Ma Tamás, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Fascion
Tamás Gáspár Miklós
„A konzervatív középosztály egésze eldöntötte immár, hogy a tengelyhatalmaknak volt igazuk.” Tamás Gáspár Miklós írása (Versus):
A fascion szót a latin-olasz „fascio” és a divatot jelentő angol szó keresztezésével hoztam létre (bizonyára másnak is eszébe jutott már), ejtsd: fashion. Ugyanis a posztfasizmus (erről szóló tanulmányom – eredetileg: Boston Review, 2000 – azóta több nyelven megjelent, és újabb fordításai készülnek; magyarul is az Eszméletben, 2000) nem annyira katonailag szervezett, „totalitárius” tömegmozgalmakat hoz létre, mint eléggé hagyományos politikát és populáris kultúrát, s a kettőt eggyéolvasztva: divatot.
A legújabb szélsőjobboldal nagyjából úgy terjed, mint annak idején a punk vagy az emo vagy a metál – nehéz megmondani, hogy zenei stílus-e, divatirányzat vagy életérzés, valószínűleg mindhárom egyszerre. Mindegyik valamilyen tüstént kommercializált „lázadást” fejez ki: a kommercializált terjedést a lázadók maguk hevesen akarják (elvégre nem szerveznek mozgalmat, mégis óhajtják preferenciáik, ízlésük hódítását), s miután ez megtörtént – lemezek, pólók, testékszerek, tetoválások, kultkocsmák, fanzinok, blogok, Facebook-oldalak stb. – , akkor a külsőleg uniformizált, belsőleg konform(ista) szubkultúra létrejött, amelyet épp oly gépiesen vált le a következő, ahogyan az imént emez keletkezett.
Itt a hasonlóság véget ér, mert az ifjú szélsőjobboldal – bár külső jegyeiben hasonlít az efféle kommerciális-populáris fogyasztói kultuszokra a maguk szlengjével (real nigga, írta, mint hallom, egy rapper valamelyik szövegemről…) és dress code-jával – explicit ideológiával is rendelkezik, bár jól érti a divatsiker természetét, ezért világnézete nem túlságosan explicit. Ebből ered a „mozgalmi”, pontosabban kultélet eklektikája, amely miatt a támadott kisebbségek tagjai is föltűnnek az ifjú neo-posztfasiszták környezetében, ha a műsor meg a duma elég kúl, s evvel ráadásul jól zavarba lehet hozni és föl lehet bosszantani a polkorrekt emberjogász megfigyelőket.
A fascion egyik alapvető tulajdonsága a camp – azaz a műfogás, amelynek segélyével az uncool lesz a cool: Uhrin Benedek és Torgyán József avval váltotta ki rajongóinak perverz-paradox lelkesedését, hogy annyira ellenállhatatlanul baromi volt, a baromság legmagasabb technikai fokán, megközelítve a tökélyt. És ebben e két férfiú valósággal zseniális volt, s megértette, hogy az orbitális tehetségtelenséghez is kell valaminő különleges tehetség, amely a negatív teljesítményt – a műalkotás nulla fokát – remekké avatja, s a fanok egyszerre esnek össze az élvezettől, a csodálattól és a legmegvetőbb röhögéstől. A nyilas a legmagasabb fokon uncool, de ezáltal magához köti a közönséget, amelynek nem lehet azonosulnia vele – a gárdamellény az árpádsávos nyakravalóval annyira nevetséges, hogy az már szép – , de (amit a fölnőttek nem értenek rendszerint) a marháskodás lévén életforma, az uncool, az értelmetlenség, ostobaság, közönségesség, a brutalitás némán (a semmire utaló célzással) fejezi ki a helyzet tökéletes lehetetlenségét és reménytelenségét (hülyének tettetem magam, mert EBBEN a társadalomban okosnak lenni sokkal komikusabb, mint hülye baromnak lenni, a komoly politikus, üzletember, bíró, rendőrkapitány annyira röhejes, hogy tiszteletre méltónak lenni ITT: a legnagyobb szégyen). S így az azonosulás – avval, ami a legmagasabb hőfokon vacak – mégis lehetségessé válik. (A Mao-szimbolika használata 1968-ban háromnegyedrészt szintén camp volt, bár az akkori mozgalom a fascion egyenes ellentéte.)
Mindenki tudja, hogy fasisztának lenni gáz.
De ha a köznapi jó ízlés szerint valaki a cikiség csimborasszójára hág, az az értők számára jó fej.
(Mielőtt valaki szándékosan félreértene: bármennyire komikus az ilyen fószer, afelől ölni még tud. Szálasi Ferencen is évekig hahotázott a jobb közönség.)
A fascion nem téveszthető össze a többi – részben hasonló – fogyasztói/nézői/hallgatói/szurkolói, csápoló-ordító fankultusszal, mert ezek mitológiai dimenziója helyett van neki történelmi dimenziója. Ez a történelmi dimenzió – a posztfasizmus félig ironikus használatának szemszögéből az ifjúsági szubkultúrákban – a hivatalos narratíva elleni lázadás.
Ez a narratíva két alapelemből áll: (1) az első 1945, azaz az az állítás, amely szerint a második világháborúban a győztes szövetségeseknek volt igazuk a Harmadik Birodalommal és csatlósaival szemben, tehát 1945 májusa nem egyszerűen katonai diadalt jelentett, hanem – mindennek (Hirosima, Gulag) ellenére – valóságos fölszabadulást; (2) a második 1989, azaz az állítás, amely szerint a szovjet típusú államkapitalista diktatúra összeomlása nem egyszerűen az orosz birodalmi modernizáció vereségét jelentette, hanem – hasonlóképpen – valódi fölszabadulást.
Ezt a narratívát a magyar középosztály jelentős része elutasítja, mert egyrészt (a) baloldali, másrészt (b) külföldi sztorinak tekinti. Magyarországon (és az egész magyar nyelvterületen) jobboldalnak az antant- és Trianon-ellenes, revizionista-irredenta, 1920 és 1945 közötti kormányzó establishment számít (meg az örökösei), és a második világháborús szövetséges hatalmak mindössze a régi Magyarország területét megcsonkító antant politikájának folytatói (elvégre 1945 után visszaálltak a trianoni határok). Ebből a nemzeti középosztály kihagyja az „utódállamok” többségi nemzeteinek esetleg megfontolandó érdekeit és törekvéseit, valamint a holokausztot. Mivel a holokauszt miatt a zsidók ellentétben álltak a bécsi döntést kikényszerítő tengelyhatalmakkal, a zsidók is trianoni és antanthatalomnak tűnnek föl, akár a Nyugat és akár a Szovjetunió (illetve a Szovjetunió „emberei”, a kommunisták, illetve a Nyugat emberei, a szociáldemokraták és a többi nem bolsevik baloldaliak). A „fölszabadulási” narratívát ezek szerint a külföld kényszeríti ránk együtt a jelenlegi határok „állítólagos” sérthetetlenségével.
A magyar középosztály Trianon-alapú történelemképét a fascion afféle camp retorikai figurákkal eltúlozza és show-t csinál belőle. A középosztály NEM náci típusú bizalmatlanságát és ellenszenvét a zsidókkal szemben – vagy az olyan realitások tudomásul nem vételét, hogy a gyorsan asszimilálódó, kivándorló és kevés gyerek eltartására képes magyarság kisebbségben van Erdélyen belül, az ilyesmit olyan emberek nem akarják tudni, akik nem tudnak különbséget tenni Vajdahunyad és Bánffyhunyad, Szlavónia és Szlovénia között, s akik nagyváradi magyar polgárokat vagy „székely”-nek vagy „román”-nak neveznek – a fascion csak kiélezi, és a mácsó fiatal szubkultúrák logikája szerint löki a fizikai erőszak felé. (Már szállingóznak hírek zsidóverésről a romkocsmák környékéről a pesti hajnalban.)
Mind a keresztyén-konzervatív középosztály, mind az ifjú fascion komolyra fordítja a szót – és a tettet – a cigányok esetében. A romakérdésben megszűnik az irónia (Európa-szerte egyébként), és buzognak, áradnak, duzzadnak a genocidális energiák. A romák ellen elkövetett náci gyilkosságsorozat némi burkolt szimpátiát és masszív, jeges, megvető közönyt váltott ki. Az ijesztő magyarországi kormánytöbbségnek a büntető törvénykönyvet példátlanul – és alkotmányellenesen – szigorító, gyalázatos intézkedései össznépi helyeslésre találtak. Ebben a represszív, megtorlásra vágyó, autoritárius és etnicista-rasszista közhangulatban a Jobbik camp divatja nem lehet tabu, nincsenek igazi választóvonalak. A Jobbik egyébként – szemben a ballib sajtó szokásos, gyáva, buta és félrevezető jelzőjével – nem „radikális”, mert nem lehet radikális az az irányzat, amelynek minden gondolata pusztán restriktív, represszív-elfojtó, kényszerítő-kényszeres, és mint ilyen, merőben negatív. Az egyetlen elem, amelyet fölszabadít, az az erőszak – de annak is a szabályozott, alakias, egyenruhás, engedelmességre késztető, csonkító válfaja. Ezt enyhíti a fascion a maga pszeudo-alternatív ökörködéseivel. A Jobbik ún. emblematikus figurái – a hideg, unalmas, passzív pártelnök, az égő szemű, zavarosfejű fanatikus, a brutális, beszédképtelen, nagydarab huligán, a nagyszájú euroképviselőnő, akiből minduntalan előbukkan a még le nem küzdött liberalizmusa – nem vehetők komolyan, de nem is veszi őket komolyan a fascion. Ők pont így jók, a maguk reménytelen tudatlanságában és ostobaságában elütnek a fáradt, elszürkült „elittől”. Ők nem a „gyűlöletet” képviselik – ez a másik téves liberális médiaközhely – , hanem a mainstream történeti narratíva elleni lázadás befejezését: a konzervatív középosztály egésze eldöntötte immár, hogy A TENGELYHATALMAKNAK VOLT IGAZUK (ebben a meggyőződésben vannak ugyan fokozatok), ennek a kifejezője a Horthy-kultusz, amelynek középpontjában a kultuszképződésre tökéletesen alkalmatlan, érdektelen, középszerű, minden eredetiség nélküli főtiszt áll – ez is nagyon jellemző! – , nem pedig a régi vagy akár az újabb szélsőjobboldal színesebb figurái. Seymour Martin Lipset régi jó terminusával ez a középutas szélsőség (the extremism of the middle). (A vallástalan Magyarországon az egyházak szerepe ebben marginális: az egyházak ma a nemzeti konzervatív kormánytöbbség kultúrafinanszírozási és propagandairodái, nincsenek önálló, saját világnézeti körvonalaik.) (Ezt írtam a Jobbikról a 2010-i választások előtt.)
