2019. augusztus 22. csütörtök
Ma Menyhért, Mirjam névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

Kényszerpálya (vagy) az ígéret földje

Vajdasági magyar újságírók a XX. század utolsó évtizedében

Surányi Zoltán

„A liberális, szabadelvű, független és szókimondó Napló a kezdetektől fogva szálka volt a hatalom szemében.” Surányi Zoltán:

A délszláv háborúk kitörésekor a vajdasági magyar újságírók ugyanúgy reagáltak az egyre erősödő nyomásra, mint közel ötvenezer más nemzettársuk: voltak, akik a katonai behívók elől menekültek, mások a politikai üldöztetés miatt, ismét mások a létbizonytalanság elől, és voltak, akik a szakma becsületének védelmében mentek el. Az alábbi írásban azokat a veszteségeket igyekszem számba venni, amelyek a vajdasági magyar sajtót a huszadik század utolsó évtizedében érték. Munkám során felhasználtam a tartományi jellegű tájékoztatási intézményeink személyzeti osztályainak nyilvántartásait (ahol ez elérhető volt, s ahol ezt lehetővé tették az illetékesek), saját jegyzeteimet, illetve a régebben a sajtóban dolgozó kollégák magándokumentációját és visszaemlékezéseit, Kalapis Zoltán A Magyar Szó fél évszázada és Papp Imre Élőszó című könyvét. Az adatgyűjtés során interjúkat készítettem és kérdőíves módszerrel is dolgoztam. Sajnos nem mindenki mutatott egyformán készséget az együttműködésre. Vannak olyan emigránsaink, akik ugyan gyakran járnak haza a magyar útlevéllel, de félnek attól, hogy rájuk nézve esetleg káros politikai következményekkel járhat, ha egy tanulmányból kiderül róluk kettős állampolgárságuk. Az általam készített felmérés mindmáig az első és egyetlen többé-kevésbé rendszeres áttekintés a vajdasági magyar írott és elektronikus sajtó személyi állományát ért veszteségekről, a kivándorlási folyamatokról, a sajtószabadság hiánya és az elvándorlás közötti összefüggésekről.

Háború, konszolidáció, prosperálás

Az első világháború után, az új balkáni délszláv állam – a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság – létrejöttekor új helyzetbe került a vajdasági magyar újságíró-társadalom is. A század elején a Monarchiában minden nagyobb településnek volt helyi sajtója: napilapok, hetilapok, időszakos kiadványok jelentek meg Szabadkán, Zentán, Zomborban, Újvidéken, Becskereken és más városokban, néha egy-egy városban egyszerre több magyar nyelvű napilap is. Pontos számukról nincsenek adataink, mint ahogy arról sem, hogy az első világháború után hány újságíró hagyta el szülőföldjét. A második világháború után (1944 végén és 1945 elején) a megtorlások és meghurcoltatások miatt ismét sokan menekültek el. Az új hatalom 1944 karácsonyán beindította a Szabad Vajdaságot, az első magyar nyelvű napilapot (a Magyar Szó elődjét). Az új lap azonban katonai cenzúra alatt állt; hisz akkor még az egész Vajdaságban katonai közigazgatás volt. „Nehéz volt megfelelő újságírókádert találni egy ilyen vállalkozáshoz” – írta visszaemlékezéseiben Jovan Veselinov, a JKP Tartományi Bizottságának akkori titkára. Magyar újságíró pedig lett volna Vajdaságban, de a Jugoszláv Kommunista Párt nem akart esélyt adni arra, hogy valaki esetleg más véleményt közvetítsen, mint ami szerintük az új népi hatalomnak megfelelt. Nem akarták megőrizni a két világháború között megjelenő polgári újságok folytonosságát, egyedül a régi mozgalmi lap, a Híd újraindulását engedélyezték. Pedig a két világháború között négy magyar nyelvű napilap is megjelent Vajdaságban: Szabadkán a Napló, Újvidéken a Reggeli Újság, Zomborban az Új Hírek és Nagybecskereken a Híradó.

Az 1944–1945-ös megtorlások, az etnikai arányok betelepítéssel való erőszakos megváltoztatása után, valamint a Tájékoztató Iroda határozatára 1948-ban lezajlott tisztogatások után, az ötvenes években beindult a konszolidáció, amely természetesen érintette a sajtóviszonyokat is. A Szabad Vajdaságot 1945. szeptember 27-én átkeresztelték Magyar Szóra, még ez évben beindult az Ifjúság Szava, majd 1946-ban a Föld Népe és a Hét Nap, 1947-ben pedig a szakszervezet lapja, a Dolgozók. 1949. november 29-én (magyar nyelven is) megkezdte sugárzását az Újvidéki Rádió, majd a magyar nyelvű televíziós műsor is beindult, előbb Belgrádból 1968. január elsején, majd 1975. november 26-án az Újvidéki Televízió újonnan épített stúdiójából.

A titói Jugoszláviában nem jelentett hátrányt, ha valaki magyar vagy más nemzeti kisebbség, nemzetiség tagja volt. Sőt, működött számos pozitív előítélet is a magyarokkal szemben: például hogy szorgalmasak, jó munkások, műveltek. A pozitív nemzeti diszkrimináció, a hivatalosan is létező „kulcsrendszer” számos nemzetiségi, magyar elvtársat juttatott vezető pozíciókba, akik képviseltek is bizonyos nemzeti érdekeket, hogy jól vagy rosszul, ez már inkább az egyéntől függött. Akik nem hangsúlyozták túlságosan magyar voltukat, vagy nem voltak vallásosak (akiket a klerikalizmus, az anarcholiberalizmus, a technokrácia és a nacionalizmus bélyegével bélyegeztek meg, azt előbb-utóbb „differenciálták” – ahogyan a korabeli pártterminológia nevezte a kizárást), és elfogadták a Jugoszláv Kommunista Szövetség elveit, de még inkább, ha tagjai is voltak, viszonylagos jólétet biztosíthattak maguknak és családjuknak. Kialakult egy pozícióhoz jutott politikai, bürokratikus, közéleti magyar elit is, és ezek a hatalomhoz közel álló vagy annak bizalmát élvező kedvezményezettek nem kívánkoztak el innen. Az újságírók külföldre utazhattak, nemzetközi politikai, sport- és kulturális eseményekről tudósíthattak, és ezt a biztonságot és kényelmet senki sem akarta felcserélni az emigráció bizonytalanságával.

Igazodók, lázadók, kivándorlók

Az első újságíró emigráns, akiről a vajdasági magyar sajtótörténet említést tesz, Verebes Iván, a Magyar Szó belpolitikai szabadriportere volt, aki Izraelbe vándorolt ki. Az ő írásaival már 1947-ben az akkori fiatal pártcenzornak, Rehák Lászlónak is voltak bonyodalmai. Viszonylagos sajtószabadság létezett, s bár a pártot, a munkásönigazgatást, el nem kötelezett barátainkat, a testvériség-egységet és Tito elnököt nem volt szabad bírálni, a nagy sajtóbotrányok nem kritikus hangvételű újságcikkek miatt, inkább csak az elírások körül voltak (például amikor hadvezér helyett vadvezérnek titulálták Titót): a bíráló hangnemű publicisztikai írásokat már megjelenésük előtt kiszűrték a főszerkesztők. A vajdasági magyar sajtó és a hatalom viszonya csak látszólag volt súrlódásmentes: 1967-ben valóságos lázadás tört ki a Magyar Szóban, „…a szerkesztőség titkos szavazással, óriási szótöbbséggel leváltotta főszerkesztői posztjáról Varga Lászlót, akinek már a kinevezése is a kollektíva ellenállásába ütközött. Úgy ítélték meg, hogy bürokratikus eszközökkel gátolja a szabadabb újságírás kibontakozását. Az esemény egyedülálló volt a háború utáni jugoszláviai sajtótörténetben, ilyesmit korábban nem is lehetett elképzelni, hiszen a főszerkesztők kinevezése a párt, illetve a magasabb pártfunkcionáriusok hatáskörébe tartozott.” A szépirodalom területén más volt a helyzet: a hetvenes évek elején az Új Symposion két számát tiltották be, és néhány könyvet a boltok helyett a zúzdába küldtek.

