2019. november 12. kedd
Ma Jónás, Renátó, Jozafát névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A somlói galuska újabbkori története

Végel László
Végel László

Felszolgálás közben másra sem tud gondolni csak arra, hogy mi lesz, ha egy napon Allah akbar kiáltással betoppan a cukrászdába három burkás nő és somlói galuskát rendel. Végel László:

Időről időre betérek Gáspár Sándor cukrászdájába egy szelet Esterházy-tortára. A cukrászmester a múltkor számon kérte, hogy miért nem somlói galuskát fogyasztok. Most az a kapós! Hát, épp azért mert kelendő portéka, válaszoltam, amit nem vett jó néven a mester. A minap üres volt az üzlet. Gáspár Sándor a törzshelyem mellé telepedett és gondterhelten panaszolta, hogy nehéz idők járnak. Alvászavarai, rémálmai vannak, fáradt. Az utóbbi időben a háborúról álmodik. Hetekkel ezelőtt cigarettát vásárolt a közeli trafikban, amikor az egyik újság címoldalán megpillantotta: „Beindult a hidegháború Szerbia és Horvátország között”. Újból elkezdte rendszeresen vásárolni a napilapokat épp úgy, mint a háborús kilencvenes években. A rákövetkező héten újabb hír keltette fel a figyelmét. Öles betűk hirdettek: „Bosznia és Szerbia között feszült a viszony! A boszniai Szerb Köztársaság csak háború árán válhat ki Boszniából.”

Innentől éjjelente gyötrődött, vagy álmatlan éjszakái voltak, vagy rémképeket látott úgy, mint húsz évvel ezelőtt. Az a fontos, hogy túléltem, vigasztalta magát 99-ben a NATO légitámadás után. A hadban álló felek békét kötöttek, ő pedig végre megnyugodhatott. Az üzlet is kezdett fellendülni. A kuncsaftok is egyre csak szaporodtak, miután gyorsan híre kelt, milyen príma minőségű süteményei vannak. Büszke volt rá, hogy magyar cukrász készíti a környék legfinomabb somlói galuskáját. Gáspár Sándor ugyanis igazi nemzeti érzelmű embernek tartotta magát, ezért kissé furcsállotta, amikor egyre több szerb nemzetiségű kezdett hozzá járni, akik nyakra-főre rendelték a somlói galuskát. Előbb csak baklavát fogyasztottak utóbb somlóira váltottak. A baklava rendre a nyakán maradt, noha napokig eltartható volt a szirupba áztatott csemege. Az isten is így akarta, somolygott elégedetten, a somlói galuska háttérbe szorította a baklavát. Nem kellett sokat tépelődni, megfejtette, miről van szó: azért lett hirtelenjében kapós a magyar specialitás, mert a szerbek tömegesen látogatták a nyelvtanfolyamokat, ugyanis a magyar nyelvtudás alapfeltétele volt a magyar állampolgárság megszerzésének. A magyaróra után beültek a cukrászdába, hozták a kérdések gyűjteményét, amelyeket a leggyakrabban tesz fel a vizsgáztató bizottság. Az egyik ilyen kérdezz-felelünk például így szólt: miért büszkék magyarságukra? Azért mert a magyaroknak gazdag kultúrájuk és dicső történelmük van, fújták a kandidátusok egymással versengve a válaszokat, miközben jóízűen habzsolták a somlói galuskát. Gáspár Sándor a fejét csóválta. Nem értette miért kapnak ezek magyar állampolgárságot? Egyszerűen felfoghatatlan volt számára, viszont azzal vigasztalódott, hogy növekedett a forgalma. Épp jókor jött a gyorstalpaló tanfolyam meg a magyarrá válás népszerűsége, mert erősen megfogyatkozott a kuncsaftkör, egyre kevesebb magyar tért be a cukrászdába, a rendelések is elmaradoztak. Számára nem volt rejtély, hogy miért. Idősebb vendégei azon keseregtek, hogy gyerekeik, unokáik a magyar állampolgárság megszerzése után, kiköltöznek valamelyik nyugat európai országba, ahol amint munkát kapnak, fészket raknak. Eszük ágában sincs visszatérni. Maradtak az magukra hagyott öregek. A cukrászmester statisztikája szerint, csupán néhány jobb nyugdíjat élvező magyar vendége rendel időről időre süteményt, főleg ünnepekre.

Nem mondta ki, de meggyőződésem, hogy a háborús hírek mellett ez a felismerés is szorongást válthatott ki benne. Álmai rendre arról szóltak, hogy váratlanul kitört a háború és onnantól a cukrászdában csak baklavát rendeltek. Katonaköteles lévén, se a magyar, se a szerb útlevéllel nem léphette át a szerb-magyar határt, ezért egy szabadkai magyar embercsempésszel megalkudott, hogy átvezeti a zöld határon. Szerencséjének tartotta, hogy magyar embercsempészre bukkant, ezért megkönnyebbülve vágott neki a kalandos útnak, benne mégiscsak nagyobb volt a bizalma, mint egy szerbben. Először a bozótoson kellett átvergődni majd egy erdőbe jutottak, amelynek a szélén az embercsempész megálljt parancsolt. A vaksötétben előre mutatott. Ezt a háromszáz métert egyedül kell megtenned, aztán már magyar földre érsz mondta neki alkalmi útvezetője és zsebre vágta a 300 eurót. Faképnél hagyta! Lám, ilyenek vagyunk mi magyarok, panaszolta, nincs bennünk egy cseppnyi szolidaritás sem. Álmában hason csúszva mászott az anyaország irányába, elszánt volt, de remegett, mint a nyárfalevél, amikor is elérte a nevezetes drótkerítést! Váratlanul reflektorfény vakította el majd falatozó migránsokat pillantott meg. Baklavát majszoltak. A rémülettől lebénult. Egyikük egy drótvágó ollót nyújtott felé és gesztikulálva biztatta, vágja át a kerítést. Aztán a tömegből megszólalt egy férfi, aki egy minden hájjal megkent ürge lehetett, mert elmagyarázta neki, amennyiben ő szabdalja fel a drótot, nem esik bántódása, magyar létére nem büntetik meg. Ezen túl egy jó üzletet is javasolt. Sebtében vegye feleségül ezeket a hölgyeket, minek köszönve őket is beengedik Magyarországra, mondta a három burkás nőre mutatva. Ezer eurót kap cserébe. A lánykérés ceremóniáját későbbre halasztják. Nincs ebben semmi különös, nyugtatta, az utóbbi időben az alkalmi házasság gyakorlattá vált, egyre több magyar férfi köt ideiglenes házasságot arab nőkkel.

A burkás asszonyságok látványa olyannyira megrémisztetté mintha ménkű csapott volna belé, futásnak eredt, meg sem állt, míg meg nem pillantotta a szabadkai templom tornyát. Soha életében nem látott migránst, de mindent tudott róluk, hiszen rendszeresen nézte a magyar tévét és tisztában volt vele, hogy mi mindenre képesek. A burkás nők miatt a feleségének sem merte részletezni a rémálmot. Ezek a migránsok az okozói minden rossznak, bizonygatta. Képzelje el uram, azt írják az újságok, hogy jönnek és felfalnak bennünket. Szó szerint!

Néhányszor azonban felébredt benne a kíváncsiság, hogy eleven migránst lásson. Ismerősei szerint időnként megfordulnak a belvárosban. Ólálkodott a főutcán, mindhiába. Egyszer észlelt a migránsokra hasonlító négy-öt fős csoportot, akik céltalanul kóvályogtak, nagy ívben megkerülte őket, majd óvatosan a hátuk mögé lopakodott, mire kiderült, hogy bennszülött romák. Már bele is nyugodott, hogy csak a képernyőn lát migránst, amikor az egyik vendég elújságolta, hogy a háza közelében levő elhagyatott kaszárnyába a közeljövőben migránsokat telepítenek. Azon nyomban eszébe jutottak a tévében hallottak, amitől megfagyott a vér az ereiben.

Már csak ez hiányzott! Bizonyára a háza közelébe költöző migránsoktól való félelem hatására újabb dilemma elé került. Közeledett a magyarországi kvótanépszavazás. Mindeddig biztos volt benne, hogy a feleségével együtt nemmel szavaznak, ám elbizonytalanodott. Ha nem látta volna álmában azt a kerítést, biztosan nemmel szavaz, menjenek isten hírével; de mi lesz akkor, ha a kerítésnek köszönve itt rekednek, beköltöznek a háza közelében levő kaszárnyába? Hiába szavaz nemmel, őt nem fogja senki sem védelmezni. Buzgón olvasta a kisebbségi politikusok és értelmiségiek utasítását, hosszasan értelmezte, hogy az egyetemes magyarság megmentése érdekében nemmel kell szavazni, őt azonban csak az foglalkoztatta, hogy vele mi lesz. Ha igennel szavaz, akkor mindörökké kínozni fogja a lelkiismerete, amiért rosszul vizsgázott magyarságtudatból, ha nemmel, akkor pedig a tőszomszédjában migránstanya lesz. Felesége szerint a legésszerűbb, ha nem mondanak se igent, se nemet, hanem rendelnek egy masszív vasajtót, amit magukra zárnak, morfondírozott a cukrászmester.

Nem folytathatta töprengését, mert egy harsány társaság lépett be a cukrászdába. Ők azok, súgta bizalmasan, magyaróráról jönnek. Hallani fogja, miért legyünk büszkék magyarságunkra, mondta, majd felugrott a székről és alázatosan hajlongva kérdezte, mit parancsolnak. Somlói galuskát, válaszolták, természetesen magyarul. Reszkető kézzel szolgálta ki őket, amíg engem az a gondolat foglalkoztatott, hogy az újságok, a tévékommentátorok, a politikusok olyannyira belesulykolták az örökös rettegést, hogy felszolgálás közben másra sem tud gondolni csak arra, hogy mi lesz, ha egy napon Allah akbar kiáltással betoppan a cukrászdába három burkás nő és somlói galuskát rendel.

A nyomtatott változat a 168 Órában jelent meg.

2016. november 7.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A magyarországi „gazdaságfejlesztési program” által, az utóbbi három évben, mindössze „700 új munkahely” létesült. Ez arra >

Tovább

Mindannyian célkeresztben vagyunk

Vannak a művészek között, akik még kitartóan reménykednek, hogy a buborék az utolsó mentsvár, az egyetlen >

Tovább

Orbán és a jobbhorog

„Az unió, s ezen belül a Parlament, valamint a Bizottság már egy jó ideje sorozatosan arra >

Tovább

Hulló vasak

Akkoriban folyton hullott valami az égből, egészen furcsa dolgokat szórtak ránk. >

Tovább

Átverve és megalázva

Az illető arról nem írt, hogy a ketrecbe zárt városon kívül az Erdogan látogatás más aspektusait >

Tovább

Orban és Victor

Johannis (és Orban) sikerét a következetesség, a lassú, de folyamatos építkezés hozta el, az, hogy kitartottak >

Tovább

„Elmaradt a bocsánatkérés, elmaradt a vagyon-visszaszármaztatás”!

Az MTI azonban arról, hogy Hajnal Jenő konkrétan mit mondott, egy szót nem közöl. Pedig, a >

Tovább

Miért fontos, hogy mi történik a kurdokkal?

Sajnos hozzá kell tennem, hogy „kormányom”, a magyar kormány még csak nem is képmutató: nyíltan és >

Tovább

Hontalan hazafi!

Itt születtem, itt nőttem fel, itt volt az első szerelem, mégis ez egy idegen hely nekem. >

Tovább

Egy írót nem az igazságai jellemeznek, hanem a dilemmái

Manapság főleg a vörös terrort ostorozzák, a fehérnek megbocsájtanak. Ebben az esszében azonban nem ez a >

Tovább

A kép mutatói

Az, hogy berúgott és betépett senkiháziak élvezik a pénzért vásárolt szexet: visszataszító. S az, hogy ezt >

Tovább

Demeter Szilárdnak már megint mindenről a pofozkodás jut eszébe

Mert az Irodalmi Magazin léte arra bizonyíték, hogy az, ami nem feltétlenül értékes, érdekes, szükségszerű, az >

Tovább