Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

A végtelenül cinikus hangnem, mellyel az államfő a határozottan fellépő tüntetőket illette, mindenesetre valóságos tendenciára mutat rá. Bár az utóbbi esztendők gyakori tüntetéseit kísérte olykor erőszak, mely általában a rendőrség, a vučići hatalomgyakorlás alá rendelt verőbandák, beépített és fedett verőlegények oldaláról érkezett, a november 5-i újvidéki tiltakozások során, amikor az összegyűltek piros festékkel kenték össze a városházát és betörték az ablakait, az erőszak a tüntetők felől nyilvánult meg. Ez feltehetően két dolognak tudható be: a dühnek és az elkeseredettségnek… Míg a vasútállomás törmelékeit még a szerencsétlenség napjának éjjelén eltakarították, hogy nyoma se maradjon a történteknek, a betört ablakú városháza fala napokig magán viselte a vérre emlékeztető vörös festéknyomokat, hogy a kormány számára hivatkozási alapul szolgáljon a „rendbontók” ellen. Ám a harag és az engedetlenség elszabadult. S ez a mindenkori hatalmat mindig azzal hívja ki, hogy nem biztos, hogy ismét sikerül lecsillapítani. Kocsis Árpád (Élet és Irodalom):

Több mint három hét telt el az újvidéki vasútállomás előtető-szerkezetének leomlása óta. Bár a szerencsétlenség (vagy gyilkosság) tizenöt ember – köztük kisgyermekek – életét követelte, két balesetet szenvedett személy pedig továbbra is válságos egészségi állapotban van, a hatóságok csak a múlt hét csütörtökön tartóztattak le és helyeztek őrizetbe tizenkét gyanúsítottat. Ez azért is különös, mert a november 1-jei szerencsétlenség óta napvilágra került információk alapján gyanítható volt, hogy olyan politikusokat és köztisztviselőket is felelősség terhelhet, akik a tisztségükben maradva a nyomozáshoz nélkülözhetetlen dokumentumokat tarthattak vissza, vagy befolyásolhatták a tanúkat. Az eljárás körülményeinek homályosságához járul hozzá az is, hogy az eljáró ügyész személye máig (november 22.) ismeretlen maradt. A katasztrófák iránt fogékony világlapokba is bekerült megrendítő beszámolók, a nyugat-balkáni ország politikája fölött immár egy évtizede monopóliumot szerzett Szerb Haladó Párt (Srpska napredna stranka, SNS) vezetőinek cinikus megnyilatkozása, a felelősségvállalás elhárítása az elmúlt hetekben Újvidéken több alkalommal is ezreket szólított az utcára, de a fővárosban, Belgrádban is tüntetésekre került sor. S míg sokáig egyetlen vállalat vagy személy neve sem merült fel felelősként, addig az újvidéki tüntetések során letartóztatott aktivistákat a rendőrség a hatályos törvényekkel is szembemenve vádemelés nélkül már harmadik hete tartja fogva. Aki az újvidéki vasútállomáson történt szerencsétlenségről kíván beszélni, annak a perifériás állam hatalmi viszonyairól, a nyugat-balkáni tranzíció ellentmondásairól, az autoriter rezsimekben történő tiltakozások lehetőségeiről is számot kell adnia.

 

 

 

Rónák és hullámok

 

Magyarországgal ellentétben Szerbiában november 1-je nem munkaszüneti nap. Így mindenszentek napján, pénteken, röviddel dél előtt sokan fordultak meg az újvidéki vasútállomáson. Gimnazisták és egyetemisták a tanítás után hazafelé tartottak, mások családi látogatásra készülődtek az agglomerációba, vagy az enyhe, napos időben az állomás előtti padokon várakoztak, amikor a tartóoszlopok nélküli, betonból öntött előterasz leszakadt.

 

Forgalmas tér a vasútállomás előtti: a városi buszok közül többnek is itt a végállomása, egyik-másik közvetlenül az 1964-ben épült állomás bejáratáig szállítja az utasokat. De pusztán karnyújtásnyira található a központi buszállomás is, ahová a vajdasági járatok mellett a nemzetközi járatok is befutnak. Az állomás a 300 ezer fős lakosságú tartományi főváros legforgalmasabb útjára, az egész várost átszelő Felszabadulás sugárútra nyílik. Évente százezrek keresik fel a várost, amely nyaranta az Exit fesztiválnak ad helyet, négy éve pedig Európa kulturális fővárosa volt.

