2019. július 23. kedd
Ma Lenke, Brigitta, Apollinár névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A gonosz Srebrenicában

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

„Egy szerbért száz muzulmánt fogunk megölni.“ Aleksandar Vučićnak hívják. Ma szerb kormányfő, Magyarország barátja. Szerbhorváth György (ÉS):

Vajon hányan emlékeznek arra, mi történt húsz éve, július 11-én, Magyarországtól délre úgy 200 kilométerre? A kelet-boszniai hegyek közt, a Drina menti bosnyák, muzulmán enklávékban, melyek papíron az ENSZ védelme alatt álltak?

A boszniai háború képe még csak-csak ott az emlékezetben, de az aligha, hogy 1995. július 11-én elesett Srebrenica és más települések, és a következő pár napban a népirtásnak több mint 8500 halálos áldozata volt, miközben legalább húszezer nőt, gyermeket, 12 évesnél fiatalabb fiút telepített ki a Boszniai Szerb Hadsereg, vagyis deportált, „dobott át” bosnyákok lakta területekre.

Azóta sokat tudunk – bár az áldozatok pontos számát nem –, így azt is, hogy a srebrenicai enklávét védő holland kéksisakosok botrányosnak mondható semmittevése után jóval később lemondott a holland kormány, az ott szolgáló tisztek, katonák is sorra megszólaltak, sőt még idén is akadt közülük, aki felelőssége tudatában, szégyenében öngyilkos lett.

A Hágai Nemzetközi Bíróság több ítéletében is genocídiumnak nevezte a történteket, de a szerb fél ezt sérelmezi. Így azt számolgatják, hogy a javaslatban 35-ször szerepel a genocídium, s csak háromszor a megbékélés szó... Az áldozat-számháború, a kronológia miatti vita örök: a szerbek arra hivatkoznak, hogy előbb a srebrenicai Naser Orić csapatai végeztek ki ártatlan szerbeket a környező falvakban. És ha valaminek be kell kerülnie a javaslatba és a kötelező tananyagba is, az épp a szerbek szenvedése. Pedig hát a városka ostroma nem ’95-ben kezdődött, ahogyan a nemzetközi közvélemény már 1992-ben tudott – az egykori jugoszláv, majd szerbiai katonaság, titkosszolgálatok, szabadcsapatok támogatásával – elkövetett háborús bűntettekről. A világsajtót már ekkor bejárták az istállók padlóján vegetáló KZ-ek csontsovány muzulmán foglyainak fotói, a megerőszakolt nők történetei, falvak felperzselése. (Most nem idetartozik, de Vukovár 1991. novemberi eleste után, az ottani tömeges kivégzések után a foglyul ejtett horvát katonáknak, de civileknek a Vajdaságban is épültek koncentrációs táborok, szintén mezőgazdasági birtokokon. Erre sem emlékszik már nagyon senki.) Szó se róla, a bosnyák hadsereg és a horvátok is követtek el bűntetteket, a rémtettek sora végeláthatatlan.

Ez volt a II. világháború utáni első és azóta is utolsó népirtás Európában, mégis, alig valaki is emlékszik rá, feltéve, ha egyáltalán hallott róla. A boszniai hatóságok, történészek azóta is gyűjtik az adatokat, vitatkoznak, létrejöttek emlékhelyek (ahová vagy elmennek a szerbek képviselői, vagy sem, s akik jellemzően minden évben július 11-e előtt egy Srebrenica melletti faluban emlékeznek saját áldozataikra). De hogy egy magyar középiskolás hallott-e róla, erősen kétséges. Volt egyszer egy Jugoszlávia – és térben, időben még messzebb került.

A népirtásról a Hollandiai Háborús Dokumentációs Intézet kiadott egy igen komplex elemzést (www.srebrenica.nl). Dokumentumkötetek, emlékiratok, oral history kiadványok jelentek meg, ám műalkotások alig. Szerbiában regény, próza szinte semmi, egyedül Tomislav Marković költő írt több verset Srebrenicáról, ezek ironikus módon a szerb elitet, a gyilkosokat ostorozzák inkább, s esztétikai értékük másodlagos.

