Önkéntesek

Megállapíthatatlan, hogy a hét tízes vonatról szállt-e le, vagy csak most keveredett ide valahonnan, a Nyugati elé, mert látta, hogy itt kap enni, inni, és ha szüksége van rá, akkor ruhát, cipőt, pokrócot is elvehet innen. Ruha most nem kell, nadrágja, cipője rendben. Mégiscsak ma jöhetett, mert láthatóan frissen nyírták a haját. A szegedi pályaudvarnál a migszolosok megoldották, hogy állandóan legyen ott fodrász – a muzulmán férfiaknál létkérdés, hogy mindennap rendezzék a hajukat és az arcszőrzetüket. Nála ezzel most nincs gond.

Épp a kezemben a telefonom, rábök az ujjával, majd a tenyerét a füléhez emeli. Bólintok, hogy várjon egy kicsit, és elmutogatom, hogy ezt sajnos nem tudom odaadni neki, de keresek mindjárt egy más megoldást.

– A pastu tolmács kéne, itt van?

– Most nincs, sim-kártyáért mentek azzal a magas fiúval, de jönnek mindjárt.

Biztatóan nézek rá, ő is néz rám, de a tekintetében nincsen semmi. Se bánat, se félelem, se reménykedő kapaszkodás. Rezzenéstelen rajta minden, olyan, mintha egy kétszáz évessel néznék farkasszemet.

– Afganisztán?

– Igen, Afganisztán.

Mutogatom tovább, hogy itt biztonság van, várj egy kicsit, és keresd ki közben a papírodat, hogy lássuk, hová kell menned.

Kiveszi a hátitáskájából a papírt, és bár addigra többen is körülálljuk, egyikünk sem érti, ami ott áll. Ez nemcsak azért van így, mert a jogi bikkfanyelven készült szövegek este kilenckor, nyílt utcán, gyenge fényben és erős zajban nehezen érthetőek, hanem mert nincsenek ott a megszokott helyeken a megszokott kiegészítések. Például egy vázlatos térkép, amely azt mutatja, hogy melyik menekülttáborba kéne eljutnia a fővárosból. Viszont ott van a neve és a születési éve: tizennégy éves. Ijedtemben átkarolom a vállát. De mintha ez nem is érintené: se nem tiltakozik, se nem örül, csak remélni tudom, hogy valamit mégis belé tudtam injekciózni ezzel, ami elérte a szorongásai falát.

– Gyerekek, jogász kéne! Van itt jogász? – süvölti mellettem J., hogy valószínűleg még a vámosszabadi átszállásnál is meghallották. J. két hete, akár egy tank, kifogyhatatlan energiával és ötletességgel jön-megy a segítők csoportjában. Eddig csak azt nem oldotta meg, hogy valaki buktassa már meg végre az Orbánt, de minden egyebet igen. Most eltűnik néhány másodpercre, de szempillantásnyi idő sem kell hozzá, és máris visszajön két jogásszal. Mire azok megértik, ami a papíron áll, a pastu nyelven beszélő valaki férje is megérkezett. Az arab nyelvű tolmácsaink többsége a terepen dolgozó, kilencven százalékában női önkéntesek házastársa: itt már letelepedett, egykori bevándorló. Kiderül, hogy a fiúnál még nem kezdték meg a BÁH-os eljárást, ezért is hiányzik a befogadó állomás megjelölése. Akkor most az a helyzet, magyarázzák, hogy mivel kiskorú, Fótra kéne őt elirányítani, a gyerektáborba.