Az egyre terebélyesedő sajtónak új emberekre volt szüksége, ám Újvidéken nem volt elég fiatal magyar újságíró. Már az ötvenes évek végén kezdték a Magyar Szó emberei járni a vajdasági magyar tagozatos gimnáziumokat, hogy ösztöndíjakkal Újvidékre csábítsák a tehetséges fiatalokat: a Hét Napot kivéve ugyanis minden jelentősebb szerkesztőség Újvidéken volt. A tartományi székváros lett a vajdasági magyar kultúra központja, a Magyar Szó pedig az a káderbölcső, ahonnan a hetilapok, a rádió és a később beindult televízió vezető újságírói és szerkesztői kikerültek. Özönlöttek a fiatalok Újvidékre, olyannyira, hogy egy időben a Magyar Szóban az a mondás járta: „Az ember vagy zentai, vagy tehetséges.” A toborzás könnyen ment, hiszen a sajtó biztos megélhetést és gyakran lakást is biztosított a kezdő munkatársaknak (ma az újságírói fizetésből megélni sem lehet, albérletet fizetni pedig még kevésbé). A kilencvenes években, amikor Újvidékről megindult a migráció, a kivándorlók háromnegyede nem újvidéki születésű volt.

A Vajdaságban a szamizdat ismeretlen fogalom volt, a jugoszláviai magyar értelmiségiek az olyan ellenzéki folyóiratok munkájában sem vettek részt, mint például a Praxis. A titói rendszernek volt egy közismert, nagy, belső ellenzéki figurája: Milovan Djilas, de a vajdasági magyar politikai elit nem termelt ki magából még egy ilyen meghasonlott forradalmárt sem. Amikor Tito közreadta 1972-es, hírhedt levelét, amelynek nyomán ismét előtérbe kerültek a régi forradalmárok, az osztályharc és a nacionalizmus, valamint a technokrácia, az ellenforadalom, az anarcholiberalizmus elleni küzdelem, a túlbuzgó vajdasági magyar politikusok mindössze a zentai Kísérleti Színpad ügyét tudták felmutatni (öt-hat gimnazista, egy magyartanár – Vicei Károly, egy író – Varga Zoltán és egy munkanélküli vegyésztechnikus, Gordos Jenő amatőr színházat szeretett volna alapítani a magyar többségű Zentán). A legtöbb, amit az újságírók tettek, az volt, hogy nem írtak az ügyről: „A nevezetes zentai példa – az ún. kísérleti színpad körüli bonyodalom – bebizonyította, hogy a jól fizetett újságírók vonakodnak az ilyen témáktól! Van, aki túlságosan kíméli a nevét és a keresztnevét ebben a harcban. Ez a nacionalizmus iránti engedékenység jele. Anarcholiberalista hagyaték…” – bírálták emiatt pártfórumokon a Magyar Szó újságíróit. A nyolcvanas évek elején ismét az Új Symposion volt napirenden, néhány vers miatt, amelyek állítólag nem szolgáltak a fiatalok eszmei és morális épülésére. Ekkor ugyan nem tiltották be a lapot, mint korábban két számát, de per és ítélet nélkül meghurcoltak egy csomó fiatal, tehetséges alkotót, szétzavarták a lap szerkesztőségét, és erőszakkal olyan embert tettek meg főszerkesztőnek, akinek semmi köze sem volt az irodalomhoz, akinek nem volt meg a megfelelő iskolai végzettsége, és akivel a magukra valamit adó irodalmárok nem is akartak együttműködni. A sajtó tűrt és hallgatott, a főszerkesztők pedig rettegtek az újraválasztások előtt, és örültek, ha újabb négyéves mandátumot kaptak.

A kivételek csak a hetvenes évek végén kezdtek megjelenni. Domonkos István elsősorban költő és író volt, de újságíró is. Kitűnő riportjai, tárcái jelentek meg a Képes Ifjúságban a hetvenes évek elején, mígnem 1977-ben végleg távozott Svédországba. Egy ideig onnan még írogatott, de azután elhallgatott. Vele nemcsak a vajdasági magyar irodalom veszítette el talán legjobb költőjét, de az újságírást is pótolhatatlan veszteség érte. Domonkos István új hazájában, az idegen nyelvi környezetben nem maradt az írott szó közelében, sok mindennel foglalkozott, gyakran intelligenciájához és szenzibilitásához méltatlan munkákat is vállalt, volt teniszedző és fuvolatanár is, talán zenészmúltját tudta leginkább hasznosítani.

Két évvel később, 1979-ben Árok Ferenc, a Magyar Szó sportriportere és akkor már itthon ismert és sikeres futballedző gondolt egyet, és otthagyta az újságírást és Újvidéket, és elment Ausztráliába edzőnek, sportmenedzsernek. Nem a nagypolitika vagy a rossz anyagi körülmények kényszerítették erre, de úgy gondolta, itt már tovább nem juthat előre, máshol kell szerencsét próbálnia. Új hazájában igazán sikeres lett: vezetésével érte el az ausztrál futballválogatott a legnagyobb sikereit. Ennek elismeréseként II. Erzsébet királynő lovagi címmel jutalmazta (ő az egyedüli vajdasági magyar, sőt jugoszláviai polgár, aki a Sir cím viselésére jogosult).

A hetvenes évek végén volt még egy látványos távozás: a Szkopál–Vékás házaspár emigrálása. Vékás Éva az Újvidéki Televízió filmvágója volt, aki gyakran hozott a fiatal televíziónak díjakat a fesztiválokról. Szkopál Béla az Újvidéki Rádió népszerű zenei szerkesztője – tájainkon az első rádiós disc-jockey, akit akkoriban minden vajdasági rockzene hallgató ismert. Az Amerikai Egyesült Államokban aztán Vékás Éva ugyan filmvágóként dolgozott, de nem tudott karriert csinálni. Szkopál Béla időnként álnéven jelentkezett a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádiók műsorában, de végül is hátat fordított a sajtónak.

Szeles Károly, a Magyar Szó karikaturistája 1986-ban távozott az Amerikai Egyesült Államokba, leánya, Mónika teniszkarrierje miatt.

A hetvenes évek végétől a nyolcvanasok közepéig négyen hagytak el négy vajdasági magyar sajtóorgánumot, de távozásuknak nem volt közvetlen politikai vagy gazdasági oka. Ha valami közös elem volt döntésükben, az egyrészt a más életmód utáni vágy, másrészt az önkéntesség: ellentétben a huszadik század utolsó évtizedében lezajlott tömeges külföldre távozással, amelynek minden esetben külső kényszerítő okai lesznek.

Joghurtforradalom, Szveti-szláv show, Bastille-ostrom

Tito elnök 1980-ban bekövetkezett halála után csökkent a sajtóra nehezedő nyomás is, lassan Tito tévedéseiről is lehetett írni, ha más tabutémák meg is maradtak: a dogmatikus, régi vágású vezetés nem akarta kiadni a kezéből az irányítást. A Szerbiai Kommunista Szövetség 1987. szeptember 24-én megtartott VIII. értekezletén Slobodan Milošević félreállította a párt liberálisabb szárnyához tartozó embereket. Ezt a vajdasági vezetőség tétlenül nézte, azt gondolván: szerb ügy, nem ránk tartozik. Holott gyorsan kiderült, hogy a vajdasági polgárok és intézmények, a kisebbségek és az itteni sajtóházak jövőjéről is szó volt. Milošević 1988 elején ellenőrzése alá vonta a belgrádi Politika kiadóházat, utána pedig a belgrádi televíziót. Ezzel megnyílt a számára az út a tájékoztatási rendszer teljes állami és pártellenőrzésére. Miután a Politika és a Politika Ekspres napilapokban, illetve a NIN és a Duga hetilapokban, valamint a belgrádi televízióban a saját embereit helyezte vezető pozíciókba, kivetette a hálóját az Újvidéki Televízióra is.

1988 őszén az úgynevezett „antibürokratikus forradalom” – vagy ahogy errefelé nevezték: a „joghurtforradalom”, mivel a tüntetők joghurttal dobálták meg a tartományi pártbizottság épületét – elsöpörte a vajdasági tartományi párt- és állami vezetést, az úgynevezett autonomistákat (azaz a miloševići belgrádi centralizációval szemben a tartományi önkormányzat erősítéséért harcolókat), később azokban a sajtószervekben is, amelyeknek alapítója a tartományi képviselőház volt. Sőt az új hatalom ennél is tovább ment. A vajdasági tartományi kormány 1990 őszén átvette a tartományi képviselőháztól a tájékoztatási intézmények alapítói jogait. Ám az 1988 végén leváltott főszerkesztők helyett kinevezett új főszerkesztők mandátuma sem volt hosszú életű: Radoman Božović kormányfő, akit ellenzéki sajtókörökben a tartomány főszerkesztőjének is neveztek, 1990. október elsején a saját embereit ültette a tartományi sajtószervek főszerkesztői székeibe.

Az egyre erősödő állami és pártcenzúrával párhuzamosan azonban a gazdasági reform következtében napvilágot láthatott az ország első független, magántulajdonban lévő magyar nyelvű hetilapja is: 1990. május 9-én a fasizmus feletti győzelem napján megjelent a Napló első száma. Alapítói és tulajdonosai Bódis Gábor és Németh G. Árpád voltak, akik a két világháború között megjelent, azonos című szabadkai polgári lap hagyományait kívánták folytatni.

A liberális, szabadelvű, független és szókimondó Napló a kezdetektől fogva szálka volt a hatalom szemében. Az alapítókat többször is felszólították, hogy válasszanak: vagy az állami munkahely, vagy a magánlap, a kettő összeférhetetlen. Ilyen összeférhetetlenségi törvény ugyan nem létezett, de a tulajdonosokra és a munkatársakra folyamatosan nyomást gyakoroltak a munkahelyükön. A Napló és munkatársai sokáig ellenálltak: különösen Bódis Gábor, Németh G. Árpád és Csíkos Zsuzsa tevékenységére figyeltek mind az olvasók, mind a hatalom emberei. Bódis Gábor a joghurtforradalom előtt a tévé magyar szerkesztőségének főszerkesztője volt, és mint autonomistát váltották le. Németh G. Árpád a helyettese volt, majd 1990. október elsejéig – Fekete Elvíra kinevezéséig – Korpa Béla akkori főszerkesztő helyettese. Csíkos Zsuzsa, a markovići reformfolyamatok híve és propagátora, a magyar szerkesztőség gazdasági rovatát vezette. Ők voltak azok, akik, miután a televízióban lehetetlenné vált az objektív és morális újságírás, a Naplóban folytatták ugyanazt. Csíkos Zsuzsát 1991. február elsején az igazgató felfüggesztette, megtiltotta számára a képernyőn való megjelenést az előző napon a TV Híradóban elhangzott kommentárjáért, amelyben azt mondta: ha az országot a gazdasági érdekek és Ante Marković reformjai nem tudják összetartani, az háborúban fog szétesni.

Február 22-én Balázs Attila, Bódis Gábor, Csíkos Zsuzsa, Keszég Károly és Németh G. Árpád mint a Napló alapítói, állandó munkatársai és tulajdonosai felmondást kaptak az Újvidéki Televízióban. A közvetlen kiváltó ok a Naplóban megjelent Szveti-szláv show című cikk volt, amelyben Milenković Szvetiszlávot bírálták, aki a kalasnyikov-botránnyal foglalkozó riportjában a történtekért a vajdasági magyarok kollektív felelősségét is felvetette. A felmondást kapott újságírókat azzal vádolták, „hogy a Naplóban megjelentetett írásaikkal rombolták az Újvidéki Televízió tekintélyét, ahol állandó munkaviszonyban voltak, támadták a televízió szerkesztéspolitikáját, goromba támadásokat intéztek a másként gondolkodó kollégáik ellen és kinevették őket, emellett kettős személyi jövedelmet húztak, amivel anyagi kárt okoztak az Újvidéki Rádió Televíziónak”. Az öt újságíró fellebbezett a döntés ellen a televízió illetékes szerveinél és a bíróságon is.

Közben március 9-én Belgrádban ellenzéki tüntetések kezdődtek, Vuk Drašković felszólította a polgárokat a tévé-Bastille (így nevezték akkor szerb ellenzéki körökben a gyűlölt állami, Belgrádi Televíziót) lerombolására. Vukot letartóztatták, a tankokat az utcákra vezényelték, de a Szerbiai Rádió és Televízió vezetőségének egy része néhány nappal később mégiscsak lemondott, másokat pedig leváltottak. Az Újvidéki Községi Munkaügyi Felügyelőség 1991. március 29-én írásban utasította az RTV megfelelő szerveit, hogy helyezzék hatályon kívül a munkaviszony megszűnéséről szóló végzést. Az öt újságírót azonnal vissza is vették.

Ez az eset fordulópont volt a jugoszláviai sajtó történetében. Először kaptak újságírók írásaikért tömegesen felmondást, ugyanakkor először történt meg az is, hogy egy újságíró az állami hivatalos véleménnyel ellentétes véleményt is közölni tudott egy független médiában.

Az események közben felgyorsultak: Szlovénia és Horvátország kihirdette a függetlenségét, kitört a szlovéniai, majd a horvátországi háború, amely később átterjedt Boszniára és Hercegovinára is. Megérkeztek az első katonai behívók. Először a férfiak mentek el, a katonai behívók elől menekültek. Először csak Magyarországra, abban bízva, ha vége lesz, és amnesztiát hirdetnek a katonaszökevényeknek, visszatérnek. A harcok pedig csak nem lankadtak. A gazdasági helyzet napról napra romlott, beindult a hiperinfláció: a rohamosan elértéktelenedő, késve érkező fizetésekből nem lehetett megélni. A televízióban és a rádióban 1992 végén sok újságírót kényszerszabadságra küldtek, elsősorban a másként gondolkodókat. A Magyar Szó megjelenése 1993-ban rendszertelenné vált.

A politikai üldöztetés, a gazdasági helyzet rohamos romlása egyre több embert kényszerített szülőföldje elhagyására. Az öt újságíró közül hárman – Balázs Attila, Bódis Gábor és Németh G. Árpád – külföldre távoztak, Keszég Károly meghalt, egyedül csak Csíkos Zsuzsa maradt Újvidéken.

Kényszerpályák, kényszeremigrációk

Tíz év alatt – 1990 és 2000 között – 140 vajdasági magyar újságíró, szerkesztő, zenei szerkesztő, operatőr, fotóriporter, gyártásvezető, rendező és rendezőasszisztens távozott külföldre a tartományi jellegű magyar sajtószervekből (1. táblázat), s közülük csak négyen tértek vissza. Ez rosszabb arány, mint az ENSZ Menekültügyi Hivatalának statisztikája, mely szerint a háborús térségekből menekültek 5 százaléka tér vissza otthonába a háború befejezése után. A tömeges kivándorlás óriási érvágás volt a vajdasági magyar nyelvű újságírásnak: egy ekkora közösséget, mint a vajdasági magyarság, érzékenyen érint bármely szakma létszámának zuhanása, a sajtóé különösen. Persze a szakma és a közvélemény nem egyformán reagált minden újságíró külföldre távozására: bizonyos ellenzéki, éles tollú újságírók kivándorlását a kollégák is, a közönség is sajnálattal vettek tudomásul, más, a hatalmat gátlástalanul kiszolgáló bértollnokok emigrációját értetlenül fogadták.

A szerkesztőségek veszteségei

 

Újvidéki Televízió 58

Újvidéki Rádió 37

Magyar Szó 41

Hetilapok

Hét Nap 4

Képes Ifjúság 3

Napló 1

Családi kör 1

Jó Pajtás 1

Új Symposion 1

Összesen: 147

 

Legtöbben a televízióból mentek el (2. táblázat), a második legnagyobb vesztes a Magyar Szó, a Vajdaság legnagyobb magyar szerkesztősége (1990-ben 165 alkalmazottal). Utána következett a rádió, ahol 1991-ben 113 foglalkoztatott volt a fizetési listán. A legnagyobb nyomás is ezekre a szerkesztőségekre nehezedett. A televízió és a rádió helyzetét még az is nehezítette, hogy nem homogén környezetben voltak, míg a Magyar Szó és a Hét Nap újságírói a rájuk erőltetett főszerkesztő ellen könnyebben összefoghattak egy nemzetileg homogén környezetben.

Legtöbben Magyarországra vándoroltak. Ez érthető is: Magyarország az anyaország, földrajzilag is a legközelebb áll hozzánk, és aki továbbra is a sajtóban kívánt dolgozni, nyelvi okokból szintén csak Magyarországot választhatta. Az sem volt mellékes, hogy Magyarországon akkor már lezajlott a rendszerváltás. Ráadásul a kivándoroltak egynegyede az Újvidéki Egyetem Bölcsészkarán magyar nyelvet tanult, fordítói, könyvtárosi vagy tanári diplomát szerzett. Nyugat-Európát azok választották, akik a háborús gócponttól messze akartak kerülni, rokoni, családi kapcsolataik voltak, jól beszélték a nyelvet, vagy épp német származásukra való tekintettel könnyebben bevándorolhattak és állampolgárságot is kaphattak, vagy jól jövedelmező álláshoz jutottak az Európai Unió valamelyik országában. Az egykori Jugoszlávia függetlenült tagköztársaságaiba rokoni vagy családi kapcsolatok miatt mentek, de voltak olyanok is, akiknek az új határokon túl ingatlanjaik voltak: ők az „ahol a házam, ott a hazám” elvet követték. Amerika ugyan „a korlátlan lehetőségek hazája”, Ausztrália és Kanada is szívesen látta a bevándorlókat, de oda csak a legelszántabbak és legfelkészültebbek vándoroltak ki, nem ritkán családi háttérrel vagy korábbi kapcsolatokkal.

