2019. szeptember 21. szombat
Ma Máté, Mirella, Jónás névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Állnak a vérvárak

A szerb lótenyésztés lehetőségeiről és az első megszállóról

Keszég Károly
Keszég Károly
Állnak a vérvárak

Hétfő, halottak napja. A Szövetségi Képviselőház ülésezik, ismét a le­vegőben lóg a bizalmi kérdés föl­vetése Milan Panićtyal és kormányával szemben.

Általában árulónak, az egyik heves szónok az első megszálló katonának nevezi Milan Panićot. A szerb szocialisták teli torokból szidalmazzák a kormányfőt. A Crna Gora-iak közül leg­többen nincsenek jelen, akik viszont ott vannak, védik Panićot. A szövetségi és a köztársasági politikát összehangoló államtanács is ülésezik. Dobrica Ćosić elnök arról beszél, mi történhet Panić menesztése után. Alkotmányos joga, hogy megbízott kormányfőként tovább­ra is maga mellett tartsa. Vagy ő maga is lemondjon. Minden valószínűség sze­rint Crna Gora is lemondana Jugoszlá­viáról. A Demokrata Párt a szerb veze­tés államcsínyéről beszél. Újabb végvá­rak épülnek Szerbiában.

Még mindig hétfő. Reggel kedves műsorom, a sportösszefoglaló, ismét meglepetéssel szolgál: a legnagyobb szerb nemzeti hős ugyanis egy ló lett. Nem lett ló, hanem szerb ló. Budapes­ten ugyanis maga mögé utasította ma­gyar társait, és kiérdemelte a Balkán, valamint Közép-Európa leggyorsabb lo­va címet Isten – meg a zsoké és saját futóképessége – segítségével azt is megérhette, hogy tiszteletére a magyar fővárosban, a Mátyás pincében, elját­szották a Tamo daleko című szerb ha­zafias melódiát. Íme a legjobb példa arra, hogy a szerb lovakat – szankciók ide, szankciók oda – hogyan fogadja és ünnepli a külföld. (A politikusokat, igaz, már kevésbé parádésan.) Egyébként is­mertünk már olyan római diktátort, aki saját lovát tette meg konzullá. Megis­métlődött volna a történelem?

A véletlen és az újságíró sorsa úgy hozta, hogy mindenszentek és halottak napja közeledtével maga is koszorút árusított, elsősorban Zentán. Közben el­beszélgetett. Olyanokkal is, akik még a tavalyi frontharcokra emlékeztek egye­bek között arra, hogy dicső néphadse­regünk kiváló tisztjei miként hagyták cserben Eszék alatt tartalékosaikat, akik rossz golyókat kaptak vagy üres töl­ténytárat. (Harcolj, csak harcolj, halálraítélt.) Még az igazi küzdelem megkezdé­se előtt kilőtték közülük az egyetlen tényleges tisztet, és tudták, hogy ők is csak Isten – és a horvátok – kegyelmé­nek köszönhetik életben maradásukat. Mégis hazaárulóvá nyilvánították őket, legalábbis a hadműveletet irányító őrnagy szerint. Igaz, megenyhült a véleménye, amikor lassan összezárult a kör körülöt­te. Újdonsült ismerősöm a koszorúra néz, és azt mondja, őt soha többé nem fogják mozgósítani.

Pedig a mobilizáció pont a Tiszavidé­ken vált ismét tömegessé. Nyilván nem véletlenül a békelázadás első évforduló­jának „tiszteletére”. A jugoszláv „Szív küldi”-k föladói még orrolnak is azokra, akik lelkiismeretükre hivatkozva megta­gadják a szolgálatot. Ismét előkerültek a gumibotok, és megjelent munka­helyről való elbocsátás réme. Ünnep nem lesz az egyéves évfordulóból. Nincs is miért ünnepelni. A legutóbbi mozgósítási fölhívásnak ugyanis annyi­an tettek eleget, hogy azzal a létszám­mal már egy újabb háború is elkezd­hető. Védeni azt a hazát, amelyre már csak ráfogni lehet, hogy az övék is?

Lelkiismereti kérdés tehát, hogy vala­ki elfogadja-e vagy megtagadja-e a be­hívót. Nekem pedig az marad, hogy saját falum kis temetőjében nézzem a friss katonasírokat; kettő is van belőlük. A krizantémokkal együtt kinyíltak a te­metők, s láthatókká váltak a csak a házak belső magányában ejtett könnyek.