A délszláv háborúkról ugyan ezer játékfilm készült, de Srebrenica mintha megfoghatatlan lenne. Pár éve az európai filmalapok sem preferálják e háborúk témáját (ami elkészült, a java egyoldalú, propagandisztikus, hatásvadász, van a jó, van a rossz, és kész). Adódik viszont egy párhuzam, Srebrenicáról miért nincs semmi: a holokauszt feldolgozásának példája. 1945 után az áldozatok is inkább felejteni próbáltak, az írók és filmesek jóval húsz év után készítették az első nagy műveket (ráadásul nem mindig a túlélők vagy a kortársak). Srebrenicának hasonló a sorsa húsz év után. Pedig a zömmel férfi áldozatok anyái, feleségei, nőtestvérei rögtön megszólaltak, azóta is beszélnek. De mintha a kisvárosi, iskolázatlanabb, szegény, munka és életcél nélküli, mindenüktől megfosztott, ma is menekültként tengődő nők hangja nem érne el az európaiakig. A szerb sajtó pedig előszeretettel keresi fel a szerb nép barátait, mint például Peter Handkét, vagy oroszokat, mint Edicska Limonovot, akik összeesküvés-elméleteket szajkózva a Nyugatot, a NATO-t teszik felelőssé, és persze a horvátokat, bosnyákokat, albánokat.

A Simon Wiesenthal Központ igazgatója, Efraim Zuroff a készülő nyilatkozat kapcsán pedig úgy vélte, a holokauszttal nem hasonlítható össze Srebrenica, mert előbbiben „ipari jellegű (industrijska)tömeggyilkosság” zajlott. Csakhogy akkor a Szovjetunió területén történt zsidó népirtás sem lehetne a holokauszt része, mert ott és itt is katonák lőttek kézifegyverekkel tömegsírokba civileket, ugyanolyan megaláztatások közepette, kiröhögve, ütve-vágva, s örömmel fényképezve.

S nem egy esetről van szó: nem csak Srebrenicáról, hanem Bijelináról, Žepáról, Szarajevó három és fél éves ostromáról. Prijedorban már 1992-ben arra kényszerítették a nem szerbeket, hogy fehér karszalagot viseljenek. Persze a többi fél is követett el súlyos háborús bűnöket, hovatovább oda-vissza folyt a csempészés, az üzletelés. Mosztárban hol a horvátok, hol a bosnyákok fizettek a posztjugoszláv, szerb katonaságnak, hogy ágyúzzák a másik felet. A szerb államelnök környezete szerint pedig Srebrenica csak egy eset a polgárháborúból, és úgy elpolitizálják Nyugaton, hogy „az hányingert kelt”, ahelyett, hogy a Nyugat, illetve Belgium, Németország és Törökország a maga által elkövetett népirtásokkal foglalkozna. A kanonizált, „állami” szerb filmművészet ikonja, Emir/Nemanja Kusturica filmjei sem szólnak a felelősségről, csak arról, hogy ami történt, irracionális: lám, a balkáni népek isznak, b...nak, lövöldöznek. De a Nyugat számára ez egzotikus! Nincs mit megérteni, hisz ésszel felfoghatatlan a Balkán, ahol a szív diktál, az érzelmek az elsődlegesek. Nyugaton, ahol a szomszédok nem ismerik egymást, nem tudhatják, sose élhetik át, ha három szomszéd, jóbarát, a szerb, a horvát és a bosnyák a közös mulatság után egymás torkának esik – ez az orient! A westet pedig utálja, megveti, de néha csodálja.

A délszláv háborúkról alkotott helyi, de a nyugati toposzok java abból indul: vajon a Balkán, az ex-jugoszláv államok, a délszláv népek hová tartoznak, Kelethez vagy Nyugathoz? A katolikus horvátok és szlovénok nyugatiak, civilizáltak, dolgosak. Az ortodox szerbek bizánciak, henyélnek, vadak, barbárok. És a közéjük „szorult” bosnyákok? Európa rákfenéi, mert muzulmánok? Noha vér szerint délszlávok, a török megszállás alatt vették fel önként az iszlám vallást, tehát akkor? Kik a horvátok, kik a szerbek szövetségesei Európában? A másokról alkotott és az önképek és a szövetségesek is az évszázadokon át erősen változtak, de az bizonyos, hogy a szerbnek szerves részévé vált a törökök elleni bő fél évezredes harc, a keresztény Európa védelme az iszlám ellen. A szerbek az 1912–13-as balkáni háborúkig küzdöttek az Oszmán Birodalom maradványaival. A magukat törököknek vallóknak pedig Tito 1950-től adott útlevelet, hogy kivándoroljanak. De maradtak a muzulmán bosnyákok, akiket később 1971-ben nemzetként is elismernek (szerbhorvátul a nemzetek nevét nagybetűvel írják, így lesznek ők 1971-től „Muslimani”). Ám becsmérlő szitokszóként a török rajtuk maradt. Az egyre szekularizálódóbb szerbek Kelet és Nyugat közt ide-oda csapódva ma is ragaszkodnak a kereszténység várfalának metaforájához, az antemurale christianitatis-hoz, épp a hagyományosan igen hithű bosnyákok ellenében. Hogy a szlovénok és horvátok önképének is szerves része ez, nem (volt) akadály egymás gyűlöletéhez. A törökökkel amúgy nincs ma baj, kiválóak a kereskedelmi kapcsolatok, a szerbek előszeretettel nyaralnak ott; a török szappanoperák a legnépszerűbbek az ex-jugóknál.

A baj az imaginárius törökkel van, a „Turčin”-nal, az elképzelttel. Akire ráragadtak a középkori jellemzők: erőszakos, nőket megerőszakoló, civilizálatlan dzsihadisták. Hiába ragyogó építészeti örökségük, s vallásosságuk is, a dzsámik építése, a leromboltak felújítása – mindez csak szemet szúr. Miközben Szerbia tele félkész ortodox templomokkal. Ha dzsámi építése szóba kerül a régióban, s újabban Pesten is, kitör a morális pánik. A minaret rakétakilövő, az iszlám terror jelképe.

A nagy kérdés, miként történhetett meg mégis a népirtás? Tudjuk, az ENSZ és kéksisakosai, a NATO szemet hunyt sok minden felett, nem akarta, nem tudta megvédeni a körbezárt bosnyákokat. De mégis, mit akartak a boszniai szerbek? Belgrád máig tagadja, hogy bármi közük lett volna hozzá – nos, ez biztosan nem igaz. Kezdetben az ideológiát szállították át a Drina túlsó partjára, majd a fegyvereket hagyták ott, és szabadcsapatokat, specialistákat küldtek. A jelek világosak voltak, hogy Radovan Karadžićék, de különösen Ratko Mladić hadseregparancsnok készül valamire. A stratégiai-katonai cél megvolt: muzulmánmentesíteni a Drina bal partját, hogy egységes, nagyszerb terület jöjjön létre bosnyák korridorok nélkül. Az asszonyokat és gyerekeket a jó előre odakészített buszokkal bosnyák területre küldték, a férfiakat gyalog terelve vagy kamionokon elhurcolták és brutálisan kivégezték. A földmunkagépek is ott vártak már.

Mladić július 11-én a helyszínen ezt mondta a kamerákba: „eljött az idő, hogy a zsarnokok elleni lázadás után most bosszút álljunk a törökökön”. Nem óvatoskodott, hogy e végső megoldásnak, szándékának ne legyen nyoma. Ellentétben Hitlerrel, Himmlerrel, Eichmann-nal kimondta: ez bosszú. Kész a terv, megcsináljuk. Adódik a párhuzam, illetve a különbség: miben más ő, mint a zsidóirtó nácik? (Karadžić máig tagadja Hágában, hogy tudta volna, mi készül, így tett élete végéig Milošević is.) Mladić gonosz, de miképp? Miloševićről 1992-ben még azt írta a nyugati sajtó, hogy balkáni mészáros. Két évre rá látszólag szakított a boszniai szerbekkel, s a „béke garanciája” lett. A boszniai szerb vezetők viszont sosem. Olykor bombázták őket, amire az ENSZ-megfigyelőket odabilincselték a hídkorláthoz, zászlóoszlopokhoz.

