Ma Gergely, Maximilián névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
Napi ajánló
Egy év, ami legalább kilenc
Nem egyszerű a helyzet, ha valamiféle kibontakozást remélünk. A megoldást, egy kompromisszumos békét, amely nemzetközi biztosítékokkal garantálja a közös megegyezéssel létrejött megállapodást, mint távoli, és egyelőre inkább elméleti lehetőséget most ne is említsük. A harcoló felek beásták magukat. Amennyiben Oroszország számára a kitüntetett európai gazdasági (energia) kapcsolatok befagyása mellett Ukrajna ellenőrzése is végleg elveszik, az ország tulajdonképpen megszűnik európai tényezőként funkcionálni. Eurázsiai országgá válik, ami egyszer már volt történelme során, a századokig tartó mongol hódoltság idején. Európának viszont érdeke, - és ezt a hivatalos magyar politika is vallja -, hogy közte és Oroszország között legyen egy erős állam – a magyar miniszterelnök megfogalmazásában ”valami”-, amelyik inkább Brüsszel, mint Moszkva felé gravitál. Az Egyesült Államoknak pedig – amelynek az ukrán háború úgy kellett, mint a púp a háta közepére, hiszen Kínával van elfoglalva és nem érdeke a kétfrontos konfliktus – figyelembe kell vennie európai szövetségesei és legnagyobb és legközelebbi gazdasági partnerei érdekeit, egyben kell tartania a NATO-t, miközben – Ukrajna egyértelmű támogatása mellett - korlátozni is igyekszik a konfliktus hőfokát, kontrollálni a szembenállás szintjét és elkerülni egy robbanással fenyegető eszkalációt. A két szembenálló fél a frontokon nem ilyen kategóriákban gondolkozik. Az egyik az egykori nagyság bűvöletében revizionista álmokat sző, valaha volt birodalmának újjáépítését forszírozza. A másik pedig a hazáját védelmezi, szuverén állami létének és önálló választásai szabadságának fenntartásáért harcol. Úgyhogy… Dérer Miklós:
Baljós jelek
A háború, a mely egy évvel ezelőtt robbant ki, már sokkal előbb elkezdődött. Még mielőtt Oroszország a véres és kiprovokálatlan agressziót elkövette volna, a szellemi előkészítése megindult, és ha komolyan vettük volna a fenyegetést, fel kellett volna ismernünk a gyülekező viharfelhőket. A Szovjetunió felbomlásával kialakult globális és regionális status quo-t – az Egyesült Államok és a Nyugat dominanciáját, a szovjet utódállamok függetlenségét és eltávolodását Oroszországtól, az Európai Unió és különösen a NATO bővülését és ezáltal is óhatatlan közeledését az orosz határokhoz – a hidegháborús
reflexekhez ragaszkodó Moszkva egyre kevésbé volt hajlandó elfogadni. A nyugati struktúrákba történő integráció egyre gyorsuló iramban került le a napirendről, mert a bipoláris világ egykori „másik” szuperhatalma nem akart, megalázónak tartotta volna egyenrangú résztvevőként beilleszkedni a multilaterális intézményekbe: különleges, magával az intézménnyel egyenlő jogosítványokat vindikált volna magának.
A részleges és korlátozott – de sokak által biztatónak tartott és illúziókkal övezett - együttműködések mellett már a kilencvenes években megjelentek a törésvonalak, elsőként a délszláv háborúkban követett külön politikák formájában. A csecsen háborúk a moszkvai rendszer brutalitásáról adtak szemléletes képet. Az olajbevételek növekedése pedig a Kreml étvágyának növekedését eredményezte: a gardasági fejlődéssel párhuzamosan az önbizalma és a határozottsága is erősödött.
Az első igazán fenyegető jel Putyin beszéde volt a 2007-es müncheni biztonságpolitikai konferencián. Az orosz elnök itt expressis verbis kifejtette kifogásait a Nyugat - úgymond – viselkedésével és politikájával szemben. A megdöbbent partnerek többnyire igyekeztek átsiklani az eseményen, nem értékelték igazán jelentőségén. A 2008-as georgiai konfliktus, az ország egy részének leszakítása lehetett volna a következő kijózanító pofon. 2009-ben további figyelmet keltett, amikor Putyin azt a véleményét fejtette ki, hogy „a huszadik század legnagyobb geopolitikai katasztrófája a Szovjetunió megszűnése volt”.
Ebben a megjegyzésben pedig már benne volt ezen „anomália” kívánatos megszüntetésének lehetséges politikája is, amelyet – így visszatekintve egyértelmű lehetett egyértelműnek tekinteni – békés eszközökkel nem igazán lehetséges végrehajtani.
Az orosz lépések komolyabban vétele – és az első nyugati retorziós lépések sora - a Krím elfoglalása, majd annektálása után kezdődött, ami már a nemzetközi
jog és egy független állam szuverenitásának durva megsértése volt. Egyúttal Moszkva szeparatista törekvéseket bátorítva polgárháborút robbantott ki Ukrajna keleti régiójában, amely végül is először két, majd három megye nemzetközi joggal ellenkező, illegális elszakítását eredményezte, és amelyet Ukrajna és a nemzetközi közösség mai napig nem fogadott el.
Közben beindult ezerrel a fals kommunikáció, a hamis propaganda áradata, amely Ukrajna és az ukrán nemzet létét és történelmét igyekezett eltörölni, leninista-fasiszta („náci”) találmánynak és Oroszország létét fenyegetőnek igyekezett beállítani a számtalan problémával és nehézséggel küszködő, egyre nyugatiasabb orientációt követő országot és vezetését.
Hogy a robbanás elkerülhetetlen, legkésőbb 2021 decemberében nyilvánvalóvá kellett volna lennie (nem lett!) valamennyiünk számára. Ekkor intézett Vlagyimir Putyin durva és elfogadhatatlan, a tárgyalásokat és a kompromisszum lehetőségét kizáró, - természetesen a címzettek által visszautasított - ultimátumot Ukrajnához, az Egyesült Államokhoz és a NATO-hoz. Az orosz elnök ezzel nem adott visszakozási vagy enyhítési lehetőséget magának, és ezek után csakis az erőszakhoz folyamodhatott követelései érvényesítése céljából. Megindult a csapatok felvonultatása és összevonása az ukrán határok mentén, a fenyegetés állandósult. A támadás – a „különleges katonai műveletnek” nevezett igazolhatatlan agresszió – 2022 február 24-én bekövetkezett.
Mi történt ezután?
Az oroszok
Az orosz tervek már a kezdetektől kudarcra voltak ítélve. A túlságosan szétaprózott, öt irányból, elégtelenül és rosszul felszerelt és irányított támadó csapatok a vártnál lényegesen nagyobb ellenállásba ütköztek. Nem volt reális az a putyini elképzelés, hogy a már az első napokban vagy likvidálja a beküldött kommandó, vagy megpuccsolják a Moszkva-barát elemek az ukrán vezetést, a katonaság nem áll ellent, sőt, átáll, a lakosság virágokkal köszönti a „felszabadítókat” és minden további nélkül elfogadja a nyakára ültetett bábkormányt, meg a területi „változásokat». Később pedig – minden valószínűség szerint – az „önkéntes” Oroszországhoz csatlakozást. Azonban Kijevet nem sikerült elfoglalni és a támadók hatalmas veszteségeket szenvedtek. Fokozatosan a mai napig tartó, erőket felőrlő állóháború alakult ki egy idő után, és az orosz vezetés egyre inkább a szakadár területek és a Krím-be vezető tengerparti folyosó biztosítására összpontosított, miközben terrorbombázásokkal az ukrán infrastruktúra elpusztítására törekedett. Őszre pedig anyagi, technikai és logisztikai fölénybe kerültek az ukrán csapatok, és sikeres ellentámadásokkal felszabadították az elfoglalt területek egy jelentősebb részét is. Az orosz katonai és politikai vezetés késve és bizonytalanul reagál a helyzetre, de erői átcsoportosításával, illetve új csapatok bevetésével idén tavasszal feltehetően igyekszik kedvezőbb pozíciókat kiharcolni. Mindazonáltal az orosz agresszió ez idáig csupán azt érte el, hogy a világ túlnyomó többsége elítéli az agressziót, a szélesebb értelemben vett Nyugat meglepő egységet mutatva összezárt az agresszor ellenében és az ukrán nemzeti érzés és összetartozás anyanyelvi megoszlástól is függetlenül megerősödött és megkérdőjelezhetetlenné vált. Sőt, a mindig is létező elhatárolódó oroszellenesség erősödött és általánossá vált.
Az egyetlen kézzel fogható orosz sikert talán csak abban lehet megragadni, hogy erősödött a orosz -kínai együttműködés, de ebben is Peking egyfajta álsemleges óvatosságot tanúsít, nem kívánja még jobban megroppantani a romló nyugati kapcsolatait.
Az ukránok (és a Nyugat)
Ukrajna a Krím annektálása és a Donbasz leválasztása óta készült az önvédelemre, bár reménykedett a békében. A Nyugat jelentős logisztikai, kiképzési és anyagi segítséget nyújtott mind ehhez. Az ellenállás azonban nem lett volna sikeres, ha nem teljesülnek további feltételek. Legelőször is említsük a vezetést. Zelenszkíj elnök, az egykori „kis komédiás” nemzeti vezetővé érett, miután a támadás napján nem fogadta el az amerikai kimenekítési ajánlatot, és az ellenállást választotta. Elhatározása és az ukrán fegyveres erők kezdeti, majd folyamatosan erősödő és egyre professzionálisabbá váló sikerei meggyőzték a Nyugatot, hogy érdemes támogatni az ellenállást. Az ukrán elnök agresszivitás határát súroló követelései is hozzájárultak ahhoz, hogy folyamatosan egyre több és egyre szofisztikáltabb fegyverek érkeznek a védelem erősítésére. Az Európai Unió saját biztonsági és politikai érdekében is szintén támogatja az ukrán ellenállást, legújabban nehéz harckocsik szállításával is. Ez a támogatás azt eredményezte, hogy az ukrán hadsereg nemcsak hadvezetési, hanem technikai fölénybe is került a legmodernebb felszereléseket nélkülöző oroszokkal szemben, akik egészen mostanáig a létszámfölényt sem tudták biztosítani. Sőt, az év végére az ukránok ideiglenesen számbeli fölénybe is kerültek. Nem hajlandók elfogadni a területvesztést, és fel kívánják szabadítani a teljes megszállt területüket. Azt azonban le kell szögeznünk, hogy az egyre dominánsabb nyugati segítség nélkül az ukránoknak nem lenne esélye hosszabb távon az oroszokkal szemben, így viszont – miközben elhúzódó konfliktusra lehet számítani – meg tudják akadályozni az orosz győzelmet. Az oroszok (katonai) legyőzése - bármit jelentsen ez – szintén túlmegy az ukrán lehetőségeken. Ebben a Nyugat sem lenne igazán partner. Mark Galeotti politológus, a Mayak Intelligence vezetője az Egyesült Államok hozzáállásán keresztül érzékeltette ezt a nyugati megfontolást: „Teljesen egyértelmű, hogy az amerikai kormányzat elkötelezte magát: továbbra is rengeteg pénzt és katonai segítséget nyújt Ukrajnának. Még akkor is, ha van a részükről egyfajta óvatosság is. Egyértelműen nem szeretnék, ha Ukrajna a határtól távol fekvő célpontokat tudna elérni Oroszországban, vagy frontális támadást indítana a Krímért. Attól tartanak, ez lenne az a pont Vlagyimir Putyin számára, ami a háború eszkalációjához vezetne. Ebben a kontextusban próbálják úgy segíteni fegyverrel Ukrajnát, hogy előrébb hozzák a háború végét.”
Nemzetközi háttér
Bár az ENSZ közgyűlésének két plénumán is elsöprő többséget kapott az Oroszországot elítélő határozat , a szavazás – miközben azt bizonyította, hogy nem csupán az európaiak, a szélesebb értelemben vett Nyugat ítéli el az agressziót, a megosztottság nem közte és az egykori el nem kötelezettek, a
„Dél” között feszül – rávilágított arra is, hogy van bizonyos megosztottság a nagyhatalmak között is (Kína, India és Dél-Afrika is tartózkodtak Oroszország elítélésétől). Az okok részint gazdaságiak, részint történelmiek. Kína álláspontja különösen figyelemre méltó, hiszen egyrészt a béke angyalának elfogulatlan szerepét ölti magára, másrész egy általánosságokban mozgó, és a vizet inkább Oroszország malmára hajtó béketervvel, valamint orosz kapcsolatainak erősítésével rokonszenvét is elárulja.
Konklúzió
Nem egyszerű a helyzet, ha valamiféle kibontakozást remélünk. A megoldást, egy kompromisszumos békét, amely nemzetközi biztosítékokkal garantálja a közös megegyezéssel létrejött megállapodást, mint távoli, és egyelőre inkább elméleti lehetőséget most ne is említsük. A harcoló felek beásták magukat. Amennyiben Oroszország számára a kitüntetett európai gazdasági (energia) kapcsolatok befagyása mellett Ukrajna ellenőrzése is végleg elveszik, az ország
tulajdonképpen megszűnik európai tényezőként funkcionálni. Eurázsiai országgá válik, ami egyszer már volt történelme során, a századokig tartó mongol hódoltság idején. Európának viszont érdeke, - és ezt a hivatalos magyar politika is vallja -, hogy közte és Oroszország között legyen egy erős állam – a magyar miniszterelnök megfogalmazásában ”valami”-, amelyik inkább Brüsszel, mint Moszkva felé gravitál. Az Egyesült Államoknak pedig – amelynek az ukrán háború úgy kellett, mint a púp a háta közepére, hiszen Kínával van elfoglalva és nem érdeke a kétfrontos konfliktus – figyelembe kell vennie európai szövetségesei és legnagyobb és legközelebbi gazdasági partnerei érdekeit, egyben kell tartania a NATO-t, miközben – Ukrajna egyértelmű támogatása mellett - korlátozni is igyekszik a konfliktus hőfokát, kontrollálni a szembenállás szintjét és elkerülni egy robbanással fenyegető eszkalációt.
A két szembenálló fél a frontokon nem ilyen kategóriákban gondolkozik. Az egyik az egykori nagyság bűvöletében revizionista álmokat sző, valaha volt birodalmának újjáépítését forszírozza. A másik pedig a hazáját védelmezi, szuverén állami létének és önálló választásai szabadságának fenntartásáért harcol. Úgyhogy…
Következő cikk: Fura stratégia az, amikor egy ország saját akaratából alávaló fráter lesz
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Ukrajna meghajlott a nyomás alatt
A Wall Street Journal vezércikke szerint Ukrajna meghajlott a nyomás alatt, így hajlandó belemenni Trump fegyverszüneti >
Trump irányváltása megrengeti a Balkánt
A jobboldali populisták alá adja a lovat a térségben és újabb feszültségeket kelt. A régió jelenleg >
Trump fű alatt bevásárol Albániában, Szerbiában és Magyarországon
Ez utóbbi alatt a Kurier az időközben már meghiúsult Mini-Dubajt érti. A módszer mind a három >
Két úr szolgája
Látványosan hátat fordít az uniónak, Európában amúgy is összesen két barátja van pillanatnyilag, Fico és Vučić. >
Amerikai csapatok kivonása Németországból Magyarországra? Valószínűleg nem lesz olyan egyszerű
Az mese, hogy Trump fogja magát, és csak úgy áttelepíti az amerikai csapatok színe-javát Németországról Magyarországra, >
Súlyosbodik a helyzet Boszniában
Miután a boszniai szerbek vezére az ellene hozott ítélet után elszabadult hajóágyú módjára viselkedik, a helyzet >
Oroszország egyre csak mélyíti a válságot
A jobboldali Wall Street Journal vezércikke úgy értékeli, hogy Oroszország egyre csak mélyíti a válságot, újabb >
Trump felelőtlenül egy újabb globális viszály szélére ráncigálja a világot
Ahogyan bánt Ukrajnával, az méltatlan és rövidlátó. Ha lepaktál Putyinnal, az nem eredményez békét. Így értékeli >
Zelenszkij burkolt bocsánatkérése
A Wall Street Journa lvezércikke azon tűnődik, vajon Trump elfogadja-e Zelenszkij burkolt bocsánatkérését, és ha igen, >
Trumppal ellentétben Európa nem engedheti meg magának, hogy higgyen Putyinnak
Észtország és Dánia hírszerzése már figyelmeztetett arra, hogy Moszkva „úgy fejleszti a fegyveres erőit, hogy felkészíti >
Jön Nagy-Britannia?
Simon Tisdall a Guardianben azon töpreng, vajon kulcsszerephez jut-e Nagy-Britannia a Trumpnak adandó válaszban, amikor a >
Az ellenség a Fehér Házban van
A Der Standard főszerkesztője ezt a következtetést vonja le, miután Trump felcserélte a tettest és az >