Hogy végre az anyanyelvén beszélhet, valamennyire megnyílik a fiú, és elmondja, hogy otthon maradt még egy rokona, élve, aki tudja, hogy hol lehet elérni azt a nagybátyját, aki viszont közben már Pesten menedékjogot kapott. Hívjuk a megadott számot, J. saját, külön erre a célra rendszeresített, kártyás telefonján. Mert bár a szervezetnek mára, amikor épp ezt írom, több mint kilencszázezer forintja gyűlt össze az adományokra megnyitott számláján, a számlát kezelő vállalkozó ebből a mai napig nem szervezte meg, hogy minden állomásnál legyen egy kártyával feltölthető készülék, amelyről a menekült telefonálhat. Akár haza, akár a rá Németországban vagy másutt váró rokonainak, barátainak: megvagyok, életben maradtam, táborba megyek, vagy indulok tovább.

Tehát J. a saját pénzén hívja a megadott számot, ám csak az ottani központ hadarós hangját halljuk arról, hogy a szám elérhetetlen. Később is megpróbálja, de változatlan a helyzet. Nem tudhatjuk, hogy ez csak átmeneti állapot, vagy immár az a rokon is örökre elérhetetlenné vált, itt a Föld univerzális térerejében.

Valaki tegnap épp arról írt a társaság fészes lapján, hogy több száz, főként Afganisztánból menekült fiú ül és bámul maga elé a fóti táborban: néhány hete vagy hónapja a szemük előtt fejezték le a szüleiket. A beíró úgy tudja: nem dolgozik ott semennyi pszichológus sem, aki segítené őket ennek feldolgozásában, nemhogy elég. Egy másik beíró szerint ez nem igaz, rajta vannak és segítenek. Sosem fogjuk megtudni, mi az igazság ebben, ahogyan azt sem, hogy végül mi is lett a mi fiúnkkal. Mert ugyan éjfélre megszületett annak pontos terve, hogy ki és hánykor kíséri őt el reggel a Budafoki úti Bevándorlási Hivatalba, a terv egyszerre okafogyottá vált. Megérkezett egy afgán férfi, mondta, hogy ő ennek a fiúnak a rokona, az is mondta, hogy ez így van, és megköszönve nekünk a segítséget, valahová elindultak az éjszakában.

A menekülteket segítő fővárosi csoport június végén alakult meg a fészen, és mára több ezer önkéntes taggal rendelkezik. Ezek az emberek reggeltől estig azon dolgoznak, hogy korrigálják a magyar állam ellenséges hozzáállását a menekültekhez. És persze hogy pótolják a Vöröskereszt, a máltaiak kiépített hálózatainak feltűnő kívülmaradását, az ellenzéki pártok egyértelmű fellépésének hiányával együtt. Szegeden, ahonnan útnak indítják a már regisztrált menekülteket, a MigSzol biztosítja azokat a minimális higiénés és civilizációs feltételeket, amelyek birtokában a csoportok jól átvészelhetik a fővárosig tartó utat, amelynek végén ennek a fészes csoportnak a tagjai fogadják őket, a pályaudvarokon. A fővárosba a BÁH azokat is felküldi, akiket pedig egyszerűbb lenne bérelt buszokkal közvetlenül átvinni például Debrecenbe. Az ügyre eddig folyósított uniós pénzből – jelenleg ez több mint két és fél milliárd forint, és még csak július van – bőven telne erre, sőt, a további táborokig vezető utakra is. De nem ezt teszik, hanem a kormány pályázatokat ír ki a különböző migrációs feladatok megoldására, hadd jusson pénz megint az embereinek. A BÁH pedig eközben szépen teljesíti Orbán elvárásait. Megéri neki kifizetni azt a plusz 174 km-es utat a MÁV-nak (egy külön kocsi leghátul, minden szerelvényre), amivel ez a kerülő jár, csak hogy közvetítse az orbáni üzenetet: „menekültek inváziója veszélyezteti az egész országot, ez már népvándorlás!” És hogy megmutassa a bűnös Budapestnek: bizony ez a veszély őt is fenyegeti. A migránsok kibírhatatlan, izzadságtól bűzlő fenevadak, akik éjszakánként még a fővárosban is ellepnek minden pályaudvar előtti részt, és arrébb is, minden füves területet. (:::)