Ha nincs a háború, nem kerül ilyen posztra a tábornok. Kis boszniai faluban született, apját az usztasák ölték meg, a szegénység előli egyedüli kiút a hadsereg volt. A háború kitörésekor veszi át a horvátországi Krajinában a knini korpusz vezetését, majd a boszniai kitörésekor ő szervezi meg ott a szerbek hadseregét. Tisztában lehetett azzal, hogy lehallgatják, mégis, Szarajevó környékén káromkodva parancsolta a város lövetését. Mindenkit letegezett, alpári módon beszélt.

Ama hónaptól kezdve módszeresen igyekeztek a friss tömegsírokat álcázni, bár számíthattak rá, hogy a NATO-gépek, a műholdak, a kéksisakosok sok mindent látnak, maradnak túlélők, tanúk – Hágában az első tanú és egyben elítélt, a vegyes házasságból származó Dražen Erdemović, egy kivégzőosztag tagja volt. A szerbiai önkéntesek videóztak, miközben röhögve gyalázták a hátrakötött kezű kamaszokat („Basztál-e már? Nem? Hát nem is fogsz már!”; Nédd mán, ez beszart!”), mielőtt hátba lőtték őket. A kazetták később vajdasági videótékákból kikölcsönözhetőek voltak, ennyire hittek magukban.

Mladić nem volt pallérozott elme, de igen energikus, agresszív, öntudatos tiszt, aki a kommunista hitet, vaskalaposságot seperc alatt váltotta át nacionalistává. A boszniai szerb politikai elittel ellentétben, akik közt pszichiáter-költő, shakespeare-ológus, biológus is akadt, ő faragatlan bunkó volt. Olykor alkoholtól bűzlött, máskor a jóságos, vendégszerető ember álarcában segített kihúzni a hollandok árokba borult járművét. De miért hitte, hogy semmi sem fog kiderülni? Vagy ha kiderül, megússzák? Néha az a gyanúm, azt hitte, hogy a már idézett – „bosszút álljunk a törökökön” – kulcsmondatért nemhogy enyje-bejnyét nem fog kapni, de kitüntetik. Nem csak a szerbek, de az egész, keresztény Európa. Hát nem ő menti meg őket most az újabb iszlám, török hódítástól? (Sajnos ma az e feladatot hangoztatók egyre hangosabbak Európában, Magyarországon is – jönnek az iszlamista terroristák!)

Sosem parancsot teljesített – ő parancsolt. Srebrenicában a hollandok táboránál, ahová a bosnyákok menekültek, egyenesen az Istent játszotta tiszttársaival: élet és halál urai lehettek. Mint Amon Göth, elfogadva egy tanácsot, ahogy azt a Schindler listájában láthattuk, olykor kegyes volt. Az egyik ritka túlélő, aki a hollandoknak fordított, Emir Suljagić Képeslapok a sírból című esszéregényében megrázó módon számolt be arról, hogyan nem akartak segíteni a hollandok, de ő hihetetlen módon megmenekült. A holland tisztek velük nem, hanem azzal törődtek, hogy személyes holmijukat mentették, s például útlevelüket keresgélték, majd később Mladićtyal pálinkáztak. Emirnek fordítóként volt egy ENSZ-es papírja, de a táborkapuban már a szerbek állították meg, köztük Mladić is, s ő, mint aki ráér, odaintette Emirt. Jó napottal köszöntek, megkérdezte, mit csinál, hová indult – a megfigyelőkkel „föl”, válaszolta, mi történik. Voltál katona? – kérdezte a parancsnok. Nem – mondta remegő lábbakkal Emir. – Nem, biztos nem? – Nem, komolyan, kiskorú voltam!

S ezzel Mladić elengedte. Emir visszakérte kártyáját, amit vissza is adott neki. Majd elindult, s végig azt hitte, hátba lövik. S úgy emlékszik, Mladić csendesen még azt is tanácsolta neki, vigyázzon, mert sok most a részeg katona.