 

A modernista épület falai közt, amely szinte minden Újvidékről készített képeslapon helyet kap, összesűrűsödik a történelem. Az Újvidéket Belgráddal és Nišsel, észak felé pedig Budapesttel és Béccsel összekötő vasúti csomóponton gyilkolta meg 1890-ben a Bácska, Bánát és Szerémség Szerbiához csatolását a legnyomatékosabban követelő Jaša Tomić újságíró a politikai ellenfelét; később a pályaudvar tragikus helyszíne volt a ’44-es bombázásoknak, majd a felszabadulási harcoknak. A második világháború után az iparosodó, az útját az önigazgató szocializmusban kereső Jugoszlávia megélénkült személyi és kereskedelmi forgalmát a monarchiabeli állomásépület már képtelen volt kiszolgálni. A később Kanadába kivándorolt Farkas Imre – íme egy szokványosnak mondható vajdasági életút – és Milan Matović építészek által tervezett épület a kor építészeti csúcspontját jelentette. Az üveghomlokzatot, a „lebegő” előtetőt, a Vajdaságban gyakori tetőformát, a rónák vagy az alig pár száz méterre folyó Duna hullámait idéző ún. fűrészfogas főtetőt magában foglaló konstrukció szerencsés módon értelmezte újra a megszokottat ízig-vérig modern keretek között.

 

A gyakori rezsimváltások kitüntetett helyszíne Jugoszlávia szétesése után egy félperifériás állam autonómiától megfosztott északi tartományának egyre leromlottabb pályaudvarává vált. A járatok száma megritkult, a sínek közét gyom verte fel. E sorok írója már így emlékezik a pályaudvarra. A Slobodan Milošević-i háborús évek, az 1999-es NATO-bombázások, majd az azokat követő „tranzíció”, azaz a neoliberalizmus fémjelezte átmenet mind nyomot hagytak a vasútállomáson. Beázott falak, megfakult várótermi műanyag székek, homályos ablakok jellemezték a fiskális megszorító politikák áldozatául esett épületet, amely idén ünnepelte volna elkészülte hatvanadik évfordulóját.

 

Strukturális okok és konkrét mulasztások egyként vezettek ahhoz, hogy az állomás mindenszentek napján a története legsúlyosabb tragédiájának színhelye legyen.

 

 

 

Konkrét mulasztások és strukturális okok

 

Az állomáson a szerencsétlenség előtt pár nappal még munkások dolgoztak, ezért a főbejáratot nem sokkal korábban nyitották meg a közlekedők előtt. Az újvidékiek, s mindazok, akik a két éve átadott Újvidék–Belgrád gyorsvasúttal érkeztek a városba, hozzászokhattak ahhoz, hogy állványokat és létrákat kell kerülgetniük, az állomás egyes részeit fóliák borítják. Noha a négy éve tartó munkálatok során már kétszer, két választási kampány alkalmával is ünnepélyes keretek közt, a sajtó jelenlétében átengedték az utasoknak az újvidéki vasútállomást, a munkálatok befejezése rendre elodázódott.

 

Először Aleksandar Vučić államfő adta át az épületet 2022 márciusában Orbán Viktor miniszterelnök társaságában. A kivételesen szívélyes kapcsolatban álló politikusok a Belgrád–Budapest gyorsvasút akkor elkészült szakaszán közlekedő Soko (Sólyom) gyorsvonat első utasai voltak. Belgrádból Újvidékre érkezve Vučić államfő elérzékenyült hangon arról szólt, hogy „[k]éptelenség leírni, milyen büszke vagyok arra, hogy hatvan év után felújítottuk ezt az állomást”. Ma már kísértetiesnek ható felvétel is készült az ünnepélyes átadóról, melyen kivehető, hogy az állomás előtti pódiumon álló államférfiakat az előtetőn állva is hallgatták emberek (Insajder-videó, Niko u lancu odgovornih nije uradio posao kako treba [A felelősök közül senki sem végezte helyesen a dolgát], You­Tube, 2024. nov. 15.).

 

Az állomás rekonstrukciója aztán 2023-ban tovább folytatódott, így 2024 júliusában újra át lehetett adni a megújult várótermeket és a jegyirodákat. Nem szokatlan gesztus ez Szerbiában, ahol politikusok kilométerenként adnak át autópályákat, s többször is átvágják a félkész épületek bejáratánál kifeszített nemzetiszín szalagot. Ekkor éppen önkormányzati választások zajlottak – 2020 óta már negyedszerre, amelyek sorát 2022-ben elnökválasztás, 2020-ban, ’22-ben és ’23-ban parlamenti választás színesítette. Végtére is Szerbiában a rendkívüli választások, többszintű választások, elodázott választások és előrehozott választások a hatalmi eszköztár részét képezik. Ezeknek a vučići politikai gyakorlatban kettős szerepe van. Egyfelől a pénzszűkében lévő ellenzéket újabb és újabb költséges megpróbáltatások elé állítják – politizálni, pártot alapítani roppant költséges vállalkozás Szerbiában; másfelől a mintegy 700 ezer főt számláló kormánypártot (SNS) is mozgásban tartják. Senkinek sincs bérelt helye a pártban, az államfő mindenkit szemmel tart, teljesíteni kell – befelé ez az üzenete a gyakori, másfél-két évente sorra kerülő választásoknak, melyeket a több, különböző világlátású pártot homogenizáló haladók rendre megnyernek, hogy aztán az egymástól egykor igen távol álló ideológiájú pártokkal kormányt alakítsanak. Így lehet, hogy a koalíciós társak közt ott találjuk Milošević egykori pártját, a mára a nyugati befektetők felé nyitott szocialista pártot (SSP), vagy a Pásztor család által irányított Vajdasági Magyar Szövetséget (VMSZ), a 2000-ben rendszert váltó koalíció tagját, mely mára gyakorlatilag egyedül maradva a vajdasági magyar politikai életben kapocsként szolgál a Fidesz és az SNS közt.

 

Az állomás második átadására is jeles politikusok kaptak meghívást. Goran Vesić építésügyi, közlekedési és infrastrukturális minisztert Milan Đurić polgármester, Jelena Tanasković, a szerbiai vasúti infrastruktúra főigazgatója, valamint a szédítő politikai pályafutással bíró Maja Gojković tartományi kormányfő fogadták. Gojković jelenléte akár rossz ómen is lehetett volna. Az 1995-ben Srebrenicát ért támadást üdvözlő radikális politikus, később tárca nélküli miniszter neve, aki a 2000-es években Újvidék polgármestere lett, összeforrt a méregdrágán épített, soha meg nem nyílt új buszállomás körüli botránnyal. Látszólag erre senki sem emlékezett, amikor a politikusok fess, sárga mellényes munkások és az újságírók karéjában körbejárták az épületet. Az előcsarnok átadóján a tartományi kormányfő „biztonságosnak” nevezte a pályaudvart, Goran Vesić pedig örült annak, hogy most már „teljes kapacitással működhet” a vasútállomás (Magyar Szó: Új ruhában az újvidéki vasútállomás, 2024. júl. 6.; N1: Maja Gojković u ju­lu otvorila Železničku stanicu: Tada prva u redu za primanje komplimenata, danas – ispod [Maja Gojković júliusban megnyitotta a vasútállomást: akkor az első sorban fogadta a dicséretet, manapság eltűnt a radarról], 2024. nov. 12.). Négy hónappal később az előtető-szerkezet leszakadt, s a helyszínen 14 ember vesztette életét. Két héttel később az egyik súlyos sérült elhalálozásával az áldozatok száma 15-re nőtt, két személy pedig továbbra is életveszélyes állapotban kórházban van.

