Ma Mózes, Botond, János névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Vajdasági magyar-magyar szótár
Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >
“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”
„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >
A rikkancs ismét jelenti (18.)
Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >
A rikkancs ismét jelenti (22.)
Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >
A rikkancs ismét jelenti (12.)
Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >
A rikkancs ismét jelenti (20.)
Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >
A rikkancs ismét jelenti (21.)
Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >
A rikkancs ismét jelenti (1.)
Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >
Újra itt a Napló! - hozzászólások
A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >
A rikkancs ismét jelenti (13.)
Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >
Madárdal
Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >
A rikkancs ismét jelenti (8.)
Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >
A rikkancs ismét jelenti (45.)
Köszönet
Sáfrány Ferenc
Amikor elindultam Újvidékre, 1991. szeptember 21-én, még nem sejtettem, hogy ez az út a kényszerpályám lesz, amelyik visszavezet az anyaország ölelő keblére. Útközben, Adán, kibéreltem Kanadába disszidált barátunk lakását, még tizenhetedikén, mert akkor is a tartományi fővárosba tartottam, amolyan rikkancs feladatokkal, és hallottam, hogy a lakás Szegeden, amelyben az őrület előtt oly sokszor megfordultam és szerettem, felszabadul. Gondoltam, ezt nem szabad kihagyni, biztos, ami biztos alapon, megér ez nekünk annyit, hogy amíg csitul a helyzet, olyan mentsvárként szolgál. Soha sem lehet tudni, mit hoz a holnap? Így, félelemben és rettegésben próbáltuk át és megélni azokat a szörnyű napokat, amelyek 91-ben végleg ránk szakadtak. Nem beszéltünk arról, hogy mi lesz, hogy ha…? Ez tabu volt. Megpróbáltunk nem tudomást venni a környezetünkben mindennapos történésekről. Nappal agyonhajtottuk magunkat a munkában, hogy éjjel álmatlanul forgolódjunk a ránk váró bizonytalanság fojtogató béklyói között. Nincs ettől szörnyűbb érzés számomra, mert én nem ismertem meg azokat. Időben elszöktem előlük, hogy még véletlenül se találkozhassak ilyen érzésekkel, melyek egy életen át, kísértik a lelket és az elmét, amely a végén feladja a kilátástalan küzdelmet, és egyszerűen elborul. Maga is megőrül. Vagy csendesen, vagy kicsapongva, hangosan hagy maga után nyomokat a különböző fekete krónikákban, ahol az ok és okozati összefüggések már nem játszanak szerepet, elfelejtik azokat, vagy legrosszabb esetben még le is tagadják.
Nagyon nehezen és lassan tudtam csak megbékélni keserű sorsommal. Kezdetben el sem akartam fogadni, és így tehetetlenül nem előre, hanem mindig hátra néztem. Nem segített az sem, hogy hamarosan több volt ideát a sorstárs, mint valamikor otthon. Lebénultam. Lelkileg. Nem csak én nem ismertem magamra reggelente, hanem a legközelebbi hozzátartozóim sem.
Miben reménykedtem? Semmiben és senkiben. Ekkor már nem volt se istenem, se hazám. Csak egy darab kenyerem, amelyet közönnyel majszoltam, mint akit bezártak egy nagy és idegen börtönbe, ahol a falak és a rácsok a fejben vannak mélyen lebetonozva, a kezek tehetetlenül leszíjazva. Próbáltak vigasztalni, többen is, kik közel álltak hozzám, de ez sem segített. Magam sem értettem önmagam, így másoknak is csak az maradt, ami messziről lesírt rólam. Így utólag is szörnyű látvány lehettem, amit még takargattam is a külvilág előtt. Mint ha ez megoldaná a problémákat?
Sokáig azt sem tudtam eldönteni, maradunk vagy megyünk vissza? De hova? Mire?
Amikor már kezdett sejleni, hogy itt az új hazában kell tartósan berendezkedni, mert az aktív őrület eltart még néhány évig, évtizedig, (még mindig nem vagyok meggyőződve, hogy véget ért volna) papírokat kellett rendezni. Státuszt. Le- vagy áttelepülést? Gyökeret engedni? Negyven évesen? „Szörnyű kor. Túl fiatal, hogy vágyaim lehetnének, túl öreg, hogy megvalósítsam őket” – csengtek minduntalan fülembe Meša Selimović megrázó sorai a Dervis és a halál első oldalairól.
