Ma Andrea, Ilma, Apolló, Aladár névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
A Vatikán 166. sz. közleménye
Ma tették közé a Szentszék állásfoglalását. >
A hűséges Hachiko története
Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig két hónapos volt, amikor >
Amerika felfedezése annak köszönhető, hogy Kolumbusz nőtlen volt
Kolumbusz Kristóf kizárólag azért fedezhette fel Amerikát, mert nőtlen volt – jelenti kanadai tudósítónk. Tudniillik ha >
Hogyan szaporodnak a rendőrök?
Dublinban elszabadult egy rendőrségi ló. Utóbb a termetes állatból előtört a párzási ösztön, és majdnem >
Okosabb vagy, mint egy ötödikes?
– Budapest melyik európai ország fővárosa? – így hangzott az amerikai iskolákban a harmadikos földrajz tananyagnak >
A fasiszták zászlaja alatt
A fasiszták zászlaja alatt1 A filozófus bevásárolt és már majdnem hazaért a lakásába. Fényes nappal, Budapest szívében. >
Motivált zsírégetés
Végre egy szellemes hirdetés a reklámok sivárságában: >
Úrvezetők Kínában
A felvételek gyűjteménye gyakorlatilag egyetlen sarkon készült. >
Előkerült az egyik legijesztőbb felvétel a Japánt sújtó szökőárról
Néhány napja tűnt fel a videómegosztókon a döbbenetes amatőr felvétel. >
Mosdók a világ minden tájáról
A leleményesség határtalan. >
Balla László esete Tito marsallal
Balla László* mérnök, a szabadkai Műszaki Iskola igazgatója, neves sportoló, Szabadka város díszpolgára, az egykori Jugoszlávia >
Távol Nigériától
Közel tíz éve, amikor először jártam Nigériában, ellenállhatatlanul magával ragadott a földrész gyönyörűsége. Megismerni egy másik, >
Önpusztító gépek Moszkvában
Miközben Kelet-Európában, attól tartok joggal, a szovjet emigráns-áradattól rettegnek, a nyugati művészek az utóbbi időben mind tömegesebben merészkednek el a Szovjetunióba: részben talán szokni a szagot, de főleg azért, hogy végre az ottani közönség számára is közkinccsé tegyék munkásságuk legjavát.
Hogy ez utóbbira elvileg mekkora szűkség van, fölösleges túlzottan bizonygatni. A Szovjetuniót hosszú évtizedeken át olyan fokú hírzárlat övezte, hogy még a legtájékozottabbaknak is csak halvány elképzelései lehettek arról, mi minden történik a határokon túl. Vonatkozik ez természetesen a képzőművészetre is. Ilja Kabakov, a szovjet alternatíva belső emigrációba kényszerített vezéregyénisége, aki a peresztrojka beindulása óta valóságos világsztár, nemrégiben a következőket nyilatkozta a kölni Kunstforumnak: „Azelőtt semmiféle kapcsolatunk nem volt a nyugati művészettel, csak álmainkban, csak a fantáziánkban, de képzeletünk igen aktív volt. Majdnem harminc évig bezárva éltünk egy pincében.”
Ha a „szovjet Rauschenberg”, ahogy Kabakovot újabban Amerikában nevezik, így élte meg a közelmúltat, nem nehéz elképzelni az úgynevezett átlagközönség tájékozottsági szintjét. Éppen ezért számít most szenzációnak, hogy sorra állítanak ki Moszkvában azok, akiknek művészetét ott addig a legbátrabbak is csak elképzelni merészelték. A sort egy reprezentatív olasz kortárs művészeti kiállítás nyitotta meg, azt követte egy hasonló jellegű francia, majd Robert Rauschenberg következett, azután a német Günther Uecker, legutóbb pedig a svájci kinetikus, Jean Tinguely mutatkozott be.
Vajon hogyan fogadja a szovjet közönség ezeket a kiállításokat, mit jelent számára most hirtelen találkozni azzal, aminek sem az előzményeit, sem szellemi hátterét, sem társadalmi-gazdasági környezetét nem ismerheti? Vegyük talán szemügyre a legfrissebb esetet, Jean Tinguely moszkvai szereplését. A többiekhez képest ő még viszonylag előnyös helyzetben volt, hiszen igen jelentékeny teret kapott abban a Modernizmus című 1969-es kiadványban, melyet egy megfelelően gátlástalan szovjet szerzői kollektíva írt, s amely a szovjet tárlatlátogatók számára évtizedeken át úgyszólván az egyetlen rendelkezésre álló fonál volt a huszadik századi nyugati művészet megismeréséhez. A könyv hangnemét és rendeltetését már az első mondatokból le lehet mérni: „Modernizmuson azt a művészetet értjük, írja az Előszó szerzője, amelyet a rothadó kapitalizmus szellemi kultúrájának válsága szült, s amely e válság esztétikai kifejezője”. Érdekes módon, Jean Tinguely ezt a mechanikusan pergő szitkozódást még viszonylag jól megúszta. Az olvasható róla, hogy abszurd, önmegsemmisítő gépeket alkot, amelyek sajátos szimbólumai az álművészet jelenkori képviselői nihilizmusának, kiúttalanságának, gyötrelmes erőfeszítéseinek”. A könyv többi részéhez képest ez a jellemzés szinte dicsőítésnek számít, különösen ha figyelembe vesszük; hogy a továbbiakban még jó oldalnyi szitkozódásmentes ismertetés következik. A szerző föltűnően részletesen, már-már valóságos rokonszenvvel írja le a művész New York tiszteletére című 1960-ban bemutatott munkáját, melyhez nyolcvan bicikli-, motorbicikli- és kocsikereket, egy megrongálódott zongorát, zománcozott üstöt, meteorológiai léggömböt, sok-sok üvegpalackot és egyéb hulladékot használt fel. A szuperkonstrukciót tizenöt motorral látta el, melyeknek az volt a rendeltetésük, hogy az egész építményt szétverjék, darabokra zúzzák, és végül elégessék. Tinguely „önmegsemmisítő műalkotásához” a szerzőnek mindössze annyi hozzáfűznivalója volt, hogy ezek után „nehéz meglepni a nézőket efféle alkotásokkal, mégis később is megjelennek a mozgó konstrukciók, mintegy a pusztítás, a tagadás, a kiüresedés esztétikájának és gyakorlatának megerősítéseképpen”.
Pontosan húsz évvel az idézett sorok közzététele után egy moszkvai képtárban teljes életnagyságban megjelentek Tinguely mozgó, önpusztító konstrukciói. Vajon meglepték-e a nézőket? Erre a kérdésre próbál választ adni
Kovaljov a moszkvai Iskustvo című folyóirat szerkesztője a zürichi Parkettben megjelent szellemes levelében. Leírása szerint a képtár bejárata fölé a művész szemétből és hulladékból egy ironikus hatású diadalívet szerelt föl A nyugati bőség és totalitarista merkantilizmus oltára címmel, szájbarágóan jelezve, hogy bent a néző a gonosz fogyasztói társadalom kíméletlen kigúnyolásának lesz szemtanúja. A megnyitó napján e diadalív alatt vonult be a közönség, melynek összetételéről csak annyit, hogy Kovaljov bevallja, ennyi igazi kapitalistát egy helyen ő még életében nem látott. Ennek a közönségnek mesélte el Tinguely, hogy milyen fontos volt számára a „fantasztikus” Kandinszkij és a III. Internacionálé emlékműtervezetét megformáló Tatlin, de ugyanígy a nagy orosz anarchisták, mint Kropotkin és Bakunyin, akiket a svájci művész legjelentősebb mestereinek nevezett.
A nézők számára ezek után nemigen férhetett hozzá kétség, hogy amit a kiállításon látnak, azt a kapitalizmus rémképeként, ijesztő metaforájaként kell felfogniuk. De vajon így fogták-e fel? Kovaljov a megnyitón készített egy körkérdést, aminek eredményei nem kifejezetten erre engednek következtetni. V. Kolejcsuk vezető moszkvai kinetikus szobrász azt nyilatkozta, hogy Tinguely jó példája annak a művésztípusnak, akinek alkotásai a nézőt se nem irritálják, se nem zavarják”. A szovjet újgazdagok főként azon csodálkoztak, hogy miként lehet ilyen olcsó alapanyagból ennyire drága műveket alkotni, egy idős házaspár a művész kedves gyermeki képzelőerejét dicsérte, de a megkérdezettek legtöbbjének érdeklődését az a kifogástalanul működő bonyolult mechanika keltette fel, ami a svájci művész konstrukcióit mozgatja. A Szovjetunióban ugyanis Kovaljov szerint lankadatlanul él az óramű pontosságú szerkezetek kultusza, amit mellesleg Európa már a második világháborúban megtapasztalhatott. Fennmaradt például egy híres fotó, mely azt a fennkölt pillanatot örökítette meg, amikor a Vörös Hadsereg egységei 1945. április 30-án kitűzték zászlójukat a berlini Reichstagra: a felvételen világosan látszott (mindaddig, míg ki nem retusálták), hogy a vörös lobogót magasba emelő katona kezén egy egész karórasorozat van. Ez a vonzalom állandósult a szovjet emberben: Kovaljov beszámolója szerint náluk tömeges hobbi hulladékokból új konstrukciókat barkácsolni, amire természetesen bőven van alkalom ott, ahol nagyüzemi szinten folyik az eleve használhatatlan, már újkorában működésképtelen eszközök gyártása. Egyúttal nyilván ezzel magyarázható, hogy a szovjet közönség a svájci hulladékban és szemétben nem az ijesztő monstrumot nem a rothadó kapitalizmus rémképét, hanem az olyannyira óhajtott, működőképes technológia példáját fedezte fel és csodálta.
Következő cikk: Az állam nem mindig csal és hazudik
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Ózdon az állapotok rosszabbak, mint Bergamóban tavaly tavasszal?
Egész Közép- és Kelet-Európa tovább szigorít, csak Magyarország nem, noha igen súlyosan érinti a koronaválság. A >
Valami bűzlik Ausztriában
Már látszik, hogy nem csupán a szélsőjobbos FPÖ, hanem a nagyobbik kormánypárt is erősen hajlik a >
Kinek kell európai diplomácia
Navalnij ügye is jól mutatta, hogy szavakban nincs hiány, az ellenzéki vezető bebörtönzését egyöntetűen elítélték a >
„Miért veszített Donald Trump”
Ezzel a címmel közölte a CNN vezető elemzője, David Axelrod elemzését, amelyet igen sok amerikai orgánum >
Európa jövője dőlhet el a lengyel elnökválasztáson
Ha Trzaskowski kerekedik felül, akkor ő testesítheti meg a fékek és ellensúlyok rendszerét, amelyet Kaczynski javában >
Vučić már nem tartja fontosnak az EU-tagságot
Vučić viszonya az EU-hoz gyakran ellenmondásos, időnként teljesen ellenséges. Az unió az eltelt két évtizedben 3,6 >
Putyin mint kockázat
A közvélemény kutatások azt igazolják, hogy fokozódik az elégedetlenség, és egyre többen készek tiltakozni. Egy elemző >
Trump és a kisördög
A rasszista populizmus olyan ősi, mint maga az emberi civilizáció. Evolúciós kihívást jelent, hogy túl tudjuk-e >
Pánikreakció
A világtól való félelmükben fegyverükbe kapaszkodó demonstrálók megpróbálnak jogvédő demokratának látszani, de ez elég nehezen megy >
Válságos idők Oroszországban
Az ország nehéz helyzet előtt áll. A következő két-három hétben fog eldőlni, hogy a járvány milyen >
Amerikai szoci
Amerika még mindig nagyon jó munka- és életlehetőségeket kínál, ám mostanra jórészt kimerítette a csupán az >
A német elbizonytalanodás
Ami már csak azért is kockázatos, mert Trump destabilizálja a nemzetközi rendet. Azon kívül a populista >