 

A július 6-i átadón részt vett építésügyi miniszter a szerencsétlenség után három nappal lemondott, bár hangsúlyozta, hogy „nem tartja magát felelősnek” a történtekért, november 21-én pedig az Újvidéki Ügyészség letartóztatta „a közbiztonság elleni súlyos bűncselekmény elkövetése” vádjával a megnyitón szintúgy részt vevő Jelena Tanaskovićtyal és további 10 személlyel együtt.

 

A jelen írás megjelenéséig Vesić mellett csak egy másik miniszter nyújtotta be a lemondását: Tomislav Momirović bel- és külkereskedelmi miniszter, aki 2020 és 2022 közt az építésügyért felelt. Hatalmasra duzzadt kormányzatok (az utolsó két kormánynak egyaránt 25-25 minisztere volt) két feledhető miniszteréről van szó. Milan Đurić polgármester (2022-től) és elődje, Miloš Vučević (2012–2022) hivatalban lévő miniszterelnök, Maja Gojković tartományi kormányfő (2024 májusától) vagy elődje, Igor Mirović, esetleg Ana Brnabić házelnök, volt kormányfő (2017–2024) és Aleksandar Vučić államfő számonkérése eddig nem került szóba. Az igazságszolgáltatás malmai Szerbiában szeszélyesen őrölnek.

 

Az Újvidéki Ügyészség a szerencsétlenség után három héttel azután adott ki utasítást az őrizetbe vételre, hogy a tartományi fővárosban és Belgrádban is heves tüntetések zajlottak, valamint bűnvádi feljelentés érkezett az eljáró újvidéki ügyész ellen, akinek a személye, dacára az újságírói kérdezősködésnek, továbbra is ismeretlen (Szabad Magyar Szó, 2024. nov. 18.; Vajdaság Ma, nov. 21.). Aggodalomra adhat okot, hogy a gyanúba vont személyek a tragédiát követően 3 hétig még betölthették a pozícióikat, tehát bizonyítékokhoz férhettek hozzá, vagy akár befolyásolhatták a tanúkat. Az igazságszolgáltatás aránytalanságára mutat rá, hogy a háromnapos újvidéki gyásznap után az utcára sereglő tüntetők közül civil rendőrök által letartóztatott kilenc személyt (köztük egy kiskorút) az előzetes letartóztatásra rendelkezésre álló időn túllépve még három héttel később is fogva tartják. Amíg az akadémiai dolgozók, a Belgrádi Egyetem Bölcsészettudományi Kara és megannyi aktivista tiltakozik a fogva tartás ellen, a kormányhoz közel álló sajtó „gengszterként” és „huligánként” cikkez róluk.

 

 

 

Szabálytalanságok útvesztőjében

 

Az újvidéki vasútállomás felújítása nem csak többszöri kampánycsalétekként volt kiemelt jelentőségű beruházás. A fél évszázadig romlani hagyott, a modern világörökség részét képező épület a Nyugat-Balkán és Közép-Európa legjelentősebb infrastrukturális beruházásához, a közel 3 milliárd dolláros költségvetésű, Belgrád és Budapest közt közlekedő gyorsvasút projektumához kötődött. A Szerbiában 2017-ben a Belgrád és Újvidék közti szakasszal megkezdett, részben kínai, részben oroszországi hitelből megvalósuló projektum éppen a befejezéséhez közelít. Az Újvidék–Szabadka szakaszt a napokban adták volna át az utasforgalomnak, de az újvidéki tragédia miatt az átadást december elejére halasztották. Amennyiben az „új kínai selyemút” részeként a teljes pálya elkészül, tehát a Mészáros Lőrinc vállalkozóhoz kötődő cégek és a kínai vállalatok a Kelebia és Budapest közti szakaszt is befejezik, a 350 kilométer hosszú vasút megsokszorozhatja a Magyarország és Szerbia közti áruforgalmat. Módot ad például arra, hogy a szerbiai kormány, a nemzetközi befektetők (különösen a Rio Tinto multinacionális bányászcég) és az Európai Unió által is istápolt kitermelés révén a kelet-szerbiai lítium eljusson az épülő magyarországi és európai akkumulátorgyárakba. Már amennyiben ennek a lítiumbányászatot évek óta ellenző szerbiai aktivisták nem állják útját.