Amikor eljutottunk a folyamatban odáig, hogy valakinek az anyaországban bennünket be kell fogadnia, mind a négyünket, még ha formailag is, de csak meg kell ezt tennie, néztünk nagyot. Ki fogad be bennünket? Miért fogadna be?
Legjobb barátaink már évek óta Kanadában éltek. A másik sokat emlegetett barátságot nem is akartam ilyesmivel terhelni, hisz ők is az életük elején voltak. Öcsém, igaz Szolnokon élt már, még a háború előtt a szíve hozta át, végképp kihagyva, amit sokszor fel is ró nekem. De hogyan akasztottam volna nyakába a problémáim tömkelegét, amikor önmagamnak is elviselhetetlen állapotot teremtettek azok?
Valamelyik nap, tizennyolc év után a sarki boltban, ahova annak idején is először mentem át bevásárolni, és megállapítottam, hogy néhány hónapig valahogy csak elleszünk egy szakosodását végző orvos, aki még pénzt nem keres, egy munkanélküli, meg a két, három és féléves gyereke, találkoztam Lacival, az akkori szomszédunkkal. Régen nem láttam.
Mondom neki:
– Köszönöm.
Látom, nem érti, mit köszöngetek neki. Majd egy kis magyarázatot fűzök hozzá.
– Lacikám, köszönöm, hogy annak idején befogadtatok.
– Az csak természetes – volt a kurta válasza.
Én meg nagyon jól tudom, tapasztalom, hogy nem ez volt a természetes, hanem a rendkívüli, hogy egy család vadidegeneket, mint szomszédokat, akik egyik napról a másikra belecsöppentek látókörükbe, befogadták. Minden felvállaltak értük, önzetlenül és érdek nélkül. Ezt köszöntem meg neki, még egyszer, tizennyolc év után.
A rikkancs ismét jelenti (46.)
Következő cikk: Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Kommentek
Ferenc, csak azt nem értem, mi a fenét vártál 18 évet hogy megköszönjed. Különben nagyon jó cikk.
Üdvözletem küldöm Joe
Érdekes és tanulságos. Nagyon szép köszönet!
Ezt is, és a megannyi színes jelentésedet is élvezettel olvasom.
Tisztelettel,
Gábor
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Egy ráccsal kevesebb
A fideszesek egyelőre óvják magukat az önmegsemmisítéstől, annak tudatosításától, hogy politikai pályájuk és tekintélyes vagyonuk nem >
A „kisebbik rossz” elvéről
Az ellenzéki szavazók szemszögéből a „kisebbik rossz” elve azt diktálja, hogy arra a szereplőre adják a >
Út a börtönbe
Túl kellene lépni a Fidesz-éra tizenhat évén, de azért nehéz, mert csak Orbánék bukása után látható >
Uglješa Bokić: Veselin Milić ugyanannál az asztalnál ült a lelőtt személlyel, majd segített eltüntetni a nyomokat
A Danas újságírója és a szerb belügyminisztérium (MUP) egykori tagja, Uglješa Bokić az N1 televíziónak azt >
A magyar üzleti elit a szerb piacon is milliárd eurókat forgat
Szerbia tudatosan vált a történet részévé, amikor a jelenlegi hatalom úgy ítélte meg, hogy politikailag előnyös >
Putyin megmentésére kérni Ukrajnát
Ma már az a vita, hogy Ukrajnát be kell-e engedni a NATO-ba, átadta helyét annak a >
A vallomás szégyene és nehézsége
A fideszesek egyelőre óvják magukat az önmegsemmisítéstől, annak tudatosításától, hogy politikai pályájuk és tekintélyes vagyonuk egyaránt >
Fordul a kocka Oroszország ellen Ukrajnában?
Mindez azt jelenti, hogy most van itt az idő fokozni Ukrajna támogatását, hogy tovább növelhesse a >
Amikor a balkáni háborús bűnösök bocsánatot kérnek, kevesen akarják meghallgatni őket
„A szerb Állambiztonsági Szolgálat egykori vezetője, Jovica Stanišić a múlt héten megbánását fejezte ki bűnei miatt >
Szodoma százhúsz Ferrarija
Semmi mással nem lehetne ez ellen érvelni, mint hogy ezek valamiért különleges emberek, egészen mások, mint >
Mit tett a VMSZ értünk, vajdasági magyarokért?
A felszín alatt, még ha nem is látszik kezdetben, megmozdult valami. A víz lassan fodrozódik, az >
Az amerikai hadsereg elveszítette előnyét. Irán után ezt már mindenki tudja.
A jó hír az, hogy a Kongresszus, a kormányzat és a Pentagon most már tisztában van >