Ma Zita, Mariann, Anasztáz névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Ünneptelenül, tűzijáték helyett
Orbánnak sikerült egyre kijjebb tolnia korábban átléphetetlennek vélt „vörös vonalakat”, de egy ellenzék nélküli parlament az EU-t is teljesen új helyzet elé állítaná, s alighanem korábban elképzelhetetlen lépések megtételére kényszerítené. Mozgásba jönne a kizárólag a diktatúrának kedvező halott hazai politikai tér. Persze nincs holtbiztos forgatókönyv, de mire megy azzal az ellenzék, ha mindig Orbán nyeri a legjobb férfiszereplő díját, ők pedig mindig a legjobb mellékszereplőjét? Nem számít, hogy nem látod előre a tizedik lépést, csak az elsőt tedd meg, és lehet, hogy éppen ez lesz a megoldás kezdete. Ahogy a nagyszerű Thomas Bernhard mondta: „Legalább a kudarcra törekedni kell.” Bruck András:
Nem tudom, nálunk is bekövetkezik-e majd valamikor, ami Belaruszban, hogy egy brutális, keleti hatalmi gépezet rászabadult a népre. Egyelőre semmi nem utal egy jövőbeli konfrontációra. Budapest ma nem Minszk, a magyar vidék nem a fellázadt Fehéroroszország. Mintha semmi okunk nem lenne ellenállásra, helyette vannak unott, közönyös hétköznapok. Tart az autonóm személyiség önfelszámolása, meghunyászkodás, alkalmazkodás: szaporodó MMA-tagságok, Törley-, bocsánat, Térey-ösztöndíjasok, simulékony MTA elnökök, egy ellenzéki ikon az öndefiníciója szerint „megveszekedett orbánista” kultúrpotentátnál vizitel, gyülekeznek az új indexesek… a megalkuvások egyre hosszabb listája. Mind fojtogatóbb a légkör, mintha már az egész ország III/III-as lenne.
Az idő volna a döntő tényező, és nem a sérelmek mértéke? Úgy látszik, nem mindegy, hogy valaki huszonhat éve ül a nemzete nyakán, mint a medve termetű belarusz, vagy csak tíz, mint a mi miniszterelnökünk. Bár sokan érzik ezt a tízet már inkább száznak. Lassan nem emlékszünk olyan időkre, hogy ő már akkor is ne lett volna: mindenhonnan az ő hangja szól, mindenhol ő bukkan fel –vele kezdődik és végződik minden. Nem így képzeltünk el egy tisztességes, az állampolgáraival korrekt viszonyban lévő, intelligens országot.
Belaruszról mostanáig azt se nagyon tudtuk, hol van, Lukasenka monomániás szelleme most mégis itt kószál közöttünk a budapesti utcákon. Hirtelen ismert és fontos ember lett – a sorsa számunkra is irányjelző lehet. Még a nyár elején se foglalkoztunk vele, amikor a fél világ diktátorai után Orbán, életében először, hozzá is elment: hajbókolni és a dörzsölt diktátortól tanulni. „A Minszk szó, most a magyar emberek fejében a reménnyel azonos” – nyilatkozta ezt júniusban a nevünkben, természetesen kéretlenül. Ki tudja, miféle reményre gondolhatott, de arra biztos nem, amit Lukasenka neve ma a hazai ellenzéki szavazóknak jelent: azt, hogy a zsarnokságnak nem csak ott, de egyszer itt is vége lehet.
Vannak persze különbségek a két rendszer között. Néhányban nálunk jobb a helyzet, néhányban náluk. Itt például egy hajszálnyival még több a szabadság, ott meg maradt némi szociális biztonság a szovjet időkből. De a lényeg, ami eldönti egy-egy nép életét, hogy a diktátorok mind ugyanannak az alomnak a korcs szülöttjei. Ahogy Lukasenkát a hatalmon kívül csak a jéghoki érdekli, Orbánt is csak a foci, és ahogy az egyik egyszer sem állt ki vitázni a konkurens jelöltekkel uralkodása negyedszázada alatt, úgy a másik sem az elmúlt tíz évben.