 

Noha Szerbiára gyakran rásütik az „oroszpártiságot”, vagy valamiképpen Kína lekötelezettjének kívánják bemutatni, ezt a képet érdemes árnyalnunk. Az Európai Unió csatlakozási feltételeihez lassan idomuló Szerbia sok tekintetben már az EU része. Az állampolgárai tömegesen északabbra és nyugatabbra keresnek boldogulást (kivált igaz ez a dél-magyarországi ipar felé orientálódó vajdasági magyarokra vagy az Ausztriában és Németországban háziszolgának-idősgondozónak szegődő középkorú nőkre), az ország legjelentősebb kereskedelmi partnere pedig az Európai Unió. Gondolhatja bár Aleksandar Vučić, hogy több asztalnál ül, Szerbia ügye már hosszú ideje Brüsszelben, Berlinben és Washingtonban dől el. Erről az elmúlt időszak külpolitikai mozzanatai is árulkodnak. A szerbiai lítiumért Olaf Scholz német kancellár személyesen lobbizott Belgrádban; Szerbia, a NATO-hadgyakorlatok bizalmas résztvevője Franciaországtól vásárolt új vadászbombázókat; Ursula von der Leyen elnök asszony pedig a minap Belgrádban bejelentette, hogy Szerbia, mely már most bőséges tagjelölti támogatásokat élvez, jövőre bekapcsolódik az EU pénzügyi vérkeringésébe (Bakró-Nagy Ferenc: Von der Leyen: Szerbia közel áll az uniós tagsághoz, Telex, 2024. okt. 25.; Kocsis Árpád: Szerbiában visszaállítják a sorkatonai szolgálatot…, Mérce, 2024. okt. 10. ).

 

Az újvidéki vasútállomás felújítása ezeknek a jelentős geopolitikai törekvéseknek a mentén valósult meg – a szerencsétlenség pedig ennek a félperifériás államnak a valóságáról rántotta le a leplet.

 

A november 1-jei történések után kiderült, hogy teljességgel átláthatatlan módon újították fel az újvidéki vasútállomást. A Szabadka–Belgrád vasúti vonalon dolgozó két szerbiai–kínai cég (China Communications Construc­tion Company, China Railways International [CCCC-CRI]) elhárította magától a felelősséget, mert az állításuk szerint a megbízásuk nem terjedt ki a lezuhant előtetőre. Aleksandar Vučić államfő a szerencsétlenség után tartott sajtótájékoztatóján szintén arról beszélt, hogy az állomáson mindent felújítottak, éppen csak az előtetőhöz nem nyúlt senki. Ezeknek a kijelentéseknek ellentmondott annak az építkezésen tanácsadóként dolgozó mérnöknek a beszámolója, aki szerint a függőtetőhöz kétszer is hozzányúltak. A közösségi médiában megjelent, utasok által készült képek is arra utaltak, hogy a tetőt tartó egyik hidat eltávolították, valamint hogy üvegelemek kerültek a tetőszerkezetre (Gyurkovics Virág: Milliókat zsebelt be Szerbiában a magyar cég, amely felügyelte a vasúti felújítást, Átlátszó Vajdaság, nov. 3.).

 

