2019. december 16. hétfő
Ma Etelka, Aletta, Adelaida névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Ez nem a miénk, mi itt megszállók vagyunk

Koperec Nándor temerini tartalékos katona háborús élményei

Ebben a faluban, a templom előtt volt a gyülekezés. A parancsnokunk azt ígérte, hogy végre jöhetünk haza. Amikor már harmadik alkalommal hangzott el az ígéret, én a második sorban álltam, fölkaptam a puskámat és csőre töltöttem, hogy azonnal lelövöm, de a mellettem álló lerántott a földre, aztán pedig elvezetett. Én már akkor eldöntöttem, ha még napokig maradnunk kell, átállok a horvátokhoz. Szabó Angéla.

– Éjjel három órakor jöttek értem, bezörgettek az ablakon, álmomból riasztottak fel, kitámolyogtam az utcára, hirtelen azt sem tudtam, hogy jó estét, vagy már jó reggelt kívánjak a hajnali ébresztőnek. Egy falubeli magyar ember hozta a katonai behívómat, azt mondta, csak a szokásos évi gyakorlatra hívnak, de már ne feküdjek vissza, mert azonnal indulnom kell. Nem sejtettem semmi rosszat, mert 1988-ban szereltem le, és azóta több alkalommal is részt vettem egynapos gyakorlaton, a katonaruha is mindvégig a szekrényben lapult, ezért az utcai lámpa fényénél aláírtam és átvettem a papírost. Bementem, felvettem a katonaruhát, és elindultam a megadott helyszínre. Míg élek, nem felejtem el: szeptember 17-én történt – ezt a temerini Koperec Nándor mesélte a napokban, felidézve a 90-es évek délszláv háborújában szerzett élményeit, tapasztalatait. A testvérháborúk kitörésekor, 1991-ben 26 éves volt.

– Mennyi ember gyűlt össze azon az éjszakán?

– Folyamatosan jöttek, falubeliek, járekiak, boldogasszonyfalviak, csúrogiaik, zsablyaiak, óbecseiek, és időközben nemhogy reggel lett, meg dél, hanem délután is, és mi még mindig várakoztunk. Akkor már hétszázan-nyolcszázan lehettünk. Mielőtt elindultunk, mindegyik autóbuszba beadtak pár liter pálinkát, azzal tompítottak meg „okosítottak” bennünket.

– Mit mondtak, mi az úti cél?

– Akkor árulták el, hogy Vukovárra megyünk, azt mondták, a hadsereg már elfoglalta a várost, fegyveresek nemigen maradtak, legfeljebb csak a pincékben rejtőzködhetnek, ezért ha valamelyik épületből zajt vagy gyereksírást hallunk, csak dobjunk be egy kézigránátot. Nekem nem volt ínyemre az ilyenfajta eligazítás, mert Dani fiam éppen akkor volt kétéves, és rögtön ő jutott eszembe. Az úton a járeki szerbek voltak a leghangosabbak, énekeltek is arról szóló nótákat, hogy majd mit tesznek a horvátokkal, ha megérkezünk, de néhány hét után bizony nekik is megváltozott a véleményük. Ha én meghalok, ki fogja felnevelni a lányomat, mondogatta egyikük.  

– Melyik helység volt az első állomás?

– Negoslavci, onnan indultunk Vukovárra. A kukoricaföldeken vonultunk, és a fele utat valószínűleg már megtettük, mert láttuk a város jellegzetes víztornyát, amikor ránk lőttek. Azonnal elkezdünk visszafelé szaladni. Később tudtam meg az egyik munkatársamtól, aki szintén velünk volt, csak a menetoszlop élén haladt, hogy azt a parancsot kapta, tüzeljen ránk a háromcsövű önjáró légelhárítóból, mert meg akarunk szökni. De ő nem felénk lőtt, hanem a levegőbe. Miután visszatértünk Negoslavciba, alapos fejmosás következett. Ezt még komolyabb zúgolódás nélkül tűrtük, de amikor szintén buszokkal átszállítottak bennünket egy másik faluba, ott már megkezdődött a széthúzás. Mindenki ment volna haza, csak nem volt bátorsága hangoztatni. Leginkább mi, magyarok elégedetlenkedtünk. Fel is sorakoztattak bennünket, lázadókat, mire megérkezett az őrnagy. Megkérdezte tőlem, hogy mi a nevem. Megmondtam. Még egyszer megkérdezte, én is ugyanúgy megismételtem. Erre azt mondta, hogy nem helyes a válaszom, mert azt kell felelnem, hogy Koperec Nándor vojnik. Mondtam, hogy én nem vagyok katona, azt már régen leszolgáltam. Ekkor azt kérdezte, hogy nem hallottam azt, hogy Szerbiát megtámadták. Én meg visszakérdeztem, hogy melyik Szerbiát. Hát a miénket. Mondtam neki, hogy most éppen Horvátország területén vagyunk – az iskolában jól megtanultam a földrajzot –, és ez nem a miénk, mi itt megszállók vagyunk. Hogy beszélsz te velem, kérdezte. El kell menned nyiratkozni. Még mielőtt a hosszú hajamhoz nyúlnak, már indulok is hazafelé, válaszoltam neki.