Sokan ismét azt mondogatják, vég­vári harcot vívunk. Várak nélkül, csak a lelkiismeretünkre hagyatkozva. Mert tet­szik, nem tetszik, a vajdasági magyar­ság legéletképesebb lakossága elmene­kült erőt, vagyont és tudást szállítva át a határon. Ez a gazdaságialap-nélküli­ség egyre inkább érleli azt a döntést, hogy a kérdést a politikai színtéren is az eddigieknél hatásosabb formában kell fölvállalni. Látjuk, a külföldre nemigen számíthatunk. A Nyugat, amely első győzelmi mámorában mindent meg­ígért a kelet-európai államoknak most tehetetlenül szemléli, hogy válik hamu­vá saját eszmerendszere. Most már azt is megérte, hogy az általa semmire sem becsült zsiványok, haramiák befolyásol­ják, sőt irányítják a döntéseit. Minden akarata, határozata, ENSZ-e és Genfje ellenére új Jajce van születőben: az SZKSZ, vagyis a Szerb Krajinák Szövet­sége. Magyarán: Nagy-Szerbia. Miloševićnak Karadžićnak, Adžićnak csak ez az egy célja volt, s hogy a célja megvalósulhatott, az azt jelenti, hogy az európai gondolat nem egyéb légvárnál.

Azoknak, akik úgy vélik, hogy a vég­vári vitézség idejét éljük, csak azt vála­szolhatom, nekünk nincsenek farönkje­ink, hogy elzárjuk magunktól a fejlődést, s hogy a kész tények politikáját kész tényként fogadtassuk el. A kisebbségi autonómia koncepciójára odafigyel a világ, de nem az értékrenddel a szó szoros értelmében hadilábon álló kö­zép-kelet-európai térségben. Erdélyben a magyar önrendelkezés első hangos követelésére megszólaltak a román nemzeti harsonák, és Bős gátjain is a szlovák nemzeti erő duzzad. Ha így folytatódik, akkor Közép-Európa lassan-lassan ütközőzónává válik, amely a szélsőséges nemzeti vezérecskéknek kedvezett mindig. A Nyugat számításból sem fogja azt mondani: most már tény­leg fegyverrel kell közbeszólni.

Mint ahogy a horvátországi és a boszniai háború kapcsán is régen elfe­lejtette mindenki, hogy ki kezdte a gyil­kolást. Olyannyira, hogy most saját végvárainak föladásakor a fejlett világ már csak az iránt érdeklődik: hova bi­ciklizik el Panić, ha a militáns szerbek végleg megvonják tőle a bizalmat? Hát, marad is, meg nem is, mint ahogy van ország, meg nincs is.

1992. november 4.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lépésnyire a végső győzelemtől

Már nem csodálkozunk rajta, hogy a „protestáló hit, küldetéses vétó” egyházának püspökét államunk vitathatatlan vezetője jelöli >

Tovább

Hasznos-e a bojkottálás?

Legyünk tisztában: A választásokat mindenképpen megtartják, az ellenzék részvételével, vagy az nélkül.  A VMSZ és a >

Tovább

Alászolgája Főnök, s respekt

Végleg populista fordulatot vett a rommagyar politika, nemcsak esetenként, azaz kampányban, hanem immár eldőlt, hogy minden >

Tovább

Szerelmünk volt és mostohánk lett

Többször is találkoztam Konráddal, hol Berlinben hol Budapesten, de nem került szóba Közép-Európa. Az utolsó néhány >

Tovább

Requiem a vajdmagy sajtószabadságért

Ma Bodzsoni és Ternovácz a vajdmagy újságírás két doyenje, vagy éppen szimbóluma – a két Nagy >

Tovább

Jelzők zűrzavarában

„Nem követhetnénk el nagyobb hibát annál, ha az eszmetörténet tárgykörében vizsgálnánk meg Orbán fejtegetéseinek valós vagy >

Tovább

Magyar-magyar párbeszéd?

Ez is arra utal, hogy a VMSZ elnökét mennyire (nem) érdekli a magyar-magyar együttműködés! De miért >

Tovább

Meghaltatok

Ez nem nekrológ. Csak lamento, jelentékeny emberek halálakor – amely mély válsággal esik egybe időben – >

Tovább

A szocializmusban az volt a legrosszabb, ami utána következett

Vannak azonban olyanok is, akik kritikusak a múlttal szemben, de a jelennel szemben is. Ők lettek >

Tovább

Nyári emlék

10 éve írtam Rajk Laci 60. szülinapjára (1949. január 26.). Nem gondoltam, hogy ez a megemlékezés >

Tovább

Az abszurd, "amiben élsz"

Az EP választásokkal fordulatot vett és kiteljesedett a rommagyar politika és végképp elköteleződött a nacionalista-populista – >

Tovább

A miniszterelnök nem magánember

Hiszen azt senki nem gondolhatja, hogy ez lenne Tarlós István budapesti főpolgármester választási üzenete (via Gulyás): >

Tovább