Annyi bizonyos, hogy a szerbiai vasút megbízásából a CIP Közlekedési Intézet által tervezett, az építési, közlekedési és infrastrukturális minisztérium által fizetett, és egy hat cégből álló, a magyarországi Utiber vállalat Újvidéken bejegyzett leányvállalata vezette konzorcium révén felügyelt beruházás aligha valósulhatott volna meg, ha az elmúlt három hétben napvilágra került oknyomozó újságírói megállapítások helyesek. Ezek szerint ugyanis a rekonstrukció tervezői közt nem volt statikus; hiányzott az eredeti, 1964-es tervdokumentáció, így az építkezés meg sem kezdődhetett volna; az épületet pedig úgy adták át kétszer is, hogy az nem rendelkezett használatbavételi engedéllyel (Szabad Magyar Szó, 2024. nov. 3.; Insajder: Zgrada Železničke stanice otvorena uz – samo jedan papir [Egyetlen papirossal nyílt meg az újvidéki vasútállomás épülete], nov. 4.; Autonomija: Projekat rekonstrukcije stanice: CIP ipak planirao dodavanje stakla i čelika na nadstrešnicu [Az állomás rekonstrukciójának terve: a CIP mégis azt tervezte, hogy üveget és acélt helyez az előtetőre], 2024. nov. 15.). Később kiderült, Szerbia-szerte hiányoznak az újonnan átadott épületek engedélyei. Belgrádban az új főpályaudvar (Prokop) vagy a Galerija bevásárlóközpont sem bír engedéllyel (Danas: „Skoro svi naprednjački biseri izgradnje pušteni u upotrebu bez svih dozvola“: Šta predstavlja upotrebna dozvola i da li objekat mora nužno da je ima? [„Szinte a haladók összes építészeti gyöngyszeme engedély nélkül került használatba”: Mi a használatbavételi engedély, s feltétlenül szükséges-e?], 2024. nov. 20.). Az államfő ezt azzal magyarázta, hogy ideiglenes engedéllyel probléma nélkül működhetnek ezek az épületek. Ám ilyesmi nem létezik a szerbiai törvényekben.

 

Félrevisznek azok a megjegyzések, melyek a „balkáni állapotok” és a „balkanizáció” jelzők használatával letudják a szerencsétlenség magyarázatát. Nyugat-európai országokban is történtek hasonló esetek, gondoljunk csak a londoni Grenfell Tower leégésére (Bernáth Lackó: A kapitalizmus tüze, Mérce, 2024. szept. 6.). Az ilyen szerencsétlenségek bepillantást engednek a társadalom és a gazdasági-politikai berendezkedés mélyszerkezetébe. Erre figyelmeztetett Ivan Zlatić belgrádi újságíró és lakhatási aktivista az Osmatračnica [Kilátó] című on­line műsorban. Zlatić a problémát az átmenet neoliberális jogalkotási hevében született közbeszerzésekről szóló 2002-es törvénykezésig vezette vissza. Nézete szerint a törvény elfogadása után Szerbiában lehetetlenné vált követni az olyan bonyolult és veszélyes munkákat végző iparágakban a biztonság érvényesülését, mint amilyen az építőipar. Míg azelőtt évtizedekre visszamenően fellelhetőek voltak a felelősök, az új törvény a kivitelezés és az ellenőrzés magánosításával áthatolhatatlan viszonyoknak adott teret. Hasonló meglátásokra jutott Iskra Krstić újságíró is, aki a belgrádi Mašina magazinban arra emlékeztetett, hogy a „deregulációnak” nevezett, az építőiparban is érvényesülő rövidlátó és kockázatos hozzáállást nem Szerbiában találták ki, hanem a centrumországokból érkezett. Krstić meglátása szerint Szerbia csak tökéletesítette a neoliberalizmus praktikáit a világgazdaságban elfoglalt helyének megfelelően (Mašina: Povodom rušenja dela zgrade Železničke stanice u Novom Sadu: Deregulacija ubija [Az újvidéki pályaudvar egy részének leomlása kapcsán: a dereguláció öl], nov. 1.).

 

Más oldalról közelítve: a feszültség a túlzott, a kisebb, akár szövetkezetbe tömörülő vállalkozásokat eleve elbátortalanító, a konzorciumoknak kedvező túlszabályozás és a helyszíni szabályozatlanság közt tapintható ki. Az utóbbi pedig az építkezések viszonyainak átláthatatlanságához vezet. Az alvállakozók láncolatának útvesztőiben elsikkad a felelősség, nyoma vész az ellenőrizhetőségnek. A Szerbiai Építészszövetség egyenesen arról szólt az eset kapcsán, hogy a városok csatatérré váltak, ahol a korrupció és a hanyagság, a szakma lejáratása az úr (Udru­ženje arhitekata zahteva hitnu istragu i procesuiranje svih odgovornih [Az Építészszövetség azonnali kivizsgálást és az összes felelős elleni eljárás indítását követeli], Mašina, nov. 6.). Különös és súlyos probléma, hogy immár nemcsak a tervezést és a kivitelezést végzik magáncégek, de az ellenőrzést is magánvállalatok látják el. Így előfordulhat – ahogyan az újvidéki vasútállomás esetében fel is merült –, hogy a tervezői csapat tagja az ellenőrzők csoportjába is bekerül (Forbes Srbija: Projektantkinja rekonstrukcije stanice u Novom Sadu istovremeno angažovana i u CIP-u i u firmi za nadzor? [Az újvidéki állomás felújításának tervezője a tervezőcég mellett a felújítás felügyeletét végző cégben is dolgozott?], 2024. nov. 6.).

