Ma Tamás, Péter névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
A rikkancs ismét jelenti (51.)
A papucs igaz történetei
Sáfrány Ferenc
Nagy öröm ez számomra, hogy a mai napon a szegedi suszter, aki egyébként süketnéma, de kiváló és szorgalmas cipészmester, megjavította legendás hírű papucsaimat. Az utolsó két megmaradt párat az ötből. Az egyik pár a hétköznapi, a másik az ünneplő. Boldogságom határtalan. Azért is döntöttem, hogy még így frissében megírom e papucsok hiteles történetét, amelyek személyiségem részévé forrtak az elmúl harminc-negyven év során. Természetesen az egyéni és ezért különösen veszélyes szabadság szimbólumaiként.
Lázadó természetem elég korán kereste és meg is találta konfliktusait az idők folyamán, amelyek nálam is, mint sokaknál, különböző külszíni formákban bontakoztak ki, legyen az a hosszúra növesztett haj, az agyonkopott farmer, elvégre magam is a hippi-korszak gyermeke voltam, 68-ban már tizenöt éves, amikor tankok dübörögtek Prága utcáin, és Párizs bizonyos részei lángokban porladtak, és az akkori belügyminiszter éppen Sartre után futkosott. Még szerencse, hogy De Gaulle volt a birodalom elnöke, különben az a vadbarom bezárja a rács mögé még a Szellemet is. De akadt gondja a tűzoltóknak Belgrádban, Berlinben, sőt a teknő túloldalán, valahol az új és szép világban. Ekkor én még nem értettem semmit sem a dolgokból, mint ha ma valamit is értenék, ezért fontosabb volt számomra a bőrgolyó, amit rendre kergettünk, na meg a csajok.
Majd elmúlt ez a lázadó korszak, főleg a felszíni, de maradt valami, ami nem engedte, hogy beálljak a sorba. Ez természetesen ma is tart. Gondolom, amíg én is tartok, létezek, kételkedem, tehát vagyok. De van papucs is. Még két pár. Ezekre mostanság úgy vigyázok, mint a leghímesebb tojásokra, mert húsz éve meghalt szegény papucsos, aki előtte tíz évvel elkészítette az első párat. Ebből a logikus számtanból következik, hogy a meglévő, különös és fontos, igazi bőrből készült lábbelinek is mondható akármik, több mint harminc évesek. Akár hogy töröm a fejem, születésük pontos évét sem tudom megfejteni. Csak arra emlékszem, hogy édesapám, aki szintén suszter volt a javából, de ez most itt nem érdekes, majd boltos lett, amolyan bőrkereskedése volt neki, ami már fontosabb, egyik nap hazaállított a gyönyörű, fényes, vadonatúj papucsokkal, és letette elém. Amolyan meglepetés gyanánt, mert látta, hogy éveken át, kínlódok holmiféle vacakokkal a lábamon, amit hol cipőnek véltek fűző nélkül, hol papucsnak csúfolhattak. Egyszer kis híján, szégyenében és mérgében betüzelte a tízéves, agyonhordott, egyetemet járt és fejezett kedvenc pár cipőmet, amiben fűző már évek óta vendégként sem jelent meg. A vak szerencse és a véletlen segített, amikor tettét próbálta suttyomban elkövetni, és maradt egy pillanat, amikor kikaptam a kezéből a kályha torka felé tartó ereklyéket. Ekkor feladta. Mondott még ezt-azt, amit most nem idéznék, és én biztosabb rejtekhelyet kerestem azoknak a cipőknek. Hogy is szól a nóta? Szeretlek hazám, mint a kitaposott cipőmet. Valahogy így. De a végén ez a pár cipő csak feladta. Nem bírta tovább. Magam is beláttam. A gondom igazán ekkor kezdődött, a hetvenes évek második felében. Akárhány pár cipőt néztem és próbáltam fel, egyik sem volt megfelelő, tetszeni meg azután… no, ebbe ne is fogjak bele. Látván a szenvedésem, az öreg úgy döntött, maga választja ki az anyagot és a papucsost is, majd meglep.
Amikor a papucsot felpróbáltam, elállt a lélegzetem. Úgy feszített a lábamon, mint ha ráöntötték volna. Gyorsan a nyakába ugrottam és már sziporkáztak is a kérdések.
„Ki csinálta ezeket édesapám?”
„Darnai, a papucsos” – volt a csöndös válasza.
„Van ebből az anyagból még a boltba?” – néztem rá fürkésző tekintettel, mintha a jövőm függne válaszától.
„Akad még, néhány párra való” – mosolygott ritka kék szemével, mert ekkor már maga is rájött, hogy olyan ajándékkal lepte meg fiát, amire nem számított.
„Nos, akkor én még négy párat rendelek. De, ugyanilyeneket, mint ezek. Hasonmások legyenek. Egy fikarcnyit sem szabad eltérni ezektől. Mondja meg a Darnainak, egy fikarcnyit se…” – és én lábamon a meseszép papucsaimmal elhúztam a városba. Mint, aki megtalálta az élet értelmét.