Legtöbben a háború első két évében, 1991-ben és 1992-ben és a hiperinflációs 1993-ban mentek külföldre. A kilencvenegyes év azért is csúcstartó, mert a 44 ember alig fél év alatt költözött ki. A következő évben, amikor a háború kiterjedt Bosznia–Hercegovinára is, a televízióban és a rádióban megkezdődtek a kényszerszabadságolások, ami újabb lökést adott a kivándorlási hullámnak. A következő évben, 1993-ban a hiperinfláció kényszerítette elköltözésre a mind nehezebb anyagi körülmények között élő városi értelmiségieket. A Magyar Szó például papírhiány miatt rendszertelenül jelent meg, az amúgy is nyomorúságos, 5-10 márkás fizetések rendszertelenül érkeztek.

A politikai és gazdasági emigránsok már az első hullámban, 1993-ig távoztak. A következő év, az Avramović-féle dinár bevezetésével stabilizációt hozott: a mérsékelt infláció mellett nőttek a személyi jövedelmek, így 1994-ben csak heten, ’95-ben és ’96-ban pedig egy újságíró sem távozott külföldre. A második nagy kivándorlási hullám a dinár újabb elértéktelenedésével és a politikai helyzet romlásával indult meg, és 1999-ben, a NATO-intervenció alatt és után tetőzött. Addigra azonban már szinte nem maradt senki a legkeményebb ellenzéki újságírók közül, aki különösen veszélyeztetve érezte volna magát politikai álláspontja miatt. (…) Hogy ki járt jobban, ki a boldogabb ma, az itthon maradottak vagy az elvándoroltak, szubjektív megítélés kérdése, az azonban sokatmondó tény, hogy Magyarországról csak két kivándorolt újságírónk tért vissza, Kanadából és Macedóniából pedig egy-egy.

A legnagyobb csapás a vajdasági magyar újságírást éppen ott érte, ahol a legerősebb volt: legtöbben épp a 30–39 éves korosztályból mentek el, pályájuk csúcsán, amikor már megfelelő gyakorlattal és tudással rendelkeztek. Ez a korosztály teszi ki a kivándorlóknak több mint felét, 50,34 százalékát. Ha ehhez hozzáadjuk a negyvenévesek generációját, akik 21,09 százalékkal a második legnépesebb csoport, akik általában a szerkesztőségek vezető kádereit adják, a veszteség súlya még inkább érzékelhető. A legfiatalabb, huszonéves generációval együtt e három korosztály a kivándorlóknak több mint 80 százalékát teszi ki, ami egyértelműen arra utal, hogy a jövőnk is elúszott: derékhad és utánpótlás nélkül sajtó nem képzelhető el. A kivándoroltak átlagéletkora a rendelkezésünkre álló adatok szerint 37,89 év volt a kivándorlás pillanatában. Ma a tartományi tájékoztató szervek magyar nyelvű szerkesztőségeiben dolgozók átlagéletkora ennél sokkal magasabb, a Magyar Szóban 46 év, a televízió magyar szerkesztőségében pedig 45,6 év.

A minőségi veszteség legszemléletesebb mutatója az iskolai végzettség . Erre vonatkozó adataink csak megközelítően pontosak: a 147 személy közül csak 23 iskolai végzettségét (azaz az emigránsok 15,65 százalékát) nem tudtuk azonosítani. Az emigránsok többségének egyetemi végzettsége van, sokan felelős tisztségekben voltak itthon is, az új hazájukban, új munkahelyükön is. Legtöbben, 34-en a Magyar Tanszéken szereztek diplomát egyetemi, egy személy pedig főiskolai szinten, és még négyen kezdték meg ezen a karon a tanulmányaikat, de nem fejezték be. Közgazdasági egyetemi végzettséggel kilencen vándoroltak ki, főiskolát pedig hárman végeztek. Jogászi diplomával hárman távoztak, jogi főiskolai végzettséggel egy személy. Interdiszciplináris szakon ügyviteli jogon ketten végeztek. Bölcsészeti Karon angol nyelvből hárman szereztek diplomát, ketten-ketten német nyelvből és jugoszláv irodalomból, egy-egy személy pedig francia nyelvből és arab nyelvből. Színház- és filmművészeti karon három operatőr és két gyártásvezető végzett. Képzőművészeti Akadémián ketten szereztek képesítést. Két agrármérnök, két tornatanár és két pedagógus, négy tanárképző főiskolát végzett diplomásunk is távozott, de egy-egy pszichológus, politológus, biológus és vegyész is. Gimnáziumi végzettséggel 12-en vándoroltak ki.