 

 

 

Végtelen cinizmus

 

Aleksandar Vučić államfő a november 21-én a szerbiai állami tévének (RTS) adott interjújával aligha csillapította a fellángolt elégedetlenséget. Az államfő, aki rendre túllépi a kinevezése alkotmányba foglalt lehetőségeit, arról beszélt, hogy az ügyészség „meglehet, túl gyorsan is” emelt vádat 12 személy ellen, valamint hangsúlyozta, hogy a lemondott kormánytagok és az állami szervek vezetői „erkölcsi és politikai értelemben felelősségteljesen viselkedtek”, ami „a szerb társadalom és politika fejlődéséről tanúskodik” (RTS: Vučić za RTS: Ostavke ministara dokaz napretka srpskog društva [Vučić az RTS-nek: A miniszterek lemondása a szerb társadalom haladásáról tanúskodik], nov. 21.). Az államfő, akinek szinte nem telik el úgy napja, hogy valamely országos elérésű televízió szórakoztató vagy hírműsorában meg ne szólalna, polgárokhoz címzett üzenete egyértelmű. A hatóságok némán és a kormányzattól függetlenül végzik a dolgukat, az emberek csak ne háborogjanak. Mindenki tisztelje a rendőrséget, a szerbiai alkotmány meghagyásait, gyakoroljon önmérsékletet és őrizze meg a rendet. Tudniillik, csak egy hangos, a szerbiai független kormányzást aláásni kívánó kisebbség züllik az utcákon. Ők voltak, akik orvul rátámadtak november 5-én Újvidéken a könnygázzal védekező rendőrségre. Vučić államfő meg is feddte az állami rádió és televízió megszeppent műsorvezetőjét, hogy az RTS a nézete szerint túlságosan sokat törődik a tüntetők szabadon engedését követelő akadémikusokkal és bölcsészekkel. Mindenesetre a szerbiai hallgatóság megbizonyosodhatott róla, hogy a valós áldozat ebben a sajnálatos szituációban a minden oldalú támadásnak kitett államfő, aki azonban ellenségei bosszúságára mégis keményen állja a sarat.

 

A végtelenül cinikus hangnem, mellyel az államfő a határozottan fellépő tüntetőket illette, mindenesetre valóságos tendenciára mutat rá. Bár az utóbbi esztendők gyakori tüntetéseit kísérte olykor erőszak, mely általában a rendőrség, a vučići hatalomgyakorlás alá rendelt verőbandák, beépített és fedett verőlegények oldaláról érkezett, a november 5-i újvidéki tiltakozások során, amikor az összegyűltek piros festékkel kenték össze a városházát és betörték az ablakait, az erőszak a tüntetők felől nyilvánult meg.

 

Ez feltehetően két dolognak tudható be: a dühnek és az elkeseredettségnek.

 

Az elmúlt esztendők szerbiai tüntetései, lett légyenek bármely népesek is, legfeljebb csekély eredményt értek el. A tiltakozások java része a masszív politikai és médiaellenszélben végül egyre kevesebbeket vonzó felvonulásokra, a kormányt megszólító követelésekre (öt perc az állami tévében, egyik-másik miniszter lemondása, szabályozás vagy dereguláció követelése stb.) redukálódott, amelyeket végül rendszerint a gyenge ellenzéki csoportok karoltak fel, mígnem egy hosszú hétvége vagy a nyári szünet ideje alatt lassan kifúltak. A november 5-én a városháza és az SNS helyi pártirodája elé vonult húszezer ember felháborodott tiltakozása a protestálás megváltozott dinamikájára utal.

 

*

2024. december 8.

Küldje tovább ezt a cikket.