– Nem féltél?

– Nem, már korábban is be-beszóltam neki, ő meg hadbíróság elé állítással fenyegetőzött. Ha sokan vagyunk, bátrabban viselkedünk. Ezt a feletteseink is jól tudták, mert utána szétdobáltak bennünket, több kisebb faluba. Banovcira kerültem. Az egy hét alatt, amíg ott voltunk, esténként őrjáratot tartottunk. Amikor megérkeztek az önkéntesek, ők mentek elöl, és takarítottak. Ha gazdagabb házra bukkantak, megjelent a katonai rendőrség terepjárója is és pakolták, vitték, amit találtak. Horváth Imre barátommal mi is elmentünk körülnézni. Egy árokban fiatal nő meztelen holttestére bukkantunk. A háznál találtunk talicskát, lapátot és eltemettük. Egy másik épületben idős férfi hulláját láttuk. Gazdátlan állatok több helyen maradtak, amit nem lőttek le, azt kicsapták az utcára. Egy alkalommal egy disznóra lettünk figyelmesek, a szájában egy emberi kezet tartott. Amikor bementünk a ház udvarába, egy holttest utolsó maradványait láttuk, a tyúkok csipegették.

A munkánk abból állt, hogy teherautóval szállítottuk az aknákat meg a lőszereket, aztán leültünk az udvaron és beszélgettünk, cigarettáztunk, iszogattunk. Egyszer csak éles, süvítő hangot hallottunk, aknavetőből lőttek bennünket. Menekültünk, ahová tudtunk, még az egérlyukba is bebújtunk volna. Amikor megint csend lett, jött a katonai rendőrség és elvitte az egyik őrnagyot, aki állítólag leadta a drótot a horvátoknak, hogy hol vagyunk.    

Amikor átvezényeltek bennünket Đeletovcira harckocsi- meg gyalogsági aknát telepíteni, észrevettük, hogy a malom tetején valami megcsillant. Mesterlövészek lehettek. Leszedegethettek volna bennünket egyenként, de nem tették, hagyták, hogy elaknásítsuk a területet. Százötvenet-kétszázat telepítettünk, de amikor fel kellett volna szednünk, csak hármat-négyet találtunk, a horvátok megelőztek bennünket.

Ebben a faluban, a templom előtt volt a gyülekezés. A parancsnokunk azt ígérte, hogy végre jöhetünk haza. Amikor már harmadik alkalommal hangzott el az ígéret, én a második sorban álltam, fölkaptam a puskámat és csőre töltöttem, hogy azonnal lelövöm, de a mellettem álló lerántott a földre, aztán pedig elvezetett. Én már akkor eldöntöttem, ha még napokig maradnunk kell, átállok a horvátokhoz. Amikor még az utolsó előtti napon is azzal küldtek el bennünket, hogy ma sem mentek haza, akkor 3 vagy 4 zsablyai cigány kilépett a sorból, kiugrott az úttestre, és a távozó terepjáró után lőtt. A jármű visszafordult, a tiszt pedig azt mondta, hogy jól van, holnap mehettek haza. Október 31-én meg is érkezett a váltás, péterrévei és szenttamási tartalékosok kerültek a helyünkre.

 

2019. november 21.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

„Idegen”, „másik nyelv” lett a magyar!?

A magyar nyelv használata a közigazgatásban most már nem csak joghátrányt okoz az itteni magyaroknak, de >

Tovább

Néhány szó a magyar parlamentről

De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar >

Tovább

Bőnyi rendőrgyilkos?

A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >

Tovább

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább