Ma Olivér névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
A rikkancs ismét jelenti (44.)
Zuko Džumhur
Sáfrány Ferenc
Létezett valamikor a nyolcvanas években egy magazinszerű hetilap Jugoszláviában, amit csak egyszerűen Interjúnak neveztek el. Ott találkoztam nevével először és megjegyeztem egy életre.
Varázsló a varázslók felett az, akinek
van egy saját időgyártó műhelye.
Aki képes a másodpercből percet,
a percből órát, az órából napot varázsolni.
Na az ilyen varázsló, varázsló!
A fenti idézetre figyeltem fel, amikor a lapot kezembe vettem és elkezdtem olvasni. Szinte egy szuszra szerettem volna az egészet magamba szívni, de ahogy haladtam a sorokkal egyre mélyebbre kalandoztunk, még el nem jutottam a szörnyű felismerésig. „De kár, hogy személyesen nem ismerem ezt az embert!”
Abban az évben szabadon utazhattunk az egész tengerparton, az őrület, ha csapdosott is körülöttünk, még hihetetlennek, felfoghatatlannak és talán még lehetetlennek is tűnt. Sőt távolinak. 1985-öt írtunk. Elindultunk négyen Kupariba. Szépen csengett a neve, ott még nem voltunk, megnézzük. Fél óránál többet nem is maradtunk, mert leendő panziónk tágas szobájának az ablaka egy szemétdombra és a körülötte kalimpáló bolond kocsira nézett, amin vidám gyerkőcök pörögtek, gondolom, naphosszat a megfelelő fülbe mászó zenei aláfestéssel. Ez több a soknál. „Ki se pakoljatok. Innen megyünk tovább!” – adtam ki ellenzést nem tűrően a vezényszót, és már ballagtam is lefelé a kocsinkhoz, hogy ezzel is nyomatékot biztosítsak szándékomnak. A gazdasszony rémülten nézte a jelenetet, még ha vajdasági magyar volt is, aki úgy gondolta, egyszer átverhet minden vendéget, ha már idáig eljöttek. Ez esetben tévedett, és még olcsón megúszta. Szitkozódott, de mi ott hagytuk, mint szent Pál az oláhokat, és csak útközben merült fel a prózai kérdés újdonsült barátnőm szájából, most merre tovább? Ő szervezte naivan a helyet, mert bízott azokban, akikben soha sem szabad bízni.
Csak előre a főúton, délnek, és ahol ránk esteledik, majd keresünk szálást. Így érkeztünk meg Herceg Noviba. Első este megaludtunk valahol, az sem volt kutya egy hely, de legalább a szemétdombot nem láttam. Fáradt is voltam a hosszú vezetéstől, így örültem annak, hogy végre lábaim kinyújthatom, és a holnap megoldja minden problémánkat. Így is történt. Másnap találtunk gyönyörű szobákat, tengerre néző hatalmas ablakokkal és terasszal és már el is felejtettük, hogy hova készültünk heteken át. A tulaj is egy rendes montenegrói volt, akitől még azt is megtanultam, miért a legjobb cigaretta a szarajevói Drava. Orvosként állította ezt, és mivel naponta elszívott belőle négy-öt dobozzal, közben még meg se köszörülte a torkát, magam is kipróbáltam. Egy egész évig, amíg be tudtam szerezni, magam is ezt a cigarettát szívtam. Igaza volt.
Lesétáltunk a tengerpartra strandolni, elvégre ezért jöttünk és a vízből csalogatóan hívó nagy sziklánál telepedtünk le. Ez olyan romantikusnak tűnt, még a forrón tűző nap alatt is. Az árnyéka meg egyszerűen gyógyírként hatott. Kitűnő hely, ezt kibéreljük az elkövetkező két hétre. Valamikor három óra után egy érdekes figurára lettem figyelmes, aki szőrgombócként totyog a víz felé, és amikor már úgy derékig ért neki, hírtelen megállt, majd megmártózott. Én közben a köves partot kémleltem, és ott egy idősebb asszonyon akadtak meg szemeim, aki a fura alakot figyelte, kezében hatalmas törölközővel. Felpattantam az árnyékból és odaszaladtam hozzá.
– Hölgyem, az az úr, ott a vízben, csak nem Zuko Džumhur? – szegeztem neki a kérdést, és szájtátva lestem a válaszát, mint aki nem is fog hinni füleinek, ha azt meghallja.
– Személyesen ő az, fiatalember – mondta halkan és szerényen.
– Szeretném üdvözölni. Most nemrég olvastam vele kapcsolatosan egy zseniális interjút, és még mindig nem akarom elhinni, hogy most akár személyesen is beszélhetek vele – hadartam, amilyen gyorsan csak kijött belőlem.
Amikor Zuko kicammogott a vízből, felesége kedélyesen megtörölgette, majd rám mutatott, mert én nem tágítottam. „Ez a fiatalember rád vár, beszélni szeretne veled…” – és mi elkezdtünk beszélgetni két héten át, minden nap ugyanabban az időben, miután megmártózott, megtörölközött és leült a közeli fenyőfák alatt lévő padra, ahol az árnyék és a kellemesen fújdogáló szél megkímélte a gyötrő hőségtől. Visszaidézve saját szavait, sűrűre nőtt szemöldökét megemelve hallgatta bevezetőmet, majd legyintett egyet. De minden kíváncsi kérdésemre szívélyesen és türelmesen válaszolt. Sajnos nem volt nálam diktafon (hogy lehetett volna), amit a mai napon is nagyon bánok, de az emlékek mélyen bennem élnek és arra várnak, felidézzem azokat, mielőtt elhalványulnának a varázsló kegyetlen fogaskerekei között, melyek az időt őrlik és az egyre csak fogy.
***
Minden nap ugyanabban az időben, valahol három óra után megjelent a nagy sziklánál megmártózott és én már vártam rá. Leültünk az egyik padra, a hűvösbe, és folytattuk ott, ahol előző nap abbahagytuk. Így tudtam meg, hogy ő még kis gyerekként, Konjicban, ahol született, Ivo Andrić térdén ücsörögve szívta magába mind azt, amit később vagy megrajzolt, megfestett, leírt, esetleg elmesélt, a film, mint művészet eszközeinek segítségével. Olyan univerzális művészemberré vált. „De hogy került Andrić a házukba?” – szegeztem neki a kérdést.
– Anyám köztudottan a legjobb bosanski lonac nevezetű ételt főzte egész Boszniában, és ennek híre ment. Egyik nap megjelent Ivo, és megkérte anyámat, hogy főzzön neki is. Utána már rendszeresen visszajárt, ha tehette, el nem kerülte házunkat, olyankor engem mindig az ölébe ültetett, és mesélt. Én meg szájtátva hallgattam, valahogy éppen úgy, mint most te engem… – tette hozzá mosolyogva.
– Hogy keveredtél ide, Herceg Noviba? – mielőtt még rákérdezne valaki a tegeződésre, megjegyzem, vele is csak így lehettet beszélgetni, mint általában a szellemmel. A párbeszéd alapja a te-én viszony, a többi úr-szolga, és ezt Zuko nagyon jól tudta, tegeződtünk…
– Az orvosok tanácsolták. Már nem is élnék, ha nem költözöm ide. Itt az éghajlat, a levegő, mind az én egészségemet szolgálja. Tudod, én notórius alkoholista vagyok. Nem tudom mióta, de az vagyok, és ezek a sintérek megtiltották, hogy igyak, meg azt is elrendelték, hogy itt éljek. Én meg, hogy ezt a komoly alkoholproblémát megoldjam, megkérdeztem tőlük, akkor mennyit ihatok? Azt mondta az egyik szaksintér, hogy csak egy pohárkával. Na jó, gondoltam magamba, ez idáig rendben. Így elmentem még tizenkét hasonló fácánhoz, mindegyik engedélyezett egy pohárkával. Én meg tartom magam ehhez. Így jól elvagyunk. Megvan a napi fejadag – kuncogott hozzá bölcsen.
– Meša Selimovićról mit kellene tudnom, amit nem tudok? – szegeztem neki a kérdést.
– Azt mindenképpen, hogy soha életében nem fogott kezet testvére hóhéraival. Ha Tuzlán megjelent, amikor már a Dervist megírta és elismert íróként jött, ezek ott mindig szerették volna valahogy rendezni vele a múlt hatalmas hibáit, de ő kemény maradt. Nem tudott nekik megbocsátani. Gondolom, te sem tudod, mi is a háttere a Dervis és a halál c. regényének, ezért néhány szóban elmagyarázom. Ő is és a testvére is partizánok voltak. Valahol 44-ben a testvérét két szék és egy asztal ellopásával megvádolták, majd azon nyomban kivégezték. Utána persze kiderült, hogy neki a két szék és asztal eltűnéséhez valóban semmi köze sem lehetett, és nem is volt, de akkor már a szörnyű gaztettet megtörtént. Meša ezt csak úgy tudta feldolgozni, hogy írt egy remekművet, amit azért helyezett a török időkbe, mert különben meg sem jelenhetett volna a regény. A gyilkosok nem csak éltek, hanem még hatalmon is voltak. Ez külön borzasztó. Gondolom így már más, valós, hiteles megvilágításban látod te is az eseményeket. Ezt itt mindenki tudta, ma is tudja és cselekményt valahogy így kell értelmezni. A Tvrđava című művét is valahol erről a témáról írta, olyan folytatásaként a már megkezdett folyamatnak. Annak a szörnyű hatalmi konstrukciónak a bírálata ez, amely meghatározta és megmérgezte a háború utáni életünket – arcán mély szomorúság ült, még erről mesélt.
– A hatalom bitorlóiról mi a véleményed? – szegeztem neki azonnal a kérdést.