Mennyi hasonló történet került azóta napvilágra, mégoly hihetetlenek, s nem tudunk velük mit kezdeni. Nem sokat segít a Hannah Arendt által kirobbantott diskurzus sem. Aki később Gershom Scholemnek egy levelében, már átértékelve elméletét a gonosz banalitásáról, így írt: „...a Gonosz mindig csupán szélsőséges, de sosem radikális, sosem bír mélységgel...” Szintén neki írta, hogy „A döntő az, hogy tökéletesen átlagos emberek, akik természetüknél sem gonoszak nem voltak, sem jók, ilyen borzalmat vihettek végbe.” Később kiderült, Eichmann is pontosan tudta, mit csinálnak, nem csak parancsot teljesített. Mladić  sem volt átlagos, de ezernyi ilyen tiszt akadt arrafelé, csak neki sikerült „karriert” csinálnia.

Pedig Arendtnek még Jeruzsálemben a per során úgy tűnt: „Eichmann egyszerűen nem fogta fel, hogy mit csinál (...) Nem volt ostoba. A puszta gondolattalanság rendelte őt arra, hogy korának egyik legnagyobb bűnöse legyen (...) Hogy a valóságtól való ilyen mértékű eltávolodás, ilyen mértékű gondolattalanság nagyobb pusztítást vihet végbe, mint az összes gonosz együttvéve: valójában ezt a leckét tanulhattuk meg Jeruzsálemben.”

De mit tanulhatunk meg Srebrenicából? Mit gondoljunk Karadžićról, Mladićról vagy Biljana Plavšić professzor asszonyról, aki már börtönbüntetését is leülte? Se ostobák, se bürokraták nem voltak. Gondolattalanok sem: a politikai elit szélsőséges ideológiája már 1990-ben kész volt, a terv végrehajtásához – tiszta, nagy szerb területek – pedig kellett egy hivatalnok típusú katonatiszt, aki egyszer hirtelenharagú, gyűlölködő, kemény, máskor meg eljátssza a keresztény Európa védelmezőjét, s az ellenség egyes tagjait akár meg is mentő, nekik megbocsátó istenembert. Maga segíti fel a buszra az anyákat, akiknek férjét, fiát közben már viszik kivégezni, közben a gyerekek fejét simogatva azt mondja, mindenki biztonságban van és lesz.

Srebrenica eleste után, július 20-án, amikor világossá vált, hogy a NATO bombákkal vág vissza, mert lassan kiderült a genocídium ténye, egy fiatal ellenzéki, szerbiai nemzeti radikális politikus azt mondta: egy szerbért száz muzulmánt fogunk megölni. Ma azt magyarázza, kiragadták mondatát szövegkörnyezetéből.

Aleksandar Vučićnak hívják. Ma szerb kormányfő, Magyarország barátja. És Auschwitzot emlegette, amikor felmerült, vasfüggöny épül a két ország között.

Lám, húsz év alatt hogy megváltozhat egy ember. Elfelejtjük, mit mondott, mit tett, megbocsátunk neki. Csak hát a srebrenicaiakat is elfelejtettük, megbocsátani pedig nem tudunk nekik. Nincs is miért, s főleg: nincs kinek.

/A cikk az Élet és Irodalom 2015. június 10-i számában jelent meg/

 

2015. július 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Elment a Pali

Ezúttal nem Kanadába a fiához, hanem egy sokkal távolibb útra. Az egykori szabadkai világcsavargó lassan, de >

Tovább

Az árulás testi kényszere

Vajon gyávaság-e vészhelyzetben futni, menekülni, félni? Vajon Magda, ha őrzi, vállalja a zsidó identitást, több esélye >

Tovább

Balkáni egzotikum vagy Európa nyitott sebe

Miljenko Jergović boszniai horvát író egyik interjújában pontosan megfogalmazta miről is van szó. Úgy érzi, írja, >

Tovább

Egy magyar közösség leépítése

Ceterum cense (vagyis: egyébként úgy vélem): A Helyi Közösség Tanácsácsnak – a művelődési és egyéb szórakozási >

Tovább

Nem a smirgli

Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – >

Tovább

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább