2019. december 14. szombat
Ma Szilárda, Szilárd, János névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

Tovább

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

Tovább

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Tovább

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

Tovább

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

Tovább

Napi ajánló

Hűség és bizalom

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós
Hűség és bizalom
(TheBoyofCheese illusztrációja)

„Története csak a hűtlenségnek van. A hűség kalandja az emberi érzelemtörténet megíratlan fejezete.” Tamás Gáspár Miklós 2flekken (Litera):

Hűség és bizalom. Ezek népszerűtlen erények. Irracionálisnak tetszenek. Miért legyünk hűségesek valamihez, amiről bebizonyosodhatik, hogy értéktelen, hogy soha nem is ért semmit, vagy valakihez, akiről kiderülhet, hogy nem méltó rá. A kiábrándulás sokkal elfogadhatóbbnak látszik, hiszen kritikus gondolkodás gyümölcse, fölülbírálja a – pusztán érzelminek sejtett – ragaszkodást, s jele annak a függetlenségnek, amely a kritikus vizsgálatnak, az elvek elfogulatlan megítélésének a folyománya. Valamely személyhez való ragaszkodás pedig talán csak merő függőség, amelynek esetleg nincs is köze valódi szeretethez, nagyrabecsüléshez, barátsághoz, azaz a személyiség tárgyilagosan és józanul szemügyre vett minőségéhez.

A bizalom éppen azt jelenti, hogy nem óhajtunk biztosítékokat. Behunyt szemmel állunk valaki – vagy Az Ügy – mellé, minden ellenérvet és ellenbizonyítékot gyanakodva, ellenségesen nézünk, és a végletekig kitartunk bizalmunk „tárgya" mellett. Right or wrong, my country – vagy ahogyan Lukács György alkalmazta ezt saját esetére: right or wrong, my Party.

Bízunk a rossz szeretőnkben, akibe beledöglünk. Csakazértis. Miért is vagyunk hűségesek hűtlen szeretőnkhöz, akiben már nem is bízhatunk? Azért, mert ha „visszacsaljuk", érzésünk veszít az intenzitásából és egyediségéből. S ha elveszíti intenzitását és egyediségét – megismételhetetlenségét, egyedüliségét, kivételességét – , akkor elveszíti a formáját is, és akkor mi is elveszítjük a formánkat, amelyet a szenvedélynek köszönhetünk.

Ez a baj a promiszkuitással. Nem egyszerű erkölcsi kérdés – szótartás, egyebek – , hanem formakérdés. A változatos szex nem mindig jelenti azt, hogy „eszközként használják" a partnereket, bár ez bizonyára gyakran előfordul. A baj az, hogy a hűség és a bizalom szükségessége föl se merül, az az irracionális, egyoldalú (és többnyire, gondolom, kimondatlan) kötelezettségvállalás – „a szerelem vak", szokták volt mondani nagynénéink – , amitől lovagias, kockázatos és „romantikus" az egész nyavalya. Ha a partnerek fölcserélhetők, ha a lehetséges szeretőkből több van, akkor nincs miért beledögleni, akkor az a megmagyarázhatatlan és leküzdhetetlen döntés, amitől a vágy szenvedéllyé – ha tetszik, mániává – válik, akkor mi magunk is fölcserélhetők vagyunk, formánk nem állandó, választásunknak nincs (vagy igen alacsony) a tétje.

Miért elmondhatatlanul erotikus valaki nekünk, aki csak átlagosan vonzó vagy érdekes másoknak? Ez köztudomásúlag megmagyarázhatatlan. Éppen ez az: a magyarázat általános (volna), a hűség és a bizalom pedig olyasvalakihez fűz, aki éppen azért, mert hűségesek vagyunk hozzá és bízunk benne – per definitionem – egyedi és összetéveszthetetlen annak, aki hű és bízik.

A XIX-XX. századi polgári regény alaphelyzete a házasságtörés: a konvencióval és a premodern állandóságdogmával (azaz burkoltan: a lélek halhatatlanságának dogmájával) szemben a független személyiség erotikus nevelődése intézményellenes. A nyilvános elismertség – a házasságot kihirdetik, a nő fölveszi a férfi nevét – ellentétben áll a lényegi személyiséggel, amely egyszeri és magánjellegű, változó, irracionális: „a vágynak nem lehet parancsolni", szokták volt mondani nagybátyáink.

Története csak a hűtlenségnek van.

