2019. augusztus 21. Szerda
Ma Sámuel, Hajna, Piusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Sziveri ma lenne hatvan éves... ha hagyják

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György
Sziveri ma lenne hatvan éves... ha hagyják
Sziveri János

„Mert ha valami újra meg fogja ölni Sziverit, az pont egy olyan emlékmű, ami kiragadja őt, illetve műveit eredeti környezetéből, és átteszi – például Erdélybe.”

„...ha nincs elegendő szabadság, akkor az írónak kutya kötelessége politizálni, követelni az embert – az állampolgárt – megillető jogokat, politizálnia kell műben, művön kívül.”

Sziveri János: A forrásvizek barbársága (Keresztury Tibor interjúja, 1989)

Sziveri János március 25-én lenne hatvanéves. Nem élhetett sokáig, 36 évesen halt meg Budapesten súlyos betegségben. Nemzettársai üldözték el a Vajdaságból; előbb Újvidékről Temerinen át Szabadkára, onnan emigrált a fővárosba.

Akár a sors iróniájának is mondható, hogy az újvidéki Új Symposionnak, ennek az egykori (neo)avantgárd, (új)baloldali, radikális, jugoszláv orientáltságú, ugyanakkor rendszerkritikus, magyar nyelvű folyóiratnak a főszerkesztőjét ma azok is ünneplik, s próbálják mártírrá avatni – noha , hangsúlyozzuk, nem a jugoszláv/szerb hatalom szerb nemzetiségű tagjai zavarták el, hanem a magyarok –, akik ma a konzervatív nemzeti jobboldal és a szintén radikális, csak épp nem baloldali, hanem szélső­jobbos radikalizmus határmezsgyéjén lébecolnak. Ezzel együtt arra is csak ironikusan lehet ma visszatekinteni, ahogyan 1983 tájékán Sziveriéket leanarcholiberálisozták, baloldali elhajlással vádolták, és a párthűséget kérték rajtuk számon. Másfelől Sziveri, a kommunista bürokrácia ellen küzdő jól illeszkedhetne az antikommunista jobboldal új narratívájába – csak hát ő éppen nem volt jobboldali.

Hogy valami nem stimmel, azt már akkor tudni lehetett, amikor két éve Navracsics Tibor igazságügy-miniszter és Szőcs Géza akkor még kultúráért felelős államtitkár nyitotta meg Veszprémben a Sziveri János Intézetet a Pannon Egyetem épületében. Pénz nélkül, egy munkatárssal, hogy majd ott tanulmányozzák Sziveri műveit, és egykori ellenzéki folyóiratokat is, az Új Symposiont, az azzal egy időben, 1983-ban szintén szétvert Mozgó Világot vagy a kolozsvári Echinoxot, illetve a köréjük tartozó alkotókat. (Az Intézet mindazonáltal erőteljesen dolgozni igyekszik.)

Navracsics alighanem azt sem tudta, hol van – kivéve, hogy saját városában (Sziverinek amúgy semmi köze nem volt Veszprémhez) –, az új kurzus más időket idéző retorikáját alkalmazva csak „reményét fejezte ki, hogy [az intézet] a közép-európai nemzetek irodalmának feldolgozásával a népek békéjét és harmóniáját szolgálja majd”. Sziveri ezen biztosan meghökken, viszont talán valaki a minisztériumban is feleszmélt, hogy nehogy már egykori ellenzéki, de mégsem konzervatív, nemzeti stb. lapok vagy Sziveri és Hajnóczy Péter (!) tanulmányozására adjanak támogatást, amikor ma azt kellene bebizonyítani, hogy az egykori demokratikus ellenzék itthon és a határon túl nyilván nem volt ellenzéki, mert nem ültek börtönben, viszont akik a rendszert működtették, ők a szocialista rendszer valódi lebontói.

E rezsim ikonjai Nyírő József, Tormay Cécile és más (fél)fasiszták. Nem tudhatjuk, Sziveri megváltozott volna-e ezalatt a 24 év alatt, de alighanem Szőcs mai tevékenységén kétségtelenül meglepődne. Mert a barátságok sem bírnak ki mindent, pláne nem a megalkuvást. Kétségtelen, hogy Szőcs annak idején, a lehetőségekhez mérten támogatta a Budapestre emigráló költőt, és barátok lettek. Nyilván akkortájt ő sem úgy gondolkodott, ahogyan ma (költészete pedig egészen más szinten volt), és neki is megvan a joga, hogy változzék. Az azonban ízléstelenség, ahogyan egyik nap Nyírő hamvvedrével rodeózik a Kárpát-medencében, január 25-én Zentán viszont arról szólt könyvbemutatóján Sziveri kapcsán, hogy a költő kultuszát kell építeni. Mi lesz itt? – az egykori radikálisan kritikus, a hivatalos jugoszláv baloldalt is balról előző lap főszerkesztője végül a nagymagyar, szálasista, antiszemita írók társaságában köt ki?

Amit Szőcs tesz, a kultusz- avagy mítoszépítéssel egybekötött történelemátírás (például annak elhallgatása, hogy Sziveri milyen lapot csinált) annál inkább beleillik abba a tendenciába, amelynek ma tanúi lehetünk Wass Albert istenítésétől a szoborkoncepciókig. Ha polip szuszog Kolozsvárott című, kétkötetes munkájában Carbonaro, alias Szőcs (az NKA támogatásával, díszes kiadásban) arra is kísérletet tesz, hogy az erdélyi ősmagyar haza lakosává tegye Sziverit (annak levelei és fényképei mellett a saját fényképeivel is megtűzdelve a köteteket). Sziveri ugyan sosem járt Erdélyben, de utolsó napjaiban állítólag Szőcs mesélt neki kolozsvári történeteket: „Mesélj nekem Erdélyről – kérlelt nem titkolt mohósággal”, idézi az erdélyi költő a vajdaságit. Hogy a halálos ágyán fekvő író tényleg erdélyi történeteket akart-e hallgatni, azokba menekülni, sosem ellenőrizhetjük, de hadd fejezzük ki kétségeinket – a vajdasági magyar értelmiség, így Sziveri generációja is annyira el volt foglalva magával, Jugoszláviával és a Vajdasággal, hogy ez így meseszerű. Mert még a Sziveri-generációban is volt némi nagyképűség, amely a titói Jugoszlávia (vélt vagy valós) szabadabb, nyitottabb, gazdagabb voltából eredt a többi magyarlakta területhez képest Gyergyótól Pozsonyig, Ungvártól Sopronig. És ugyan a nyolcvanas évek elején már pedzegették a magyar kisebbség helyzetének kérdését a Vajdaságban (többek közt emiatt is lettek szétzavarva), Szőcs teljesen értelmetlenül és feleslegesen közelíti Sziverit a ma oly vehemensen épített Erdély-kultuszhoz. 

Az is nehezen érthető, hogy Szőcs miképpen felejtheti el azt, hogy az általa is működtetett kulturális kormányzat a Vajdaságban olyanokat támogat, tüntet ki – így a Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség elnökét, Dudás Károlyt –, akik az elsők között voltak, akik beszálltak a Sziveri és a Sympoelleni médiahajszába. Dudás az írásaiban még a nyolcvanas évek végén is Jugoszláviát tartotta hazájának, aztán átköltözött Szabadkára, és a „liberális, kozmopolita” Újvidék után áttért nacionalista templomjárónak. Szóval, mi is történik itt? Igaz, hogy a Sziveri-ügy máig nem tisztázott, és csak sejtések vannak, mely vajdasági magyar „kultúrtantik” adták ki az ukázt, hogy a sajtóban támadják őt és a lapot. És az is igaz, hogy mások, akik bizonyíthatóan – hisz cikkeket írtak – részt vettek Sziveri ellehetetlenítésében, sem szórtak hamut a fejükre. De ők legalább ideológiai fordulatot sem vettek. Mégha sajnos szintúgy hallgatnak, és felednék az egészet.

