Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Vajdasági magyar-magyar szótár

Remélhetőleg segítségével jobban megértjük egymást. >

“Hálát adunk, hogy Erdély Romániához tartozik”

„Ordítani Kárpátia koncerteken és hullarészegen üvölteni, dögölj meg büdös zsidó.” Ille István ( Kanadai Magyar Hírlap): >

A rikkancs ismét jelenti (18.)

Megőrültem. Ezt már kezdem felfogni, de lehet, hogy csak hülyülök. Tizenöt éve nem engedem Sára lányomnak >

A rikkancs ismét jelenti (22.)

Simor Márton a becsületes neve. 1975-ben született. Szegedi szobrász és tanár. Mivel vallom, hogy az emberiség >

A rikkancs ismét jelenti (12.)

Zsozsó! Őt szinte mindenki így ismeri. Zentai lány, asszony, akinek vadregényes élete valahol mostanság tisztult le. >

A rikkancs ismét jelenti (21.)

Ifjúság Mikor Kolumbusz a zsivajgó partra lépetts követték társai, az ittas tengerészek,szagos szél támadt s lábához hullt >

A rikkancs ismét jelenti (20.)

Mondhatnám azt is, gyerekkori pajtások vagyunk, de ez nem igaz, hisz Robi egy tízessel fiatalabb, és >

A rikkancs ismét jelenti (1.)

Valamelyik nap a múlt héten megcsörren a telefonom, és Árpád közli velem, hogy 19-év után újra >

Újra itt a Napló! - hozzászólások

A Napló újraindulása alkalmából megjelent cikkhez több hozzászólás érkezett. Meggyőződésünk, hogy egyes vélemények tájékozatlanságnól fakadnak. Megpróbáltuk közölni >

A rikkancs ismét jelenti (13.)

Magamnak ezeket a kérdéseket írtam fel. Olyan emlékeztetőnek, miután vasárnap délután rám csörgött: >

Madárdal

Jó magyarnak lenni. Tudom ezt már rég óta, de most szombaton valahogy különösen jó volt, sok >

A rikkancs ismét jelenti (8.)

Ma egy könyvről szeretnék szólni. Ez a gondolat már vagy fél éve érik bennem, de most, >

A Biden adminisztráció jobban figyelembe veszi a transzatlanti szövetségesek érdekeit, felismeri cselekvésének és befolyásának korlátait, nagyobb energiát fordít a partnerek megnyerésére. Számos alapkérdésben ugyanakkor megmaradnak az eltérő álláspontok, a képességek, az ambíciók és a hagyományok által meghatározott különböző megközelítések. A közös célok (az atlanti értékek és alapelvek támogatása stb.) és a közös fenyegetések (Oroszország és Kína törekvései, a nagyhatalmi szerepek és törekvések erősödése, a világháború és a szovjet-amerikai bipolaritás után kialakult nemzetközi rendszer megváltoztatásának szándéka, a terrorizmus fenyegetése, a non-proliferáció erősítése, illetve a nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozása, a szabályozatlan migráció, az ember-okozta éghajlat- és környezetváltozás megállítása, stb.) azonban hosszabb távon is a közös érdekek tudatosítását segíthetik, a nemzetközi rend hierarchiájáról vallott nem teljesen megegyező - de összhangba hozható - álláspontok ellenére is. A kulturális-ideológiai örökség mellett ez a hosszú távú, a közös kihívások, kockázatok és fenyegetések felismerésén alapuló egymásra utaltság teszi különlegessé az atlanti világot, a transzatlanti kapcsolatokat. Dérer Miklós:

