2020. szeptember 20. vasárnap
Ma Friderika névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

A Népszabadság-ügy

Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Az a plebejus, baloldali demokrata, aki nem tiltakozik a Népszabadság megszüntetése, a sajtószabadság korlátozása, a tanszabadság szétzúzása, a művészeti szabadság szűkítése és hasonlók ellen, önsorsrontó balek. Tamás Gáspár Miklós (Kettős Mérce):

Az interneten az olvasók egy része arról vitatkozik, hogy milyen lap volt a Népszabadság. Még azt is olvastam egy kommentben, hogy a „népszabadság” szó bolsevista, mesterkélt agyszülemény, holott persze 1848-ból származik, Petőfi is, Táncsics Mihály is használta.

Mindez közömbös. Azt írják többen, hogy a Népszabadság az utóbbi évtizedekben nem volt baloldali lap. Ez igaz. (Mint ahogyan a „baloldali” ellenzék se baloldali. Ez is igaz. Ma a sajtónyelvben azt nevezik „baloldalinak”, aki szemben áll Orbánnal. Ezek gyerekes értelmetlenségek.) Mindennek nincs köze a fölmerült problémához. Nemcsak baloldali médiákért vagy kulturális folyóiratokért kár, hanem minden helyért, ahol némi elevenség tapasztalható.

A probléma veleje az, hogy a kormányzó jobboldal lassacskán fölszámol – vagy pusztulni hagy – minden független intézményt. És evvel tönkreteszi azt a kevés pozitívumot, ami a rendszerváltás miatti – vagy a rendszerváltással időben egybeeső – válság még meghagyott.

Itt nem a demokrácia kérdéséről van szó. A demokrácia azt jelenti – amit itt negyedszázada elhallgatnak vagy elfelejtenek – , hogy megkérdezzük: az „alsóbb néposztályok” társadalmon belüli relatív súlya növekszik-e, hogy kivergődnek-e gazdaságilag és politikailag függő helyzetükből, hogy nő-e a jólétük, emelkedik-e az életszínvonaluk és átlagéletkoruk, javul-e az egészségük, kivívják-e, hogy ne vessék meg őket, élvezik-e a vertikális mobilitás áldásait, műveltebbek-e, mint korábban, szándékaikat és ízlésüket kénytelenek-e elismerni a náluk gazdagabbak, hatalmasabbak, tájékozottabbak, beleszólhatnak-e az államügyek irányításába, van-e saját politikájuk és világnézetük. És ha mindezekre (és még sok hasonló kérdésre) igennel válaszolhatunk, akkor kezd értelme lenni a demokráciáról való beszédnek.

A sajtószabadság nem a demokrácia kérdése, hanem a demokrácia előföltételeinek a kérdése. A lapokban és egyéb médiákban nem a nép vitatkozik, még az interaktív és/vagy közösségi médiákban meg a többé-kevésbé autonóm blogoszférában se. Nem a nép, hanem újságírók, publicisták, aktivisták, elkötelezett emberek, ráérő különcök cserélnek eszmét, sajátos életformájukkal és az életformájukból következő különösségeikkel és előítéleteikkel. A médiák fontos része egyszerűen üzleti vállalkozás, és rombolja a közerkölcsöt.

A médiaszabadság körülményei között működő sajtó – ha liberális előítéletekkel közeledünk hozzá – mímeli a közéletet. A közéletnek minden honpolgár (tehát a laikus többség) körében kellene történnie. Ez nem a közélet, különösen nem a demokratikus közélet, de jó esetben a demokratikus közélet színjátékszerű vagy pedagógiai előkészítése, fölöttébb tökéletlen formában. De legalább megtestesíti azt az elvontságot, hogy létezik a vélemények és értelmezések sokféleségének végtelenje.

És közöttük – bármennyire részlegesek, és bármennyire messze állnak a nép érzékenységétől és érdekeitől – nem dönthet a tekintély és az erőszak.

Ez a minimum (márpedig a minimum: minimum, azaz nem sok) nélkülözhetetlen a népuralom és népszabadság előkészítéséhez.

A demokratikus szellemű közélet és a demokratikus közerkölcs (mindkettő a jelenlegi körülmények között világszerte utópia – de ez nem baj) azt követeli meg, hogy az állam a közérdeket képviselje, ne a magánérdeket, különösen nem a kevesek magánérdekét. A nép (tehát mindenki, kivéve a gazdagokat és a hatalmasokat, tehát a túlnyomó többség) érdeke közelebb áll a közérdekhez, mint a csekély számú kiváltságos csoport saját külön érdeke. A professzionalizált, ezért csak félig-meddig autentikus nyilvánosság a maga versengésében legalább nem csak egyetlen kiváltságos csoport érdekét védi, hanem többekét, és kivételesen a „hátrányos helyzetű” csoportok egyikéét-másikáét is. Néha.

Ha ez is megszűnik, akkor a demokratikus célok megbeszélése, kidolgozása, tervezése, védelme – vagy urambocsá az értük folytatott küzdelem – se lehetséges. Annyira se, mint eddig. Ezért kell baloldaliaknak védeniük a sajtószabadságot, amely vagy mindenki (azaz minden médiafajta és közéleti irányzat) szabadsága, vagy senkié (azaz a zsarnok szabadsága).

Az nem kétséges, hogy a Népszabadság megszüntetői rosszhiszeműek. Akkor is, ha az újság – a magyar nyelvterület legjobb napilapja – nem volt enyhén szólva tökéletes, és domináns politikai nézőpontjával én nem értettem egyet (noha igen gálánsan publikálta írásaimat, amelyek gyakran sértették szerkesztőinek világnézetét és ízlését). Kár érte – és persze bizonyos mértékig a kuruc.infóért vagy a Magyar Hírlapért is kár lenne. Sajnálom, hogy a szombat esti tüntetésen a Magyar Idők példányait égették. Demokraták ne égessenek újságokat és könyveket. Nem azért, mintha a politikai ellenfél nem lenne ellenfél, hanem azért, mert a demokrácia előföltételeihez a demokrácia ellenségeinek a szólásszabadsága is hozzátartozik. Ez közhely, de helyes és igaz közhely.

Nem a más irányzatú lapok betiltásának híveit kell az ő saját szabadságukban korlátozni, hanem kivívni, hogy a népszabadság, népuralom, népfönség előföltételei teljesüljenek, ennek pedig peremföltétele (az előföltétel előföltétele) legalább a szabad sajtóvita, azaz a nyilvánosság intézményeinek a pluralitása. Természetesen az intézményes nyilvánosság: polgári nyilvánosság. A polgári társadalomban – amilyen a magyarországi társadalom az Orbán-rezsim alatt: és itt polgárságon ne Thomas Mann, Proust és Márai kifinomult polgárait tessék érteni, hanem a tőketulajdonos burzsoáziára tessék gondolni – ez elkerülhetetlen, különösen, ha nincsenek (márpedig nincsenek) a polgársággal szembenálló nagy osztálymozgalmak.

Tehát a Népszabadság megszüntetése – vagy ha a jobboldal a fölháborodás hatására visszatáncol, akkor csak a tönkretétele – disznóság, amint a tüntetés elején mondottam volt, akkor is az, ha a liberális polgári sajtóval szemben nincsenek illúzióink. Akkor sincsenek, ha írunk beléje, ami nyilván hatással van (ha akarjuk, ha nem) a politikai stílusunkra. Az a plebejus, baloldali demokrata, aki nem tiltakozik a Népszabadság megszüntetése, a sajtószabadság korlátozása, a tanszabadság szétzúzása, a művészeti szabadság szűkítése és hasonlók ellen, önsorsrontó balek.

2016. október 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Javasasszonyok és politológusok

A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >

Tovább

Kettős nyomás alatt

Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >

Tovább

Örömünnep Szerbiában

Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >

Tovább

Konformizmus-vita

Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >

Tovább

Örök hála Bosnyák Istvánnak

Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >

Tovább

Szaxofon

A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >

Tovább

Alternatíva nélküli kor

Hobsbawm szerint az a veszély fenyeget bennünket, hogy felülkerekednek „a jobboldali, demagóg, idegengyűlölő, nacionalista rendszerek, amelyek >

Tovább

Bret Easton Ellis: “a beszari nemzedék”

A kapitalista rendszerben érvényesülő kapitalista értelmiségi elitet nem kínozza a lelkiismeret. Úgy látszik azonban, hogy a >

Tovább

Laudáció Márti néni tiszteletére

Végülis kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös: mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, >

Tovább

Mozaik vagy periféria?

A kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A >

Tovább

A Nyugat és Takaró Mihály

Tehát ha azt halljuk: „zsidó, zsidó”, úgy értsük: „amit az elégedetlen magyar gondol” („Protestáló hit s >

Tovább

A szocialista irodalompolitika váratlan dicsérete

A paradoxon abban rejlik, hogy a kitüntetettek közül kerülnek ki a múlt dicséretes példái, ugyanis ez >

Tovább