Az örvendetes, hogy mi minden nem őrzi emlékét (talán csak hidat nem neveztek el róla). Hogy több folyóirat adott ki Sziveri-különszámot (így a veszprémi székhelyű Ex Symposion még 1999-ben). Különösen örömteli a fiatalok érdeklődése (Puskin Utca, 2007), a Tiszatáj friss, januári száma vagy a konferenciák, beszélgetések, nem utolsósorban kiemelendő a Reményi József Tamás által gondozott életmű (így a 2011-ben kiadott Sziveri János művei, Gondolat, Budapest). A szókimondó, szeretetre méltó zseniről alkotott kép ápolgatása azonban szintén elfed pár dolgot. Például, hogy a költő tényleg vagány és kekeckedő volt, de barátaival, szerkesztőtársaival szemben is könyörtelen tudott lenni, nem csak a hatalommal vagy az „öregekkel”. Nagyszerű, hogy a politikai költészet fellendülése óta többször felmerül a neve, gyakran Petri György mellett, az azonban maszatolás, ahogyan – alighanem szándékosan, vagy mert úgysem olvassák újra a lapot – a legtöbben kerülik annak tanulmányozását, milyen lapot szerkesztett. Petrit mégsem lehet áttolni a jobboldalra, de mintha Sziverivel ez történ(het)ne, azáltal, hogy életútjából egyes dolgokat pusztán elhallgatnak. Költészetére aligha mondható, hogy az előző Sympo-generáció Jugó- és Adria-imádata jellemezné, hogy abban egy emberarcú szocializmusról álmodozna, de tudván, hogy Sziverinek élete értelme volt a lap – a főszerkesztésre készült már egész fiatalon –, eszmevilágát a lap nélkül nem lehet tárgyalni. Márpedig abban sok minden volt, csak magyarkodás, konzervativizmus és jobboldaliság nem.

Sokak szerint nem volt könnyű ember, a költők gyakran nem azok, a nagy költők még kevésbé, de ebből sem következik sok minden: csak annyi, hogy a személyiséget maximálisan idealizálni szintúgy értelmetlen, mint a kocsmai magyarkodásból kiolvasni a nemzeti oldalhoz tartozást. Az általa főszerkesztett 38 lapszám is igen heterogén – mivel Tito halálakor indultak, megtették a nem csak kötelező tiszteletköröket az autoriter uralkodó körül, a ’81-es lengyel események kapcsán a lengyelekkel szolidarizáltak (a jugoszláviai közvélemény egy részével együtt), írtak a vajdasági magyar hatalom magyarellenes (!) túlkapásairól, de foglalkoztak Lukáccsal, itt jelent meg a nevezetes Eörsi-interjú, magától Eörsitől pedig az ’56-os Gáli József emlékére írott vers. Vagy Zalán Tibortól a Táviratok Szőcs Géza ismeretlen címére. És Illyéstől az Egy mondat a zsarnokságról, amelyet az elvtársak különösen magukra vettek, mintha halvány dunsztjuk sem lett volna, hogy ez nem új vers... És ahogyan az a fiataloktól elvárható, írtak filmről, színházról, képzőművészetről, utóbbiban maga Sziveri is érdekelt volt. Egy a lényeg, a folyóirat nem volt áporodott „kommunista” közlöny, de vidéki, népies-magyaros magazin sem.

Sziveri, az örök lázadó, a bohém költő ma talán anakronisztikus figura lenne, de hogy ideológiailag tébolygott volna 1990 után, azt nehezen tudom elképzelni. Bár az áttelepültek közt sokakat találunk, akik Magyarországon jöttek rá arra, hogy magyar érzelműek, és „odaát” magyarságuk miatt üldözték is őket. Ilyen volt Gion Nándor, aki a lap kiadói tanácsának elnökeként az ügy kipattanása után Sziveriék hibáiról és politikai érzéketlenségéről beszélt. Ám egy a biztos: nem az, ami lett volna, hanem, ami volt. Sziveri elsősorban ama táj, vidék, a szülőföld elmaradott és elnyomó világa, a provincializmus ellen lázadt társaival, valamint a válságból válságba lábaló, hazug jugoszláv szocialista rendszer ellen (kapitalizmuspártiság nélkül). Ám míg a nyolcvanas években jugoszláviai értelmiségiek (később nem kevesen háborús bűnösök) mondták ki, vége a szocialista Jugoszláviának, addig Sziveriék ilyet sosem mondtak (legalábbis a lapban nem). Olyformán nem is lehettek demokratikus ellenzékiek, mint ahogyan azok lehettek a magyarországi beszélősök vagy maga Szőcs Romániában. Mert Jugoszláviában ennél komplexebb és ellentmondásosabb volt a szövetségi rendszer, az ún. nemzetiségi kulcsok és a munkás-önigazgatás okán. Ennek ellenére nemkevés író, társadalomtudós, értelmiségi találta magát a jugó börtönökben, vagy ha nem zárták be, emigrálni kényszerült.

Sziverit is nyugodtan lecsukathatta volna a vajdasági magyar politikai elit. Az ő száműzetése úgy kezdődött, hogy el akarták küldeni dél-bánáti tudósítónak (akárha Szibériába). Oda, ahol már magyar sincs, kitaszítva őt nyelvi közegéből. Később vette maga mellé Ljubiša Ristić a Szabadkai Népszínházba. A sors iróniája, hogy az alternatív, provokatív színház nyolcvanas évekbeli atyamesteréből Milošević felesége pártjának az elnöke lett, nyíltan kommunisták maradtak, nem mellékesen a békét hirdetve, miközben háborús uszítókká és politikai gyilkosságok megrendelőivé váltak. Hogy Sziveri mit szólt volna ehhez? Bizonyára nem marad Ristić mellett, de ezt sem tudhatjuk, mert megmentőjének az ember sok mindent megbocsáthat.

Vannak jó hírek is a recepciót illetően – úgy-ahogy kanonizálódott életműve, a fiatal költők vissza-visszanyúlnak hozzá, Szabadkán színdarabot szenteltek neki. Az opus ugyan egyenetlen, politikai költészetének egy része – aktualitását vesztve – erejéből is veszített. De ez a legkisebb probléma. A baj a hamis kultusz építése. Mert ha valami újra meg fogja ölni Sziverit, az pont egy olyan emlékmű, ami kiragadja őt, illetve műveit eredeti környezetéből, és átteszi – például Erdélybe. Ami ugyanolyan nevetséges, ahogyan Bácskában ápolják Wass kultuszát, és a síkságon a hegyeket követelik vissza. E zavaros kultusz építőinek célja ugyanakkor száz kilométerről látszik: kitörölni a kisebbségi magyar történelemből, az emlékezetből a baloldaliságot (és a szabadelvűséget), amely már a két világháború előtt oly jelentős volt Erdélyben is, a Vajdaságban is.

Talán nem fog sikerülni, legalábbis Sziveri kapcsán nem. A délszláv háborúk előestéjén, a forrásvizek barbárságát látva (amely kép legfeljebb csak nyomaiban hasonlítható a nyugatiak klisészerű Balkán-képéhez, miszerint ott minden háború, harc, vér, érthetetlen gyűlölködés) ezért is lett volna furcsa, ha Sziveri Erdély felé fordul, egy idealizált világ képét hajkurászva – amire, hangsúlyozzuk, semmilyen bizonyíték sincs. (Talán csak azért nem szédült volna az abszolúte sík, bánáti Muzslyáról származó költő a székely havasokban, mert rövid ideig katonai pilótának tanult.) Ám annál inkább érthető, hogy fiatal erdélyi költők, főleg az egykori, kolozsvári Előretolt Helyőrség köréből miért foglalkoztak vele, költői felfogása miért állhat hozzájuk is közel. A barbár imák költője mindenkori ellenzéki pozíciót vett fel költészetben, folyóirat-szerkesztésben, politikában, kisebbségben, de a mindennapi életben is (ezért abszurd, ha pusztán költőként kezelik, ami szinte ugyanaz, mint a jobbos mítoszteremtés). Vagyis a fiatal költőknek jó iránytűként szolgál. A hatalom ízét sosem megtapasztalva, azzal mindig szemben állva példaként szolgálhatna éppen a határon túl, különösen a Vajdaságban, ahol a fiatal magyar írók meg sem mernek nyikkanni, a kritikus értelmiségi szerepvállalástól az ún. tiszta művészetbe menekülnek. Pedig kultúrtantik ma is vannak, és ismét nem többségiek, hanem kisebbségi magyarok. Sajnos az Új Symposion hagyománya mára halott, legalábbis a Vajdaságban. Hogy Jugoszlávia megszűnte előtt vagy után halt-e meg, azaz már 1983-ban vagy csak a kétezres években, értelmezés kérdése, de az biztos, hogy ma ott liberális vagy baloldali gondolat – a magyarok körében – csak pár emberhez köthető. És nemzetellenes bűncselekménynek számít nem konzervatívnak, jobboldalinak lenni, más véleményt kifejteni. Hát ezen is meglepődne Sziveri, aki nemcsak a szabadszájúság bajnoka volt, de a sajtószabadság híve is. Az meg ott sincs, ahogy itt se sok.

Egyik (harcos)társa, a temerini Csorba Béla a nyolcvanas évek elejét a szellemi másnaposság korának nevezte, ahol kompromisszum­kötés nélkül nem megy – az ellenzékinek kikiáltott lapot megszüntetik. A másik temerini szerkesztő, Losoncz Alpár filozófus meg úgy emlékezett, Sziverit a kompromisszummentesség jellemezte, akár az önsorsrontás révén is: „Valami döbbenetesen időszerűtlent vagyok kénytelen látni életében, magatartásában és műveiben is: hiányzott belőle a korunkra olyannyira jellemző cinizmus, amely hovatovább fennmaradásunkat szolgálja.” Az életmű egyik kiváló ismerője, a becsei/szegedi Orcsik Roland Sziveri új feltámadásáról írva pedig azt jegyezte meg, hogy „Sziveri költészete azonban nem alkalmas a populista mutatványokra, mert (ön)kritikai erő rejlik benne. Mert Sziveri nem ember volt, hanem dinamit.” Reméljük, pár robbanást még elő fog idézni, de költészetével, nem politikai mártírként és erdélyi ősmagyarként.

2014. március 24.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Név: georg39, írta: 2014. március 25. 12:56:02

Érdekes, átfogó cikk Sziveriről mint emberről, költőről, főszerkesztőről.
Sajnálhatjuk, hogy fiatalon itt hagyott bennünket - mi is,akik kortársai vagyunk és voltunk -"bűnösék" vagyunk ebben.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább

Száz év vendégszeretet

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony >

Tovább

Az úri Magyarország visszatérése

A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos >

Tovább

A demokráciákat a szavazófülkékben verik szét

Évtizedeken át reménykedtem a demokráciában, most belátom, hogy az autoriter rendszerekhez szabad választásokkal kikövezett út vezet. >

Tovább

A kisebbségek pápája is...

Elismerem, hogy a pokolba vezető út is hamis keresztekkel van szegélyezve, ám ezúttal nem a pártpapokra, >

Tovább