Egészen a legutóbbi időkig egység volt elemzők, politikusok és laikusok között abban, hogy az Amerikai Egyesült Államok mindenoldalú (katonai, politikai, gazdasági, ideológiai) dominanciája jellemzi az ezredforduló nemzetközi rendszerét, és ez a dominancia az elkövetkező egy-két évtized tartós jelensége marad más hatalmak folyamatos felemelkedése ellenére. Amerika vezető szerepét a főbb nemzetállami és nemzetközi szereplők (rövid távon) nem tekintették stratégiai fenyegetésnek, sőt, éppen az Egyesült Államok törekedett – jól, rosszul – a felbukkanó „szimmetrikus” (nagyhatalmi-nemzetállami) és „aszimmetrikus” (terrorizmus, kibertámadások, dezinformáció stb.)  fenyegetések egyfajta egyéni vagy/és koalíciós leküzdésére. Mindeközben – legalábbis az ezredforduló utáni egypár évig még – virágkorát élte a politológiában bandwagoning-nak nevezett jelenség, a sikerrel futó (amerikai) szekérre való tömeges felkapaszkodás törekvése.

Ezt a politikát folytatta az Európai Unió (bármennyire is ambíciója lett a kinyilatkoztatások és a retorika szintjén az önálló globális szerepvállalás) és Japán (bármennyire is aktivizálódott a nemzetközi színtéren). Kína és Oroszország a kilencvenes években még nem igazán jelent meg ezen a színpadon – belső ügyeikkel, az előbbi hallatlan gazdasági növekedésének menedzselésével, az utóbbi helykeresésével és önmeghatározásával volt elfoglalva. Kína globális gazdasági nyitása mellett sokáig inkább regionális ambícióit igyekezett alátámasztani, Oroszország pedig korlátozott, nukleáris és energetikai „kétdimenziósságát” (szénhidrogén források és nukleáris-katonai hatalom) próbálta olyan megkerülhetetlen hatalommá transzformálni, hogy folyamatosan és indirekt módon képes legyen erodálni a véleménye szerint Amerika-túlsúlyos nemzetközi rendszer működőképességét.

Az ezredforduló körüli két évtizedben úgy látszott, hogy az Egyesült Államok valóban unipoláris világrendet alakított ki. A rendszer ugyan elvben multilaterálisan és multipolárisan, többnyire legális és legitim módon működött, ám a hatékonynak és célravezetőnek gondolt megoldásokhoz minden esetben nélkülözhetetlen volt az Egyesült Államok részvétele, leginkább pedig vezető szerepe (Irak 1991-ben, Bosznia, Koszovó, Afganisztán stb.). Az amerikai vezető szerep a kilencvenes években szilárdult meg, ami nem jelentett unipoláris világot, mivel azoknak az egyébként is amerikai fogantatású nemzetközi intézményeknek a működésén és kiterjesztésén alapult, amelyek egyszerre korlátozták és legitimálták az Egyesült Államok hatalmát (ENSZ, Világbank, IMF, NATO, G7 majd G8, G20 stb.). Ebben akkori belátható időtávlatban – 2020-ig - nem volt várható lényegi elmozdulás, és manapság – Kína és Oroszország egyre agresszívabbá növekvő akciói és tervei ellenére is - az elemzők többsége még távolinak és nem eldöntöttnek tekinti a változást.

Hasonlóan egyelőre nem várható lényegi elmozdulás Washington külpolitikájának alapjaiban – a kiinduló pontokban - a Biden-érában – és az azt esetleg követő következő adminisztráció működésében. Ennek két-három kiemelendő okát említhetjük: egyrészt az Egyesült Államok külpolitikájának alapvető sajátossága a kontinuitás, másrészt Washington globális politikájában olyan változatosságú, horderejű és kiterjedésű problémákkal szembesül együttesen, amelyek óvatosságra kellene, hogy intsenek. Nem a gyors, nem a nagyvonalú és korszakos, a retorikán túlmutató változtatások időszakát éljük; a felhalmozódó bizonytalanságok józan megfontolást igényelnek. A kiterjedt és befolyásos national security establishment (az egyesek által előszeretettel „mély állam” -nak nevezett informális hatalmi tényező konszenzusa nélkül - ezek egyetemi tanárok, think tank szakértők, egykori kül- és védelempolitikusok, diplomaták– ugyancsak nem lehetséges változtatás. (Ez a kétpárti csoport egyébként a közelmúlt „túlzásaitól” persze mindenképpen szeretne megszabadulni, éppen a folyamatoság, a kontinuitás visszaállítása érdekében.) Vagyis a nemzetközi rendszer (viszonyok) nemkívánatos változását opponáló, azt megakadályozni igyekvők élére álló Amerikai Egyesült Államok magát alapvetően status quo hatalomként pozícionálja.