Ámde a főméltóságú úrnak ebben a „kultuszában” (amely – többek között éppen Horthy jellegtelen személyisége és gondolattalansága miatt – érzelmileg üres) osztozik a konzervatív középosztály; a fascion pusztán azt mutatja meg, hogy ez a konzervativizmus hogyan vált le gyöngécske antifasiszta hagyományairól és napnyugati példaképeiről, hogyan közeledik – az irredenta konszenzus útján (ez is pusztán jelképes, senki nem tervez háborút a „kisantant” államai ellen) – a tengelyhatalmi önazonosítás felé, a szokásos rasszista excesszusokkal.
A fascion csak elfogadhatóvá teszi mindezt azok számára, akik (a konzervatív középosztály doktor uraitól és „főigazgató asszony”-aitól eltérően), amúgy teljes joggal, utálják és lenézik ezt a csökött, hanyatló, lendület és fantázia nélküli társadalmat. Így hát a neo- és postfasiszta divat végső soron nem lázít, hanem pacifikál: szállítja a lázadókat, a reménybeli fölforgatókat az establishment dögunalmas főnökeinek. Funkciója tipikusan – és eszmeileg érdektelenül – ellenforradalmi.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Roncspártderbi
Hagyjuk a mindig előhúzható demokrácia maszlagot az elvi meggyőződésről, a színes politikai palettáról. Egy mind zsarnokibb, >
Orbán a volt lengyel miniszterhelyettes menedékjogával provokálja Tuskot
A Bizottság szóvivője úgy foglalt állást, hogy bármely uniós állam csak egészen rendkívüli esetekben nyújthat menedéket >
Orbán gyakorlatilag felvásárolta Kárpátalján a magyarokat
A kárpátaljai magyarok a Fidesz-politika játékszerévé váltak, Ukrajna korlátozza a kisebbségek nyelvhasználati jogát, Orbán viszont eszközként >
Közeleg az EU számára az igazság pillanata Ukrajnában
A tárgyalások eredménye „mini München” lehet, és az csak felhívás volna Moszkvának az újabb támadásra. Erre >
A merénylet megváltoztathatja a háború menetét?
Hogy az ukrán titkosszolgálat merész akcióval eltakarította az útból az orosz vegyi fegyverfőnököt, az megváltoztathatja a >
A kancellár beszéde pontosan mutatja, miért bukott meg
A német kancellár ugyan elvesztette a bizalmi szavazást, ahogy várta, ám az ez alkalomból mondott beszéde >
A világ nem tudta megmenteni Szíriát, most hagynia kell megválasztania a jövőjét
Simon Tisdal véli így a Guardianben. A külpolitikai szakíró sajnálattal állapítja meg, hogy a beavatkozás Izrael >
Raszputyin Romániában
Mint ahogy az erdélyi magyar politika, vagy legalábbis számos itteni magyar értelmiségi is most ébredhetett rá, >
Amikor a diktatúrák összeomlanak
Hans Rauscher úgy látja Asszad csúfos vége után, hogy a diktatúrák nem tartanak örökké, egy csapásra >
Maradjon inkább Orbán Viktor?
Találgatás helyett inkább kérdezek: csak nem Magyar Péternek van igaza, és a régi ellenzék összejátszik a >
Oroszország gyengébb, mint ahogy gondolnánk
Fareed Zakaria úgy véli így a Washington Postban, hiszen Asszad Putyin értékes vazallusa volt, az orosz >
Fennáll a veszély, hogy Közép-Európa gazdasága megsínyli Trump politikáját
Erre figyelmeztet a Standard & Poor’s jelentése, amely a térség keleti felének szuverén adósság besorolásával foglalkozik. >