Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

A Vatikán 166. sz. közleménye

Ma tették közé a Szentszék állásfoglalását. >

A hűséges Hachiko története

Hachiko 1923 novemberében látta meg a napvilágot Japánban, Odate városában. Alig két hónapos volt, amikor >

Amerika felfedezése annak köszönhető, hogy Kolumbusz nőtlen volt

Kolumbusz Kristóf kizárólag azért fedezhette fel Amerikát, mert nőtlen volt – jelenti kanadai tudósítónk. Tudniillik ha >

Hogyan szaporodnak a rendőrök?

Dublinban elszabadult egy rendőrségi ló. Utóbb a termetes állatból előtört a párzási ösztön, és majdnem >

Okosabb vagy, mint egy ötödikes?

– Budapest melyik európai ország fővárosa? – így hangzott az amerikai iskolákban a harmadikos földrajz tananyagnak >

A fasiszták zászlaja alatt

A fasiszták zászlaja alatt1 A filozófus bevásárolt és már majdnem hazaért a lakásába. Fényes nappal, Budapest szívében. >

Motivált zsírégetés

Végre egy szellemes hirdetés a reklámok sivárságában: >

Úrvezetők Kínában

A felvételek gyűjteménye gyakorlatilag egyetlen sarkon készült. >

Előkerült az egyik legijesztőbb felvétel a Japánt sújtó szökőárról

Néhány napja tűnt fel a videómegosztókon a döbbenetes amatőr felvétel. >

Mosdók a világ minden tájáról

A leleményesség határtalan. >

Távol Nigériától

Közel tíz éve, amikor először jártam Nigériában, ellenállhatatlanul magával ragadott a földrész gyönyörűsége. Megismerni egy másik, >

Balla László esete Tito marsallal

Balla László* mérnök, a szabadkai Műszaki Iskola igazgatója, neves sportoló, Szabadka város díszpolgára, az egykori Jugoszlávia >

Miközben Kelet-Európában, attól tartok jog­gal, a szovjet emigráns-áradattól rettegnek, a nyugati művészek az utóbbi időben mind tö­megesebben merészkednek el a Szovjetunióba: részben talán szokni a szagot, de főleg azért, hogy végre az ottani közönség számára is közkinccsé tegyék munkásságuk legjavát.

Hogy ez utóbbira elvileg mekkora szűkség van, fölösleges túlzottan bizonygatni. A Szovjetuniót hosszú évtizedeken át olyan fokú hírzárlat övez­te, hogy még a legtájékozottabbaknak is csak halvány elképzelései lehettek arról, mi minden történik a határokon túl. Vonatkozik ez természetesen a képzőművészetre is. Ilja Kabakov, a szovjet alternatíva belső emigrációba kényszerített vezéregyénisége, aki a peresztrojka beindu­lása óta valóságos világsztár, nemrégiben a következőket nyilatkozta a kölni Kunstforumnak: „Azelőtt semmiféle kapcsolatunk nem volt a nyugati művészettel, csak álmainkban, csak a fantáziánkban, de képzeletünk igen aktív volt. Majdnem harminc évig bezárva éltünk egy pincében.”

Ha a „szovjet Rauschenberg”, ahogy Kabakovot újabban Amerikában nevezik, így élte meg a közelmúltat, nem nehéz elképzelni az úgynevezett átlagközönség tájékozottsági szint­jét. Éppen ezért számít most szenzációnak, hogy sorra állítanak ki Moszkvában azok, akik­nek művészetét ott addig a legbátrabbak is csak elképzelni merészelték. A sort egy repre­zentatív olasz kortárs művészeti kiállítás nyitotta meg, azt követte egy hasonló jellegű francia, majd Robert Rauschenberg következett, azután a német Günther Uecker, legutóbb pedig a svájci kinetikus, Jean Tinguely mutatkozott be.