Néhány hét múlva elkészült mind a négy, így tehát összesen öt pár papucs, amelyek nagy becsben biztos helyen várták a pillanatot, amikor lábamra simulhattak. Jó néhány bejárta velem a fél világot, a másik felét csak azért nem, mert ott magam se fordultam meg, és így lettek az én papucsaim nemzetközileg is ismertek. Még nem körözöttek, de ezt sem zárhatjuk ki.
Az egyik alkalommal a gyálai kishatáron igyekszem hazafelé, télvíz idején, kemény mínuszok közepette, amikor a vámos, akit életemben először láttam, gondolom én, hangosan rám ripakodik, szaftos szerb nyelvet használva. Fordítom:
„Csalódást okoztál. Óriási csalódást. Hol vannak a papucsaid?” – és rémülten magam is a lábamra nézve konstatáltam, hogy valamilyen cipő van azokon. Zavaromban hebegtem valamit az időjárásra, meg a közelgő ünnepekre, de láttam rajta, hogy ez az ember, akit én még ma sem ismerek, megbocsáthatatlan bűnként könyvelte el magában: „Na, ez is feladta. Csak járt a szája. Nincs már papucs a lábán.”
Hitelvesztetten kutattam az illető személyét hónapokon át, majd feladtam. Üsse kő. Azóta külön figyelek az ilyen alkalmakra, talán egyszer még ráfutok, és megmutatom neki, hogy itt vannak a papucsok. Még itt vannak. Nem adtam fel, csak akkor éppen, valamiért, de ez már magyarázkodás.
A másik eset egy évvel ezelőtt történt a faluban, a bíróság épületében, ahova beugrottam, csak úgy megnézem az ismerősöket, a volt diákjaim, akik most ott bírók, ügyészek, vagy éppen ügyfelet képviselő ügyvédek. Na, meg maga a bíróság elnöke is tanítványom volt, valaha. Ahogy a lépcsőn elindulnék felfelé egy éles hang, egyenruhában figyelmeztet:
„Így nem mehetsz fel!”
„Hogy nem mehetek fel?” – tettem fel ez együgyű kérdést, mert valóban nem értettem a tiltást.
„Papucsban” – hallatszott a tömör válasz szerbül. Majd egy emelettel feljebbről egy másik hang ütötte meg a fülem, amolyan minden mindegy, mint az udvari bolond esetében.
„Ő felmehet” – a szerencsétlen rendőr, mire felértem az első emeletre, valóban nem tudta mi tévő legyen, csak a papucsaimat nézte, de elengedett. Amikor már visszafelé jöttem, nem győzött magyarázkodni ékes magyar anyanyelven, hogy ő engem nem ismer, meg elnézést kér, de a szabály, az szabály. Alig tudtam megnyugtatni. Ne vegye komolyan az esetet, történt velem ettől már sokkal rosszabb is, amikor éveken keresztül a tanáriban szinte sütöttek a szemek, amikor a papucsomra tévedtek. Szólni soha nem szóltak, egy hangot sem, egy betűt le nem írtak, de a papucsom az, kegyetlenül bőszítette őket. Erre még egy lapáttal maga a Napló megjelenése is rátett. Ez már végleg kivágta a biztosítékot az egyik kollégánál, és amikor egy zebrán váratlanul és véletlenül összefutottunk a városka központjában, nem bírta ki, hogy meg ne jegyezze, igaz nagyon halkan, csak hogy mi ketten halljuk:
„Nem szégyen ez így?”
„Nem értem, mi a gond?” – kérdeztem sebtében vissza.
„Nem elég a papucsod, most még az újság is, szégyent hozol a hivatásra” – morogta szikrázó szemekkel.
„Ja, mondom, ez a gondod. Nem, nem szégyen. Nálam erény” – köpni-nyelni nem tudott, csak ballagott tovább, mint aki megpróbálta a lehetetlent. Úgy egymás közt, hogy még tanú se maradjon.
Persze, 91-ben a papucsok is átköltöztek az anyaországba. Azóta itt randalíroznak és okoznak komoly fejtörést, nem csak nekem, sokaknak. De elvagyunk. Faludy se hordott zoknit soha, én se hordok, ha csak tehetem.
Az idő vasfoga ellenben komoly ellenségeinké vált. A tavalyi évet komoly lukkal a talpán vészelte csak át a hétköznapi pár bal fele. Kezdetem komolyan aggódni, mert apám se él már, anyám is elég idős ahhoz, hogy a papucs fél talpát javítassa, az igazi suszterok is kihalófélben, főleg városon. Panaszkodtam fűnek-fának, míg az egyik ismerősöm elmagyarázta, hogy van egy mester, kuka, de nagyon lelkiismeretesen dolgozik. Oda vigyem el a papucsaim.
Elvittem. Először csak az egyik párat, a hétköznapit hagytam ott nála, mutogatva, hogy a másikat használom közben, és ha majd az elkészül, akkor cserélünk. Előre fizettem, nála ez a szokás. Leírta egy papír fecnire a javítás árát, én meg csak reménykedtem. Az ár itt nem számít, ezt ő így se, úgy se tudja, csak kíváncsian várom a javítás eredményét.
Elmúlt a beígért hét, lázasan verklizek a sarokra, ahol egy omladozó régi fél pincében székel a suszter. Nem is hallotta, amikor beléptem a műhelybe, csak amikor felemelte a fejét, búsan legyintett, és azt próbálta elmagyarázni, hogy hozzá se nyúlt, mert valamit Pesten kellett neki intézni. Egész héten. Megnyugtatott, hogy jövő csütörtökre meg lesz. Nem nyugodtam meg, egy cseppet sem, de mit tehettem. Majd eljött a várt nap, és már kellő kételyekkel felvértezve indultam látogatóba. Mit ad isten, amikor beléptem a gyéren megvilágított helységbe éppen az én öreg és agyongyötört papucsomat látom a kezében. Mutogat, hogy még néhány perc, és meglesz, üljek addig le. S elkészült. Vidáman mutogatta, hogy megfoltozta a lukas felsőrészt is két helyen, a talpak és a sarkok vadonatújak, majd még kicsit polírozott rajtuk, és végleg a kezembe nyomta azokat. Helyben felpróbáltam és jeleztem, maximálisan elégedett vagyok a munkával. Amikor elindultam, mutogatott a lábamon lévő másik párra, miért nem hagyom azokat is ott, mint ahogyan megbeszéltük. Nagy nehezen megértettem vele, hogy hozom pár nap múlva, csak most még szükségem van rájuk. A miértet nem magyaráztam el. Én is elutaztam néhány napra, és úgy gondoltam jobb, ha az ünneplő még a lábamon van, Az csak szalonképesebb, még így is. A fő városba tartottam, ahol olyan emberrel találkoztam, aki legalább az ünneplő párat megérdemli.
Nem húzom tovább. Meg van javítva minden, és ma csókot nyomtam az öreg homlokára, amikor átadta munkájának gyümölcsét. Nem is értette, mit miért teszek, de én nem magyaráztam semmit, csak mosolyogva elindultam, hogy mindezt megírjam.
Apropó. Miniszter (bármilyen, és bárhol) csak akkor leszek, ha papucsban végezhetem a dolgom. Addig kíméljenek, bármilyen csábításnak ellenállok.
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Roncspártderbi
Hagyjuk a mindig előhúzható demokrácia maszlagot az elvi meggyőződésről, a színes politikai palettáról. Egy mind zsarnokibb, >
Orbán a volt lengyel miniszterhelyettes menedékjogával provokálja Tuskot
A Bizottság szóvivője úgy foglalt állást, hogy bármely uniós állam csak egészen rendkívüli esetekben nyújthat menedéket >
Orbán gyakorlatilag felvásárolta Kárpátalján a magyarokat
A kárpátaljai magyarok a Fidesz-politika játékszerévé váltak, Ukrajna korlátozza a kisebbségek nyelvhasználati jogát, Orbán viszont eszközként >
Közeleg az EU számára az igazság pillanata Ukrajnában
A tárgyalások eredménye „mini München” lehet, és az csak felhívás volna Moszkvának az újabb támadásra. Erre >
A merénylet megváltoztathatja a háború menetét?
Hogy az ukrán titkosszolgálat merész akcióval eltakarította az útból az orosz vegyi fegyverfőnököt, az megváltoztathatja a >
A kancellár beszéde pontosan mutatja, miért bukott meg
A német kancellár ugyan elvesztette a bizalmi szavazást, ahogy várta, ám az ez alkalomból mondott beszéde >
A világ nem tudta megmenteni Szíriát, most hagynia kell megválasztania a jövőjét
Simon Tisdal véli így a Guardianben. A külpolitikai szakíró sajnálattal állapítja meg, hogy a beavatkozás Izrael >
Raszputyin Romániában
Mint ahogy az erdélyi magyar politika, vagy legalábbis számos itteni magyar értelmiségi is most ébredhetett rá, >
Amikor a diktatúrák összeomlanak
Hans Rauscher úgy látja Asszad csúfos vége után, hogy a diktatúrák nem tartanak örökké, egy csapásra >
Maradjon inkább Orbán Viktor?
Találgatás helyett inkább kérdezek: csak nem Magyar Péternek van igaza, és a régi ellenzék összejátszik a >
Oroszország gyengébb, mint ahogy gondolnánk
Fareed Zakaria úgy véli így a Washington Postban, hiszen Asszad Putyin értékes vazallusa volt, az orosz >
Fennáll a veszély, hogy Közép-Európa gazdasága megsínyli Trump politikáját
Erre figyelmeztet a Standard & Poor’s jelentése, amely a térség keleti felének szuverén adósság besorolásával foglalkozik. >