Egyúttal Amerika változatlanul különleges és egyedi hatalomnak tekinti magát, amelyet sem nemzetközi jogi, sem szövetségesi megfontolások nem köthetnek, és amelyet - globális vezető szerepe ellenére - csak saját nemzeti érdekei és univerzálisnak tekintett értékei vezérelnek, és – legalábbis elvben - csak saját nemzeti közvéleménye korlátozhat. A multilateralizmus amerikai felfogása változatlanul a nagyobb szövetségesi hozzájárulásnak az elvárása, valamint az amerikai céloknak és politikáknak (beleértve a szankciókat, missziókat és az esetleges katonai beavatkozásokat is) a nagyobb partneri támogatása marad. Minden változás Washington értelmezésében csakis ezen kontextuson belül és csak fokozatosan következhet be. Az egymást követő amerikai külpolitikai doktrinák ezt az alapállást világosan mutatják.

Az amerikai külpolitikai doktrináknak több forrása és magyarázata is van. Egyik ilyen a nemzetbiztonságnak a kihívások sokrétűségéből és veszélyességéből fakadó mindenek felettisége, Pearl Harbor és szeptember 11 nyugtalanító emlékezete. A „nemzetbiztonsági állam” (national security state) kialakulása a második világháború és a hidegháború következményeként, a terrorizmus veszélye miatti felfokozottság hangulatában eredményezte egyúttal az amerikai külpolitika erős militarizálódását, a katonai erő alkalmazásának, vagy az azzal történő nyomásgyakorlásnak a gyakoriságát egyébként kifinomult diplomáciát igénylő helyzetekben is.

A másik az amerikai külpolitika erős, és az Államok létrejöttétől „öntudatlanul” meglévő, de a tizenkilencedik század második fele, a fogalom megjelenése óta tudatosan vállalt domináns geopolitikai szemlélete. (A geopolitika – leegyszerűsítve - az államok területi meghatározottságának/kiterjedésének és a nemzetközi hatalmi viszonyoknak az összefüggéseit állítja a (kül)politika középpontjába). A geopolitikai felfogás további teret nyert az előző századforduló és különösen az első világháború után, Németország és a Szovjetunió Nyugattal ellenséges rendszereinek felemelkedése, majd pedig napjainkban, a huszonegyedik században Kína, és bizonyos mértékig Oroszország ambíciói – legutóbb ukrajnai agressziói -  következtében.

A nagy geopolitikai elméletekből – az angolszász geopolitikai iskola klasszikusainak, Halford Mackinder-nek, Nicolas Spykman- nek , Alfred Thayer Mahan admirálisnak az írásaiból -  levont amerikai gyakorlati következtetés lényege, hogy a világpolitika, a világkereskedelem, és a világgazdaság szempontjából a legfontosabb terület Eurázsia (Heartland), és mindenképpen meg kell akadályozni, hogy ezt a földtömeget (Landmass) egyetlen hatalom, illetve koalíció uralja. Ugyanis – e felfogás szerint – ez a feltehetőleg ellenséges vagy ellenérdekű hatalom ellenőrizheti és akadályozhatja a világkereskedelmet (az Egyesült Államok kereskedelmét partnereivel) azáltal, hogy a legfontosabb kikötőket birtokolja. Washingtonnak tehát alapvető nemzeti érdeke, hogy minden lehetséges eszközzel megakadályozza egy ilyen helyzet előállását. Ennek jegyében avatkozott be a huszadik század világháborúiba, hirdette meg a szovjet gőzhenger feltartóztatásnak doktrináját is, és ellenzi jelenleg is a kínai és az orosz térnyerést. (Ez még akkor is így van, amikor napjainkban az eurázsiai (atlanti és az ázsiai) térségekről való alapvető gondolkodást lassan felváltja ázsiai-csendes-óceáni nagyrégió jelentőségének felismerése.)

Mindenképpen meg kell említeni még az amerikai külpolitikának az amerikai különlegességtudatból és küldetéstudatból (a lefordíthatatlan „Manifest Destiny”) eredő, történetileg már a kezdetektől megjelenő ideológiai alapozását is, amelynek első csiráját még a tizenhetedik században egy bizonyos John Winthrop tiszteletes bontotta ki új-angliai puritán bevándorlók előtt, és amely az utóbbi másfél évszázadban egyre népszerűbb lett Amerikában. Arra biztatta az újonnan érkezett telepeseket, hogy legyenek világító fáklya – ahogyan ő fogalmazott, egy „sugárzó város a hegyen” (shining city upon a hill), amelyik példát és utat mutat az emberiségnek. Ezt a példát amerikai politikusok és döntőhozó vették, veszik elő rendszeresen, Kennedy-től Reagan-en át Obamá-ig és Mark Pompeo-ig, és részint ez magyarázza az amerikai világpolitikai viselkedés elmúlt évtizedeit, legújabban pedig a demokrácia terjesztés neokon alapú, de Joe Bidennél is erősen fellelhető ideológiáját (ld az egymást követő Demokrácia Csúcsok).

Végül az Európa-Amerika viszonyról. A transzatlanti kapcsolatok az ú.n. Nyugat, a nyugati civilizáció alapja és legfőbb összetartó ereje. Fejlődve, alakulva, más kontinensekre is kiterjedve (Ausztrália, Japán stb.) nem csupán egyenjogú felekként, de az egyenrangúság irányába változva hosszabb távon is megőrzik szerepüket és helyüket a gyorsan alakuló és az instabilitás nyomait hordozó globális rendszerben. Fontosságuk és viszonyítási pont jellegük a kapcsolatrendszerben résztvevők szemében az új erőközpontok és kihívások megjelenése ellenére végső soron megmarad. A kapcsolatok ez idáig elvben egyenjogúak, de a gyakorlatban nem egyenrangúak voltak, hanem a globális kérdések kezelésére fordított figyelem, az ambíció, a cselekvési hajlandóság és a problémák megoldására szánt források függvényében (ld az önvédelmi harcot folytató Ukrajnának nyújtott támogatás) aszimmetrikusak: az Egyesült Államok kiemelkedő befolyása és teljesítménye a múltban nem volt, és végső elemzésben ma sem megkérdőjelezhető. Az atlanti világ az elmúlt időszakban sokáig stabilitást és jólétet teremtett. A hidegháború után kiterjesztette a stabilitás zónáját, a globális biztonság, gazdaság és kultúra alapvető – bár nem bírálhatatlan, sőt, megkérdőjelezhetetlen - pillérének bizonyult. Relatív világgazdasági súlya csökkenhet, azonban katonai, politikai és ideológiai-kulturális potenciáljával egyetemben hosszú távon biztosítja megkerülhetetlen globális befolyását és sok vonatkozásban minta-szerepét.

Ugyanakkor a transzatlanti kapcsolatok a nemzetközi viszonyokban bekövetkezett változások miatt a hosszantartó minőségi átalakulás stádiumában vannak. A civilizációs vitából (egy vagy két, esetleg több értékrendet képvisel-e az atlanti világ) annyi mindenesetre leszűrhető, hogy ez(ek) az egyetlen, a demokráciára alapozó civilizáció(k). Ezzel együtt újabb belső értelmezési válságok kialakulása is valószínűsíthető (a demokrácia felfogás erősödő vitája; Kína, Irán, Észak-Korea, Oroszország, energia ügyek, egyes globális kérdések iránti elkötelezettség színvonala stb.). A fájó tapasztalatok ezekben nyilván kölcsönös mérsékletet igényelnének. Az atlanti felek közötti kapcsolat ennek ellenére egyedi és különlegesnek nevezhető.

Ezt a különleges kapcsolatot alapjaiban nem kérdőjelezik meg, csupán árnyalják a transzatlanti kapcsolatrendszer két pillére – Európa és Amerika - közötti aktuális politikai viták és ideológiai hangsúlykülönbségek. Amelyeket egyébként addicionális, a pilléreken belüli viták és egymásnak feszülések is bonyolítanak. Valójában az a diszkrepancia sem érinti, amit az európai politikai elitek hivatalos atlanti kötődése és a lakosságok egy részének (időszakonként többségének) erősödő Amerika-ellenessége (vagy inkább fogalmazzunk így: Amerika-bírálata) közötti törés jelent. Ez a jelenség inkább aktuális és konkrét politikai lépésekhez (beavatkozások, szankciók, nyilatkozatok) és személyekhez (G.W. Bush, a neokonok, Donald Trump) köthető, mintsem az amerikai kultúra, életmód és politikai szerep általános elutasításához. A viták és különbségek egyébként természetesek, hiszen mégis csak két sajátos fejlődésű entitásról van szó, ha egy adott civilizációs paradigmán belül is. A történelmi emlékezet, az érdekek és a képességek eltéréseit igazán csak a különleges veszélyhelyzetek és közvetlen fenyegetések képesek tartósabban eliminálni.

A transzatlanti kapcsolatokban az eltérő hagyományok, tapasztalatok és képességek, valamint az ezekből adódó különböző politikai megközelítések miatt persze megismétlődhetnek az iraki beavatkozást követő időszak vitáihoz mérhető, vagy Trump előző elnök atlanti politikáját és annak ideológiai megalapozását elutasító és ellenszenvvel figyelő európai vélemények. Kölcsönös és alapvető felismerés azonban, hogy a feleknek szükségük van egymásra, a természetes és elkerülhetetlen nézeteltérések mederben tarthatók és kezelhetők, sőt mederben tartandók, kezelendők és lehetőség szerint megelőzendők. A felismerést nem csupán az unilaterális washingtoni törekvések halmozódó nehézségei segítették: az EU globális szerepvállalási lehetőségei is jórészt összefüggenek a transzatlanti kapcsolatok minőségével, függenek az Amerika-Európa viszonyrendszer adott állapotától, a két pólus kimondott vagy kimondatlan nemzetközi munkamegosztásának színvonalától.

Az egyes nemzeti kormányok aktuális politikai érdekei egyre karakteresebben határozzák meg a transzatlanti viszonyok alakulását az óceán mindkét oldalán. Az amerikai vezetés érzékeli a korábbi egyoldalú akciók bizonyos korlátait, Európában pedig a hivatalos rokonszenv kifejeződései a politikai elit józan felismeréseit jelzik. A két fél érdekei túl sok helyen és kérdésben egyeznek ahhoz, hogy kockáztassák a kapcsolatok megromlását, az alapvető bizalmatlanság kialakulását. Az amerikai adminisztrációk a kapcsolatok fokmérőjének nyilván továbbra is és alapvetően, de már nem kizárólagosan, az amerikai globális politika támogatásához való európai viszonyt tekintik, míg az európai oldalon a multilaterális egyeztetések mechanizmusainak alkalmazása, és a sajátos európai érdekek és mozgástér jobb elismerése a döntő szempont a közös érdekek érvényesítésében. Bár Biden elnök kifejezetten ideológikusan indított nemcsak kampányában, de elnöksége eddigi idejében is, egy alapjaiban érzékelhető, kiegyensúlyozottabb amerikai felfogás, az ideológia és a pragmatizmus egyensúlya az európai nézőpontból elfogadhatóbbá válhat. Különösen, hogy mind az Európai Unió, mind a NATO a jövőben az eddigieknél nagyobb hangsúlyt kíván fektetni az alapdokumentumaikban is meghatározott elvi és értékszempontokra.

Mindkét fél felismerte, hogy a transzatlanti politikai kapcsolatrendszer több, mint a NATO-n belüli hagyományos viszonyok összessége. Nem szűkíthető le a biztonságpolitikára, a biztonságpolitika pedig az éppen aktuális kihívásokra, fenyegetésekre és veszélyhelyzetekre. Ezen az alapon új fejezet nyílhat a kapcsolatokban, amelyekben már nem a múlt témái dominálnak. A felek jobban támaszkodnak egymásra, túllépve a megosztottságon, a korábbi vitákat generáló konkrét ügyeken. A Biden adminisztráció jobban figyelembe veszi a transzatlanti szövetségesek érdekeit, felismeri cselekvésének és befolyásának korlátait, nagyobb energiát fordít a partnerek megnyerésére. Számos alapkérdésben ugyanakkor megmaradnak az eltérő álláspontok, a képességek, az ambíciók és a hagyományok által meghatározott különböző megközelítések. A közös célok (az atlanti értékek és alapelvek támogatása stb.) és a közös fenyegetések (Oroszország és Kína törekvései, a nagyhatalmi szerepek és törekvések erősödése, a világháború és a szovjet-amerikai bipolaritás után kialakult nemzetközi rendszer megváltoztatásának szándéka, a terrorizmus fenyegetése, a non-proliferáció erősítése, illetve a nukleáris fegyverek terjedésének megakadályozása, a szabályozatlan migráció, az ember-okozta éghajlat- és környezetváltozás megállítása, stb.) azonban hosszabb távon is a közös érdekek tudatosítását segíthetik, a nemzetközi rend hierarchiájáról vallott nem teljesen megegyező - de összhangba hozható - álláspontok ellenére is.

A kulturális-ideológiai örökség mellett ez a hosszú távú, a közös kihívások, kockázatok és fenyegetések felismerésén alapuló egymásra utaltság teszi különlegessé az atlanti világot, a transzatlanti kapcsolatokat.

 

 

 

 

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Putyin nem csak a Nyugatot próbálja figyelmeztetni

Az hangsebességnél gyorsabb rakéta kilövésével Putyin nem csupán a Nyugatot próbálta figyelmeztetni, hanem saját népének is >

A gyűlölet mint hiány

Vajon mitől lesz valaki éppen palesztinpárti a Közel-Kelettől ezer kilométerekre? És ők miért veszik készpénznek az >

Mi van, ha bukik?

Várható-e, hogy a választások eredményétől függetlenül kilenc, tizenkettő, akárhány évre kinevezett pártcselédek és -kreatúrák udvarias meghajlással >

Az EU bővítése és Oroszország

Mindebből az EU számára több következtetés adódik. Az orosz befolyás ellensúlyozása érdekében továbbra is törekednie kell >

Vizsgáznak Európában a liberális értékek, mert erősödik az antiszemitizmus

Az Economist szerint ez a legrégebbi csapás a földrészen. Sajnálatos módon visszatér az a fajta türelmetlenség, >

Elon Musk egyszerre jelent lehetőséget és veszélyt – Trump fő rombolójaként

Ezt rögzíti az Economist szerkesztőségi véleménye. Merthogy a milliárdos az amerikai kormányzatot célozta meg és így >

Hogyan készül Orbán a választásra

Magyarországon csak két év múlva lesz a választás, de Orbán Viktor már jó előre gondoskodik arról, >

Lehet, hogy Európának éppen Trumpra van szüksége

Azért, mert magának kell olyan gondokat megoldania, mint az euróövezet gazdasági stagnálása, valamint a földrész biztonsága. >

Biden döntését Putyin meg fogja torolni

Simon Tisdall u Guardianben úgy ítéli meg: igen nagy horderejű Ukrajna számára, hogy Biden az utolsó >

Rövid út vezethet keletre

Arra kell számítani, hogy Trump alatt az ország egoista birodalom lesz, ám ennélfogva szétesik a szabályokra >

Putyin, Hszi és Trump, vagyis a barbárok már Európai kapuján dörömbölnek

Simon Tisdall a Guardianben arra figyelmeztet, hogy Putyin, Hszi és Trump, vagyis a barbárok már Európai >

A tervezett kinevezésekkel Trump egyértelműen elárulja, miként akarja irányítani az országot

Ezt fejti ki a Guardian kommentátora, Jonathan Freedland. A névsort úgy válogatta össze, hogy az is >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |