Ma Máté, Mirella, Jónás névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Hiába a sok aláírás
A valódi politikai erő ugyanis nem a papíron lévő számokból születik. Hanem abból, hogy az emberek hajlandók-e személyesen is tenni valamit azért, amiben hisznek. Vučić aláírásai ezért könnyen lehet, hogy végül egészen mást fognak jelenteni, mint amit ő szeretne. Nem az erőt. Hanem a félelmet attól, hogy az erő már fogyóban van. És talán egy újabb szégyenteljes fejezetként maradnak meg annak a másfél évtizednek a történetében, amelyben egy egész államot próbáltak egyetlen ember köré építeni. Az állam azonban előbb-utóbb túléli az embert. A kérdés csak az, hogy mire ez bekövetkezik, mennyi marad belőle.
Huszonhat évvel ezelőtt már láttunk egy hasonló mutatványt. Akkor is egy hatalomhoz közel álló társaság próbálta megmutatni az országnak, hogy milyen erős, milyen népszerű, és hogy a győzelme tulajdonképpen már előre eldőlt. Másfél millió aláírást gyűjtöttek össze egy jelölt támogatására, majd büszkén átadták a választási bizottságnak. A jelölt végül már az elnökválasztás első fordulójában elbukott.
Ha igaz, hogy a reggelből meg lehet jósolni a napot, akkor Aleksandar Vučićnak sem feltétlenül van oka pezsgőt bontani.
A szerb elnök körülbelül öt hónapja jelentette be, hogy lemond. Azóta is várjuk a pillanatot, amikor ezt a szándékát ténylegesen is megvalósítja. Közben azonban az ő hűséges emberei több mint 220 ezer aláírást adtak le a Köztársasági Választási Bizottságnak. Állítólag mindezt négy óra alatt gyűjtötték össze.
Négy óra alatt.
Ehhez már nem egyszerűen szervezett pártgépezetre van szükség. Kell hozzá némi csoda is. Vagy legalább egy mormota, amelyik gondosan becsomagolja a csokoládét.
Vučić minden választás előtt ugyanazt a rituálét ismétli: megmutatja, milyen sokan állnak mögötte. Az aláírások száma nála nem egyszerű adminisztratív adat, hanem politikai erődemonstráció. Mintha azt üzenné: nézzétek, ennyien vagyunk, tehát nem is veszíthetünk.
Csakhogy közben egyre inkább úgy tűnik, hogy a szerb elnök már nem az ellenzékkel, hanem saját démonaival versenyez. Egyre idegesebben próbálja bizonyítani önmagának és híveinek, hogy minden rendben van. Minél erősebbek a repedések a rendszeren, annál nagyobb a hangerő. Minél bizonytalanabb a politikai helyzet, annál több a látványos gesztus, az aláírás, az ígéret, a diadaljelentés.
Mert a választókat is etetni kell valamivel. Ha már a valóság nem ad elég okot az optimizmusra, akkor jöhet a mesterséges önbizalom.
És miért ne működne? Hiszen másfél évtizede ugyanazt tanulja Szerbia: nem az állam építi az utat, hanem Vučić. Nem az állam fizeti a nyugdíjat, hanem Vučić. Ha egy faluban új út készül, azt nem az adófizetők pénzéből finanszírozzák, hanem személyesen az elnök „adja” a népnek. Ha kell, ő hozza el a napfényt, és ha kell, az esőt is.
Ha valakinek pedig kétsége lenne, elég felidézni az új-pazari pités történetét: a hatalom kommunikációja szerint még egy helyi vállalkozó forgalmának növekedéséhez is elnöki közbenjárás kellett.
Ebben a rendszerben Vučić nem egyszerűen politikus. Ő lett az állam megszemélyesített változata. Az intézmények lassan eltűntek mögüle. A minisztériumok, a parlament, a választási szervek, a közszolgálati média – mind csak díszletnek látszanak ahhoz a politikai színházhoz, amelynek ő a főszereplője.
Csakhogy a színházi előadásnak van egy kellemetlen pillanata: amikor kiderül, hogy a kellékeket sem sikerült rendesen összerakni.
A hatalom listáján ugyanis még az elnök neve körül is sikerült káoszt teremteni. Ennyi miniszter, parlamenti képviselő, egykori képviselő és pártfunkcionárius mellett sem sikerült úgy elrendezni a papírokat, hogy a végén helyesen szerepeljen az a bizonyos „szent” név, amelytől a rendszer hívei azt várják, hogy a következő ciklusban is biztosítsa számukra a megélhetést.
Egy „A” betű eltűnt, egy „Š” pedig rejtélyes módon „E”-vé változott.
Lehetne ezen nevetni. És természetesen nevetünk is. Csakhogy ez az ország másfél évtizede ugyanezzel a módszerrel működik: valami nincs a helyén, de a rendszer továbbmegy. Hibás adat? Nem baj. Elrontott név? Nem baj. Intézményi mulasztás? Nem baj. Majd kijavítják utólag.
A választási szabályokat ezért az első demokratikus reformok egyikeként kellene rendbe tenni. Például meg kellene tiltani, hogy a választási bizottságnak korlátlan mennyiségű aláírást lehessen leadni. Legfeljebb a szükséges szám ötven százalékával többet, hogy legyen lehetőség az esetleges hibák pótlására. És közben a közjegyzőket is vissza kellene vezetni a törvények világába: aki megtagadja az aláírások hitelesítését, az veszítse el a működési engedélyét.
Egyszerű szabályok. Normális választás. Olyan dolgok, amelyek egy demokratikus országban maguktól értetődők.
Szerbiában azonban most már reformnak számítanak.
Aztán végre előkerült maga a lista is. Úgy rejtegették, mintha valami különösen veszélyes államtitok lenne. Persze volt okuk az óvatosságra. Ha Vučić két éve a diákokat próbálja utánozni, miért éppen a jelöltlistával ne próbálná meg ugyanezt?
A névsor első pillantásra tényleg olyan, mintha valamelyik korábbi ellenzéki lista maradványaiból állították volna össze. Itt van Branislav Lečić, az egykori ellenzéki harcos. Itt van Bulatović, aki korábban még Vučić életnagyságú bábuját is behozta egy televíziós műsorba, és azt üzente neki, hogy eljött a bilincsek ideje. Aztán ott vannak azok a figurák is, akik tegnap még egészen más politikai szerepben tetszelegtek.
A lista legszebb darabja talán Nina Kuburović „újságírónő”, Grockából. Az a médiaszereplő, aki az Informer és a šabaci TV Mačva képernyőjén keresztül osztja az igazságot – már amennyiben az igazságot annak nevezhetjük, amit a hatalomhoz igazított propaganda annak nyilvánít.
És itt jön az igazán érdekes rész. Šabacnak egy jelöltje van a listán. Grockának három.
Ez a haladópárti demokrácia sajátos matematikája: nem az számít, hányan vannak, hanem hogy mennyire vannak kéznél.
A listán ráadásul Vjerica Radeta neve is szerepel. Azé a politikusé, akit a hágai törvényszék annak idején Szerbiától is keresett. Érdekes lesz majd látni, hogyan magyarázza ezt el „kedves Aleksandar” Ursula von der Leyennek. És még érdekesebb lesz, hogy ezek után is „kedves Aleksandar” marad-e.
De a lényeg nem is a névsor.
A lényeg az energia.
Az ugyanis hiányzik.
A Diáklista támogatására kígyózó sorokban egészen más légkör uralkodott. Az emberek órákon át várakoztak. Nem azért, mert buszokkal odaszállították őket, nem azért, mert valaki megígérte nekik, hogy ezért majd kapnak valamit, hanem mert el akartak érni valamit.
A többórás várakozásból düh lett. A dühből dac. A dacból pedig energia.
Ez az, amit a hatalom nem tud megrendelni.
Nem lehet autóbusszal odaszállítani. Nem lehet pártközpontban megszervezni. Nem lehet televíziós stúdióban előállítani. Nem lehet négy óra alatt 220 ezer aláírással helyettesíteni.
A valódi politikai erő ugyanis nem a papíron lévő számokból születik. Hanem abból, hogy az emberek hajlandók-e személyesen is tenni valamit azért, amiben hisznek.
Vučić aláírásai ezért könnyen lehet, hogy végül egészen mást fognak jelenteni, mint amit ő szeretne.
Nem az erőt.
Hanem a félelmet attól, hogy az erő már fogyóban van.
És talán egy újabb szégyenteljes fejezetként maradnak meg annak a másfél évtizednek a történetében, amelyben egy egész államot próbáltak egyetlen ember köré építeni.
Az állam azonban előbb-utóbb túléli az embert.
A kérdés csak az, hogy mire ez bekövetkezik, mennyi marad belőle.
Nenad Kulačin (Danas) nyomán
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Srdanović tegnap először megelőzte Vučićot a Polimarketen: nagyot ugrott a szerbiai választásokra irányuló „fogadás”
Egyelőre korai következtetéseket levonni a Polimarketen zajló kereskedésből, azon túl, hogy a szerbiai választások egyre nagyobb >
„Elítélt háborús bűnös”
Az a bizonyos „megbékélés” pedig akkor fog bekövetkezni, amikor az emberek bensőleg is felhagynak önmaguk hazudozásával. >
Mi az a „Szerbia-törvény”, az amerikai törvényjavaslat a Nyugat-Balkán „káros” szereplői ellen?
A szerbiai választásokon sok minden forog kockán a demokrácia állapotát, a jogállamiságot, a független intézményeket, a >
Hajsza
Lehet, hogy ez az egész csak egy kétségbeesett választási fogás. Lehet, hogy a fenyegetések végül nem >
Hiába a sok aláírás
A valódi politikai erő ugyanis nem a papíron lévő számokból születik. Hanem abból, hogy az emberek >
A kezdet vége
Az október-novemberi drámai ütközés a költségvetés kapcsán meg fogja mutatni, hogy mekkora szükség lett volna a >
„Fogjátok meg a rektort” és a rossz diákokat a blokádban
Ez a „sanghaji” és neoliberális világnézet azonban tökéletesen megfelel az itteni uralkodó politikai osztály logikájának is. >
Szeptember 11. – a kivételes állapot, amely nem ért véget
Egy demokratikus állam nem attól különbözik a diktatúrától, hogy soha nem kerül veszélybe, és nem is >
Amikor az AI-ágensek összefognak – és kijátsszák az embert
Az elmúlt héten több olyan eset is napvilágra került, amelyben mesterségesintelligencia-ágensek nem egyszerűen végrehajtották a rájuk >
Útmutató a választóknak a választások túléléséhez/megnyeréséhez
Lényegtelen most Koszovó, Bosznia egyik entitása, az Európai Unió, a srebrenicai népirtás, a háborús bűnök és >
A (nem) kihirdetett gyász napjai
Mindezt annak mély tudatában tette, hogy valójában bűnözőről van szó, ám az epikus formula szerint a >
Alagút
Az ellenzék széttöredezett, tele viszályokkal, és meglehetősen kevés elképzeléssel arról, mit kellene tenni. 2000. szeptember 24. >