Mindkettő a saját nemzete ellen fordult, de a mai diktatúrák nem tankokkal, a zsarnokság hajnali kihirdetésével érkeznek meg, amikor még mindenki alszik, hanem apránként, ahogy az esőcseppekkel megtelik a vödör. Oly átlátszó ez, mégis nehéz tetten érni az eredendő bűnt, az örökös uralom igényét, aztán meg a halmozódó bűnökre mindegyikre külön törvényt hoznak, hogy „demokratikusnak” hazudhassák őket. Felkelni ellenük pedig – látjuk – még nehezebb, mert látszólag még elnyomásban is lehetséges normális életet élni.
Pedig nem lehet, elnyomásban élni abnormális. Íme pár sor, amely a sztálini elnyomásban élők pszichés állapotáról íródott. „A diktatúrákban élők hamar átlátják a maguk tehetetlenségét, s meglelik benne vigaszukat és passzivitásuk igazolását… Hallgattunk, remélve, hogy nem bennünket ölnek meg, hanem a szomszédot”. (Nagyezsda Mandelstam, Emlékeim.) És bár számunkra most szerencsére nem élet és halál a tét, rajtunk is ott virítanak az elnyomás csúf betegségtünetei. „A szovjet emberek nagyfokú pszichikai vakságot fejlesztettek ki magukban… és ez bomlasztotta az egész lelkialkatukat.” Na és a mi lelkialkatunk talán megúszta? Ugyan, dehogy, a halálfélelemnél sokkal kevesebb is elég, hogy apránként elveszítsd magad.
A belaruszok negyedszázad után lázadtak fel, mielőtt a lelkük végképp meghalt volna, elvéve ezzel zsarnokuktól a népakarat hamis legitimációját. Még nem nyertek, de ha netán Lukasenka ezt még túléli is, már csak vergődni fog. És velünk mi lesz? Orbánnak is van még tizenöt éve? S vajon mi kimegyünk-e majd egyszer végre elegen és elég időre az utcára? S ha majd először végre nem sétálni, hanem zsarnokot buktatni indulunk, miként reagál majd a hatalom? Két nap után menekülőre fogja, vagy Orbán 133 bátor embere demokratikusan kihirdeti a kijárási tilalmat és a szükségállapotot? És akkor itt is az lesz, mint Belaruszban? „Falhoz állítják az embereket, a himnuszt énekeltetik velük, s ha valaki félelmében vagy fáradtságában hibázik, azt gumibottal ütik”? Jó volna nem eljutni idáig, jó volna a rendszerváltást emberibb eszközökkel közelebb hozni. Hogy ne lehessen velünk tényleg bármit megtenni, Orbánnak pedig a számunkra nélkülözhetetlen európai szellemet keleti szociopaták véd- és dacszövetségére váltani. Mennyi erre az esély?
Az ellenzék most fogadkozik, fűt-fát ígér: egyeztetést, mindenhol egy indulót, előválasztásokat – egyszóval, a nemzet felszabadítását az önkényuralom alól. Én mégis még mindig a régi nótát hallom: ócska kis vitákat, marakodásokat, nem a többség meggyőzésére született jelentős bejelentéseket. Ne értenék, mi a tét? De értik, csak tudják, hogy a kormánypártnak nem csak az erőfölénye elsöprő, pénz, média, kampány és millió egyéb, hanem a romlott, korrupt hatalma megtartásához fűződő érdeke is elementáris, ezért nem lehetséges békés hatalomátadás. Tudják, hogy legjobb esetben is csak az újabb kétharmad lesz elkerülhető, azzal pedig marad minden. Az ország megmentéséhez önmaguk fölé kéne nőniük, azaz, hagyni a kényelmes életet biztosító állami pénzt, és az elvet választani. Ennek a magatartásnak a neve volna patriotizmus. Ha már mi nem merünk, nekik kéne helyettünk kimenniük az utcára, s azzal Orbánék demokratikus legitimációja is megszűnne. Akkor a rendszerváltás új fejezete kezdődne.
Azt kéne tenniük, amit ők maguk is gondolnak. Mert, ha azt mondod, hogy itt nincs demokrácia, akkor ne vegyél részt abban, ami szerinted nem működik. Ha tudod, hogy a szisztémán belül nem lehetséges változás, akkor teremts új, konfliktusos helyzeteket. Diktatúrában az ellenzék dolga a konfrontáció, nem a parlamentben lopni a napot. De akkor miért ülnek még mindig ott? Sokan tudjuk a választ, köztük Nick Thorpe, a BBC több mint harminc éve Budapesten élő tudósítója. Ő is a „demokrácia színjátékát” látja Magyarországon. „Nincs itt igazi demokrácia, mert játszanak: nem csak a kormánypártok, hanem az ellenzékiek is.”
Orbánnak sikerült egyre kijjebb tolnia korábban átléphetetlennek vélt „vörös vonalakat”, de egy ellenzék nélküli parlament az EU-t is teljesen új helyzet elé állítaná, s alighanem korábban elképzelhetetlen lépések megtételére kényszerítené. Mozgásba jönne a kizárólag a diktatúrának kedvező halott hazai politikai tér. Persze nincs holtbiztos forgatókönyv, de mire megy azzal az ellenzék, ha mindig Orbán nyeri a legjobb férfiszereplő díját, ők pedig mindig a legjobb mellékszereplőjét? Nem számít, hogy nem látod előre a tizedik lépést, csak az elsőt tedd meg, és lehet, hogy éppen ez lesz a megoldás kezdete. Ahogy a nagyszerű Thomas Bernhard mondta: „Legalább a kudarcra törekedni kell.”
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Von der Leyen ismétel, vagy?
Az Economist úgy ítéli meg, hogy von der Leyen nagy esélyes ugyan, mégsem lesz könnyű elérnie, >
A Fico-kormány átneveli a közmédiát
A populista-nacionalista szlovák kormány neki kezes intézményre akarja lecserélni a közmédiát. Már elfogadta az erre vonatkozó >
Nehogy tragikus hős legyen
Míg a kérdésén gondolkodtam, „Hogy bírod lelkileg ezt a sok valóságot a fejedben?”, ő már válaszolt >
Politikai válság Horvátországban
Paul Lendvai azt írja a horvát választás után, hogy a zágrábi politikában jelenleg minden elképzelhető. Válság >
Veszélyes lehet-e ez az ember Orbán számára?
Nemigen fordul elő, hogy valaki veszélyessé válik Orbán Viktor számára, de most valami megmozdult az országban, >
A szélsőjobb át akarja venni Európát és Meloni mutatja hozzá az utat
Ezt írja Rómából a New York Timesban David Broder, aki nemrégiben könyvet jelentetett meg a mai >
Orbán illúziói a nagyságról
Orbán hiú reményei összeomlottak. A miniszterelnök azt remélte, hogy egy nacionalista, bevándorlás-ellenes, Putyin-párti ellenforradalmat vezethet Európa >
Káoszba fulladt a brüsszeli szélsőjobbos konferencia
A New York Times szerint örül az európai jobboldal, mert brüsszeli tanácskozásukat törölni próbálták. Pedig a >
A Guardian arra szólítja fel Iránt, illetve Izraelt, hogy lépjenek vissza a szakadék széléről
Ellentétük ugyanis nyílt háborúval fenyeget. A világ persze nem tudja, mit szabadítanak el a megtorló akciók, >
Nagy siker lett volna az iráni légitámadás elhárítása?
Roger Boyes, a Times diplomáciai szerkesztője azt elfogadja, hogy újrakeverték a geopolitikai kártyákat. Immár Teherán közvetlenül >
A világ a háború szélén áll
Izraelnek nincs más választása: válaszolnia kell az Iránból indított támadásra – küldi elemzését Izraelből a Daily >
A Közel-Kelet egy olyan, nagy háború küszöbén áll, amelyet senki sem akar
Erre mutat rá David Ignatius, a Washington Post biztonságpolitikai szakírója. A Biden-kormányzat felhasznál minden lehetséges diplomáciai >