Vajon hogyan fogadja a szovjet közönség ezeket a kiállításokat, mit jelent számára most hirtelen találkozni azzal, aminek sem az előzményeit, sem szellemi hátterét, sem társa­dalmi-gazdasági környezetét nem ismerheti? Vegyük talán szemügyre a legfrissebb esetet, Jean Tinguely moszkvai szereplését. A többiek­hez képest ő még viszonylag előnyös helyzet­ben volt, hiszen igen jelentékeny teret kapott abban a Modernizmus című 1969-es kiadvány­ban, melyet egy megfelelően gátlástalan szov­jet szerzői kollektíva írt, s amely a szovjet tárlatlátogatók számára évtizedeken át úgyszól­ván az egyetlen rendelkezésre álló fonál volt a huszadik századi nyugati művészet megismeré­séhez. A könyv hangnemét és rendeltetését már az első mondatokból le lehet mérni: „Mo­dernizmuson azt a művészetet értjük, írja az Előszó szerzője, amelyet a rothadó kapitalizmus szellemi kultúrájának válsága szült, s amely e válság esztétikai kifejezője”. Érdekes módon, Jean Tinguely ezt a mechanikusan pergő szit­kozódást még viszonylag jól megúszta. Az ol­vasható róla, hogy abszurd, önmegsemmisítő gépeket alkot, amelyek sajátos szimbólumai az álművészet jelenkori képviselői nihilizmusának, kiúttalanságának, gyötrelmes erőfeszítéseinek”. A könyv többi ré­széhez képest ez a jellemzés szinte dicsőítésnek számít, különösen ha figyelembe vesszük; hogy a továb­biakban még jó oldalnyi szitkozódásmentes ismertetés következik. A szerző föltűnően részletesen, már-már valóságos rokonszenvvel írja le a művész New York tisztele­tére című 1960-ban bemutatott munkáját, melyhez nyolcvan bicik­li-, motorbicikli- és kocsikereket, egy megrongálódott zongorát, zo­máncozott üstöt, meteorológiai léggömböt, sok-sok üvegpalackot és egyéb hulladékot használt fel. A szuperkonstrukciót tizenöt motor­ral látta el, melyeknek az volt a rendeltetésük, hogy az egész épít­ményt szétverjék, darabokra zúz­zák, és végül elégessék. Tinguely „önmegsemmisítő műalkotásához” a szerzőnek mindössze annyi hozzáfűznivalója volt, hogy ezek után „nehéz meglepni a nézőket efféle alkotásokkal, mégis később is megjelennek a mozgó konstruk­ciók, mintegy a pusztítás, a taga­dás, a kiüresedés esztétikájának és gyakorlatának megerősítésekép­pen”.

Pontosan húsz évvel az idézett sorok közzététele után egy moszk­vai képtárban teljes életnagyság­ban megjelentek Tinguely moz­gó, önpusztító konstrukciói. Vajon meglepték-e a nézőket? Erre a kérdésre próbál választ adni

Kovaljov a moszkvai Iskustvo című folyóirat szerkesztője a zürichi Parkettben megjelent szellemes levelében. Leírása szerint a képtár bejárata fölé a művész szemétből és hulladék­ból egy ironikus hatású diadalívet szerelt föl A nyugati bőség és totalitarista merkantilizmus oltára címmel, szájbarágóan jelezve, hogy bent a néző a gonosz fogyasztói társadalom kímélet­len kigúnyolásának lesz szemtanúja. A megnyi­tó napján e diadalív alatt vonult be a közönség, melynek összetételéről csak annyit, hogy Ko­valjov bevallja, ennyi igazi kapitalistát egy he­lyen ő még életében nem látott. Ennek a közönségnek mesélte el Tinguely, hogy milyen fontos volt számára a „fantasztikus” Kandinszkij és a III. Internacionálé emlékműtervezetét meg­formáló Tatlin, de ugyanígy a nagy orosz anarchisták, mint Kropotkin és Bakunyin, aki­ket a svájci művész legjelentősebb mestereinek nevezett.

A nézők számára ezek után nemigen férhe­tett hozzá kétség, hogy amit a kiállításon lát­nak, azt a kapitalizmus rémképeként, ijesztő metaforájaként kell felfogniuk. De vajon így fogták-e fel? Kovaljov a megnyitón készített egy körkérdést, aminek eredményei nem kifejezet­ten erre engednek következtetni. V. Kolejcsuk vezető moszkvai kinetikus szobrász azt nyilat­kozta, hogy Tinguely jó példája annak a mű­vésztípusnak, akinek alkotásai a nézőt se nem irritálják, se nem zavarják”. A szovjet újgazda­gok főként azon csodálkoztak, hogy miként lehet ilyen olcsó alapanyagból ennyire drága műveket alkotni, egy idős házaspár a művész kedves gyermeki képzelőerejét dicsérte, de a megkérdezettek legtöbbjének érdeklődését az a kifogástalanul működő bonyolult mechanika keltette fel, ami a svájci művész konstrukcióit mozgatja. A Szovjetunióban ugyanis Kovaljov szerint lankadatlanul él az óramű pontosságú szerkezetek kultusza, amit mellesleg Európa már a második világháborúban megtapasztalhatott. Fennmaradt például egy híres fotó, mely azt a fennkölt pillanatot örökítette meg, amikor a Vörös Hadsereg egységei 1945. ápri­lis 30-án kitűzték zászlójukat a berlini Reichstagra: a felvételen világosan látszott (mindad­dig, míg ki nem retusálták), hogy a vörös lobogót magasba emelő katona kezén egy egész karórasorozat van. Ez a vonzalom állan­dósult a szovjet emberben: Kovaljov beszámo­lója szerint náluk tömeges hobbi hulladékokból új konstrukciókat barkácsolni, amire természe­tesen bőven van alkalom ott, ahol nagyüzemi szinten folyik az eleve használhatatlan, már újkorában működésképtelen eszközök gyártá­sa. Egyúttal nyilván ezzel magyarázható, hogy a szovjet közönség a svájci hulladékban és sze­métben nem az ijesztő monstrumot nem a rothadó kapitalizmus rémképét, hanem az oly­annyira óhajtott, működőképes technológia példáját fedezte fel és csodálta.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Putyin kockázatos ukrán játszmája

A háború óta eltelt 7 év nagy változásokat hozott az ukránoknál: a lakosság nemzeti tudata erősödött, >

Indul a német hatalmi póker

Teljesen mindegy, hogy Laschet vagy Scholz lép-e Merkel örökébe, mert a németeknek erős kancellár kell. A >

Hogyan kezelni Netanjahu mérgező örökségét

A Financial Times vezércikk szerint az új izraeli kormány legsürgősebb teendője az, hogy megszabaduljon Netanjahu mérgező >

Maradhat-e kancellár Kurz?

A miniszterelnök drámai botrány kereszttüzébe került, egyértelmű, hogy ő és klikkje, a felkapaszkodók, célzatosan meghódították a >

Putyin önkényuralma meggátol minden változást Oroszországban

Meg kell érteni, hogy Moszkva a gazdaságot a politika eszközének tekinti. Az üzleti életben csak az >

Ózdon az állapotok rosszabbak, mint Bergamóban tavaly tavasszal?

Egész Közép- és Kelet-Európa tovább szigorít, csak Magyarország nem, noha igen súlyosan érinti a koronaválság. A >

Valami bűzlik Ausztriában

Már látszik, hogy nem csupán a szélsőjobbos FPÖ, hanem a nagyobbik kormánypárt is erősen hajlik a >

Kinek kell európai diplomácia

Navalnij ügye is jól mutatta, hogy szavakban nincs hiány, az ellenzéki vezető bebörtönzését egyöntetűen elítélték a >

„Miért veszített Donald Trump”

Ezzel a címmel közölte a CNN vezető elemzője, David Axelrod elemzését, amelyet igen sok amerikai orgánum >

Európa jövője dőlhet el a lengyel elnökválasztáson

Ha Trzaskowski kerekedik felül, akkor ő testesítheti meg a fékek és ellensúlyok rendszerét, amelyet Kaczynski javában >

Vučić már nem tartja fontosnak az EU-tagságot

Vučić viszonya az EU-hoz gyakran ellenmondásos, időnként teljesen ellenséges. Az unió az eltelt két évtizedben 3,6 >

Putyin mint kockázat

A közvélemény kutatások azt igazolják, hogy fokozódik az elégedetlenség, és egyre többen készek tiltakozni. Egy elemző >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |