beszéde is tanúsítja, valósággal rajong az effélékért, sőt rögtön erkölcsi felelősségünk relativizálására is felhasználja).
Hangsúlyozzuk: most e miniszterelnöki levél kontextusában nem is említenénk fel a háború előtti és alatti magyar állam (kormány, törvényhozás, közigazgatás, hadsereg, csendőrség stb.) törvényekkel és ”idegenrendészeti intézkedésekkel” egyaránt alátámasztott, tevőleges antiszemita karakterét. Egy tekintetben azonban meg kell védenünk az 1944 márciusa utáni magyar államot, közigazgatást, erőszakszerveket, satöbbit: Orbán állításával szemben ezek tagjai (Imrédy, Endre, Jaross és társaik) nyugodtan megőrizhették keresztény konfesszionális (no persze efelett „keresztény-nemzeti” politikai) karakterüket, ahogy a sok tekintetben valóban „pogány” nácikkal szövetséges országok vezetői szerte Európában hivalkodva kereszténynek mondhatták magukat, és sokszor maguk mögött tudhatták a helyi egyházak intézményes támogatását is. Ajánljuk figyelmükbe a légionárius Románia, az usztasa Horvátország vagy a Tiso-féle Szlovákia példájának tanulmányozását – e rezsim szorgos és hangos kereszténykedése, a klérus nem kis részének politikai részvétele (és kompromittálódása) dacára semmivel sem lettek kevésbé vérszomjasak, sőt! A megszállás utáni magyar keresztény egyházakat sem üldözte senki – nem is szolgáltak rá, hiszen vezetőik legtöbbször hallgatásukkal tűntek fel, amikor fel kellett volna emelniük a szavukat honfitársaik üldözése miatt.
Orbán helyesen hozza fel, hogy az ország politikai vezetői mit sem tettek a megszállás ellen: sem a hazát, sem polgártársaik életét és vagyonát nem kísérelték megvédeni. De ennél többről van szó, amit lelkesen tagad Orbán (no meg a hazug orbáni Nemzeti Alaptörvény): további üzemszerű működésről, ráadásul a teljes államgépezet és bizony az országlakosok nem kis részének aktív részvételével és támogatásával.
Ehhez képest a további képzavar-halmozások – például a megszobrandó angyal azonosítása az ártatlan, ki nem mondva zsidó áldozatokkal és egyben kereszténységének hangsúlyozása a sosemvolt magyarországi náci keresztényüldözés jegyében – csupán mellékes körülmények. Orbán úgy látja, hogy amit mi, magyarok megtehettünk, megtettük – úgymint bocsánatot kértünk. Ennyit, slussz. Mindezt a keresztény értékek iránti elkötelezettség, a nemzeti önérzet és a helyes önismereten alapuló nemzeti büszkeség jegyében.
Nyilván ráadásként adnák az angyalos-sasos szobrot – s fel nem foghatják, minek kell beleharapni a simogató kézbe.
Következő cikk: A határon túli magyar nyelv nehézségei
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Hogyan teszik tönkre a múlt nacionalista szellemei a Nyugat-Balkán jövőjét
A múltból itt maradt nacionalisták, mint Vučić és Dodik, tönkreteszik a Nyugat-Balkán jövőjét. Erre figyelmeztet Vedran >
Az az ember, akitől Orbánnak félnie kell
A Kurier külpolitikai rovatvezetője úgy mutatja be Magyar Pétert, hogy ő az, akitől még Orbán is >
Egyetlen kisteherautóval
Bárcsak ne Magyar Péter volna az egyetlen, aki miatt biztosan fáj most néhány fej a Karmelitában. >
Nem lenne jó az, ha Amerika rendszerváltást próbálna elérni Kínában
Fareed Zakaria a Washington Postban óv attól, hogy hatalomra kerülésük esetén a republikánusok visszatérjenek a kemény >
A júniusi választáson sikerül Fico orrára koppintani?
Ódor Lajos szerint azok a szavazópolgárok, akikkel ő szokott találkozni, egyértelműen abban bíznak, hogy a júniusi >
Az EU új keleti bővítése győzelmet jelentene Putyin felett
A Spiegel szerzője, Michael Sauga szerint manapság teljes az egyetértés az ügyben, hogy a 20 évvel >
A Macron-momentum
Európa sokféle nehézséggel szembesül, de ezek alapvető oka, hogy nincsenek megfelelő vezetői, ezért úgy tűnik, hogy >
Ukrajna győzni fog
Ennek a háborúnak tehát mindenképpen Putyin Oroszországa lesz a vesztese. Vele együtt veszít azonban Orbán Magyarországa >
Autógyáraktól rendőrökig: Hogyan terjeszti ki Kína befolyását Magyarországon
Kína egyre növeli befolyását Magyarországon, kezdve a rendőrjárőröktől az autógyárakig. Hogy Peking nyomul, abban nincs semmi >
Hány tonnát nyom Európa
20 éve politikai szempontból különösen fontos volt, hogy Magyarország és Lengyelország bekerüljön az EU-ba, ma viszont >
A befejezetlen projekt
Hatalmas sikernek bizonyult az Unió keleti bővítése, mert az azóta eltelt időben a korábbi választóvonal mindkét >
Időkapu
Lehetséges, hogy kisebb Ukrajna lesz, de hogy ez az Ukrajna Európa részévé válik és szemben fog >