Ez is mutatja, hogy az irodalom nem jó mindenre.

A hűség kalandja az emberi érzelemtörténet megíratlan fejezete.

És itt nem arra célzok, hogy „a jó férj" vagy „a tisztességes asszony" úgymond „ellenáll a kísértésnek", ez semmi. A hűség kalandja akkor kezdődik, ha a kísértés irreleváns, nem ér el a személyiség magvához. Ha a hűség erotikus, nem pedig az erotika hiányának vagy elhalványulásának a következménye. Ha a hűtlenség nem nyilvános szégyen (az intézményes helyzet föltételeinek be nem tartása, megszegése zavarba hoz mások előtt), hanem égő magánszégyen, a saját érzelmi formánk – a forma – el nem ismert, bevallhatatlan, a társadalomra nem vonatkozó torzulása, csorbulása, sebesülése. Ennek nincs, nem is lehet nyilvános története, mert nem beszédtárgy.

A hű szeretőnek nincs intézményesen (irodalmilag) elbeszélhető, poétikus kalandsorozata, mert ebből a szemszögből nézve NEM cselekszik; s ha a hű szerető hűtlen mégis, akkor nem nyilvános intézményhez (a házassághoz) hűtlen, nem is az intézményen belül (a házasságban) hűtlen, hanem – a shakespeare-i értelemben – hűtlen önmagához, hiszen önmagát erotikusan határozta meg a megokolhatatlan döntésével.

A bizalomnak nem az az „oka", hogy az ember szeretője, hazája, felekezete, pártja („párton" itt a választott hitközösséget értem, nem ezeket a mostani izéket) jobb, mint a többi – a jó hazafi tudja, hogy más hazák érzelmes hívei is hazafiak, nála nem hitványabbak – , hanem az, hogy az ember a személyével kezeskedik szeretője, hazája, felekezete, pártja „jóságáért", ún. egzisztenciális döntéssel. Életmódot és formát választ, ám nem erkölcsi (racionális) alapon, hanem önmaga fölajánlásával. Ha megcsalják vagy megtévesztik, ő megy tönkre, nem a Másik és nem az Ügy.

A hűségre és bizalomra hajlamos ember nem azért követeli, hogy mellé álljanak, hogy pártot üssenek mellette, mert igaza van, hanem azért, mert ő hű és bízik. Az ember nem azért szereti a gyerekét, mert a gyerekének igaza van, hanem azért, mert a gyereke. Az ember nem azért csókolja meg a szeretőjét, mert szebb, mint a többi. Éppen úgy, mint a jó hazafi a másik haza fiáról (lányáról) tudja, hogy nem téved, ha nem az ő hazáját szereti, hanem a sajátját, a szerető is tudja, hogy a szeretőjének az értéke összemérhetetlen más személyekével. Ha összeméri, akkor hűtlen, s akkor elkezdődhet a regény.

A hűség és a bizalom általános árfolyamcsökkenésének egyik fő oka a XX. század leglényegesebb históriájának – a „kommunizmus" történetének – értelmezésével kapcsolódik egybe. Ezt a közvélemény uralkodó áramlata afféle világi vallásosságnak, kritikátlan „fanatizmusnak" nézi. Akárhogy is áll a dolog történelmi nézőpontból, ez szinte egyhangú érzelmi-morális ítélet. Óvakodnunk kell a vakhittől – mondja a még mindig (legalábbis ebben a tekintetben még mindig) liberális közvélemény – , mert az igazhitű ragaszkodás hittételekhez és világnézeti megalapozású intézményekhez rendszerint katasztrofális következményekkel jár. (Igen, ez is katasztrofális következményekkel jár.)

Csakugyan: láttunk hithű kommunistákat, akik a rendszerük minden borzalma ellenére kitartottak a rendszer általuk föltételezett tiszta lényege mellett, ezért nem voltak képesek vagy hajlandók föllázadni a gyilkos zsarnokság ellen, pedig ellenezték a zsarnokságot. (Sőt: amikor mégiscsak föllázadtak – mint pl. az ötvenhatos kommunisták – , még akkor is kitartottak amellett, amit a rendszer tiszta lényegének véltek.) Az én nemzedékem legjobbjai – szintúgy eléggé dogmatikus és doktrinér módon – azt hitték, hogy a pragmatizmus, a szkepszis, a relativizmus, az irónia a szabadság záloga. Ez mára megszokott, közkeletű gondolat, ezért sokan nem is érzékelik már, mennyire különös.

Ugyanis föltételezné, hogy minden esetben, minden pillanatban fölül kell vizsgálnunk hitünk tartalmainak érvényességét. Így persze nem lehet élni. Nem is él így senki. Nemzedékem korábban – egyszerűsítve: nem 1989-ben, hanem 1968-ban – a lázadás örökkévalóságának hipotézisével kísérelte meg a dilemma föloldását. Hűség a lázadáshoz – azaz a hűtlenség permanenciájához – hűség valamely attitűdhöz, nem pedig valaminő szubsztantív tartalomhoz. Mintha 1968 alapelve a szerelem lett volna, nem pedig a fölszabadulás. Föltéve persze, hogy a szerelem permanens forradalom, permanens lázadás, permanens kételkedés, permanens hűtlenség: és hűség ehhez a hűtlenséghez.

Önáltatás.

Hiszen 1968 – szintén egyszerűsített – lényege politikai volt: a keleti zsarnokság és a nyugati manipuláció egyidejű elutasítása. Ez nem lázadás minden ellen, hanem egyvalami – a hatalom, és ami ugyanaz: az elnyomás – ellen. Az ún. maoizmus volt 1968 veresége: behódolás a hűségnek.

De ez elkerülhetetlen ballépés.

Az ún. maoizmus – kivéve Alain Badiou-t és a nepáli belpolitikát – elillant; ami megmaradt hatvannyolcból, az a kritikai magatartás, a magát hűtlenségnek álcázó hűség.

Az az érzés, hogy – mindenféle látszatok ellenére – „tudjuk, miről van szó", hogy a beletörődés elfogadhatatlan, hogy a vereség nem számít. Hogy mi hűségesek vagyunk a hűtlenekhez, akkor is szeretjük őket, ha ők már régen elfelejtettek bennünket.

Miért?

Csak.

2013. december 17.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„A magyar média hallgatása”

A stratégia ravaszabb, igazából a piac tudatos manipulációját jelenti. Az ellenzéki szerkesztőségeket kiéheztetik, vagy baráti cégekkel >

Tovább

A szélsőjobb ma

Trump, Orbán és Bolsonaro lehúzta a mocsokba saját pártját. De azt látni, hogy a szélsőjobb behatolt >

Tovább

Miért veszélyes Orbán a szlovákokra is?

Szlovákiában évtizedek óta általános nézet, hogy a szlovákiai magyarok mindig hozzájárultak szavazataikkal Szlovákia euroatlanti integrációjához, és >

Tovább

Keresztény példa

A magyar politika hasznára válna, ha a hazai parlament elnöke a kereszténységet Pelosihoz hasonlóan fogná fel. >

Tovább

Kovács, a lebukott tweeteres

Kovács üzeneteit a meghiúsult remények dokumentumaiként érdemes olvasni. Hiszen az egész eljárás leállítását sürgette a teremből, >

Tovább

A Kasztner-vonat egy túlélő szemével

Nem gondolja, hogy Kasztnert bűnözőnek kellene tekinteni, amiért megállapodott Eichmannal, mert erkölcsi megfontolásokból ugyan nem szabadna >

Tovább

A hányinger hajtóereje

Nyilvánvaló, hogy október 13-a megdöbbentette és megrémítette őket, mint ahogy az is nyilvánvaló, hogy nincs más >

Tovább

Orbán jövőre kilép az EU-ból, az euró 375 fölé erősödik?

Megy előre a vizsgálat a 7-es paragrafus alapján. Emellett Budapest Törökország kapcsán is szembefordul az EU-val, >

Tovább

Virágzik és terjed a tekintélyelvűség az unióban

Mindent egybevéve, az unió meglepően barátságos környezetet tud kínálni a tekintélyelvűség puhább formáinak. És nemigen van >

Tovább

A hálaadás napján

Van, aki rosszallja a rektor döntését. Rasmusent ki kell rúgni, mondják, a gyűlöletbeszédet nem védi az >

Tovább

Nosztalgiapolitizálás, avagy hogyan aratott a populizmus

Trump, Farage, Orbán és a többi populista olyan embereket vonz, akik azt akarják, hogy a világ >

Tovább

Jézuska és a jógadémon

Németh Sándor most sikeresen magára húzta a közröhejt, ám ez igazságtalan. Ferenc pápa igyekszik a világi >

Tovább