– Szánalmas egy társaság az egész. De meg is érdemlik sorsukat, hogy az egyetlen, valós életüket elpazarolják ilyen felesleges, semmitmondó, üres és értelmetlen tevékenységre, amilyen a hatalom és mind az, ami vele jár. Sajnálom a szerencsétleneket. Csak ennyire telik tőlük. Mérgezik az emberi viszonyokat. Ha egy kis eszed van, már pedig úgy nézem, akad, valami a fejedben, akkor a hatalomtól mindig távol tartod magad, akár mennyire kísért is. Rosszabb, mint az ördög. Az ördög, maga a hatalom – és csapott egyet a kezével, mint aki még a szavakat is sajnálja pazarolni azokra, akik fontosságuk létét, „nagyságuktól” nem látván, szinte semmi lényegit nem fedezhetnek fel az életből.
Egyik nap öcsém elment a helyi papírüzletbe és ott megfelelő rajzlapokat és szénceruzákat vásárolt.
Legtöbbször ő maga is ott hallgatta a bölcset, velem együtt, amint mesél. Majd amikor megfelelőnek érezte a pillanatot, megkérte a Mestert, rajzoljon neki valamit emlékben.
Az aggastyán megnézte az előtte kitárulkozó tájat, és kezébe vette a szerszámot. Nem telt bele öt perc sem, a remekmű elkészült. Aláírta és átnyújtotta öcsémnek, aki csak nézte, nézte a csodát…
– És nekem is rajzolsz valamit? – szegeztem neki a kérdést. Mire ő:
– Ami sok, az, sok – válaszolta, majd nagy „kínok” közepette megfordult, és az előtt most kiteljesedett tájat a délceg Lovćen csúcsával örökítette meg. Amikor ezzel is elkészült, aláírta.
Mi mindketten féltve őrizzük berámázva az emléket, ma is, mint egy olyan találkozás, ami nagyban meghatározta életutunk későbbi alakulását.
Pár évvel később értesültem a szörnyű hírről, hogy már nem iszik Zuko barátom. Lelke örök békét keresett és talált.
Három éve, amióta az őrület akárhányadik fejezete lezajlott, Boszniába utaztam. Tuzlára. Onnan a Neretvára készültünk. Konjicba érve megebédeltünk az egyik helyi étteremben, és amikor megfordultam, megrémültem. A szemeim előtt állt Zuko. Tán feltámadt? Nem, ilyen csodák még nem léteznek. Csak az édes testvérével találkoztam, aki annyira hasonlított rá, hogy hosszas magyarázkodás után sem nyugodtam meg. Minden lepergett előttem pillanatok alatt, ami 1985-ben történt.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Hogyan készül Orbán a választásra
Magyarországon csak két év múlva lesz a választás, de Orbán Viktor már jó előre gondoskodik arról, >
Lehet, hogy Európának éppen Trumpra van szüksége
Azért, mert magának kell olyan gondokat megoldania, mint az euróövezet gazdasági stagnálása, valamint a földrész biztonsága. >
Biden döntését Putyin meg fogja torolni
Simon Tisdall u Guardianben úgy ítéli meg: igen nagy horderejű Ukrajna számára, hogy Biden az utolsó >
Rövid út vezethet keletre
Arra kell számítani, hogy Trump alatt az ország egoista birodalom lesz, ám ennélfogva szétesik a szabályokra >
Putyin, Hszi és Trump, vagyis a barbárok már Európai kapuján dörömbölnek
Simon Tisdall a Guardianben arra figyelmeztet, hogy Putyin, Hszi és Trump, vagyis a barbárok már Európai >
A tervezett kinevezésekkel Trump egyértelműen elárulja, miként akarja irányítani az országot
Ezt fejti ki a Guardian kommentátora, Jonathan Freedland. A névsort úgy válogatta össze, hogy az is >
Magyarországon mocskos trükkök lengik be a közéletet
Magyar Péter Orbán egyetlen kihívójaként azt állítja, hogy titokban lehallgatták, mert le akarják járatni. De még >
Trump győzedelmes visszatérése
Korábbi kampányaihoz hasonlóan Trumpnak most volt átfogó választási programja. Amit a programrészletekből megismerhetünk, az egyetlen szóval >
Jobb Trumppal Kína ellen, mint Trump nélkül Oroszország ellen
Az Unióban bizonyos elégtétellel nyugtázzák, hogy jobboldali-populista Orbán Viktor ráfaraghat a sompolygásra, mivel rajta kívül senki >
A kultúrharcos Amerika
Hasonló probléma az amerikai woke mozgalom történelemfelfogása. Az jogos cél, hogy ne csak a jómódú idős >
Orbán kihívójának, Magyarnak most be kell bizonyítania, hogy ő az áldozat
Magyar Péternek sürgősen bizonyítania kell, hogy áldozat az általa nyilvánosságra hozott megfigyelési ügyben, azaz hogy a >
Trump tanult a korábbi elnökségből
Ha megnézzük, hogy kiket vesz maga mellé Trump, azt látjuk, hogy tanult a korábbi elnökségből. Nem >