Az egyik legfontosabb kérdésünk az volt, hogy ki mivel foglalkozik kivándorlás után Magyarországon (7. táblázat). A lista nem teljes: a felmérés során nem mindenkit tudtunk elérni, közvetett úton sem tudtuk követni azoknak a karrierjét, akik messzire távoztak, vagy nem tartják a kapcsolatokat egykori szerkesztőségükkel, kollégáikkal.

A Magyarországra távozók többsége megmaradt az újságírásnál, sőt gyakran együtt maradtak vagy újból összetalálkoztak, egyazon szerkesztőség tagjai. Ilyen csoportok alakultak ki a Duna TV körül, ahol ma sok egykori újvidéki tévés dolgozik újból együtt, de vidéki lapoknál, helyi televízióknál is. A budapesti csoport a legnépesebb: itt 73 emigránsunk él. A második a szegedi: oda 12-en mentek. Öten költöztek Veszprémbe, hárman Szolnokra, de Pécsett, Baján, Kecskeméten és más vidéki városokban is dolgoznak a helyi sajtónál, kiadóknál egykori vajdasági magyar sajtómunkások. Sokan kerültek vezető funkciókba új szerkesztőségeikben, pár év alatt szinte mindenki visszajutott arra a szintre, amelyről innen elment. A többség háromnál kevesebb munkahelyet váltott a kivándorlás óta, és jól beilleszkedett az új szerkesztősége munkájába. Gáspár Mihályt, a Magyar Szó néhai szerkesztőjét például másfél évvel a kivándorlása után már az év újságírójának választották a Mai Napnál.

Akik Nyugatra költöztek, kevés kivétellel pályát módosítottak, és nem újságírással keresik kenyerüket. Ilyen kivétel Sándorov Péter, a rádió egykori külpolitikai szerkesztője, aki a BBC-nél csinált szép karriert, a magyar adások főszerkesztő-helyettesi tisztéig vitte. Bódis Gábor a Szabad Európa Rádióban tudott érvényesülni, előbb a magyar, majd annak megszűnése után a délszláv szerkesztőségben, ahol igazgatóhelyettes volt. (…)

A visszahozhatatlan veszteségek

(…) Vannak, akik már a végső nyugalomra is ott találnak rá. Először tehetséges költőnk, Sziveri János halt meg az emigrációban, Budapesten. Fiatalon, 1992-ben. Ott is temették el. Majd Soós József újságíró Budapesten 1995-ben, Kókai Ferenc gyártásvezetőnk 1996-ban Németországban, utána hirtelen hárman is, Guelminó Sándor, a rádió művelődési rovatának egykori újságírója 1998 januárjában, ugyanez év tavaszán pedig a két nagy barát, Mucsi Géza és Molnár Imre távozott gyorsan egymás után. Mucsi Géza az Újvidéki Rádió volt sportújságírója az elsők között ment el, amikor a horvátországi háború kitört. Molnár Imre az Amerikai Egyesült Államokba emigrált, s ott lett újságíró, egy kaliforniai emigráns magyar lapnál, majd a Napló indulása után kezdett először itthon is publikálni. Amikor hazajött, a harcterekről tudósított. A halál Albániában, munka közben érte: a Mai Napnak tudósított Tiranából, az ottani zavargásokról, amikor szívinfarktus végzett vele. Élete, munkája és halála a legszorosabban összefüggött a balkáni tragédiával. Az 1998-as év Szeles Károlyt, a Magyar Szó egykori karikaturistáját is elvitte.

A kétezres évnek is voltak halottjai. Cservenák János, aki a tévé, majd a Dolgozók című szakszervezeti lap újságírója volt, később Magyarországon vállalkozóként kereste a kenyerét, váratlanul, a túlhajszolt élettempó miatt halt meg. Még fiatalabb volt Burcsár Zsolt, akit szintén televíziós újságíróként ismerhetett meg a közönség: korán pályát módosított, vállalkozásba fogott itthon, majd Magyarországon, és ott is halt meg közlekedési szerencsétlenségben 41 évesen. Tíz év nem nagy idő, de elvándorolt újságíróink közül már kilencen örökre eltávoztak.

Hol van tehát az ígéret földje? Nézőpont kérdése. A kivándorlás kényszerből történt, egyrészt a mozgósítások, másrészt a politikai nyomás, harmadrészt a gazdasági romlás, a szegénység, a reformok elmaradása, a tehetetlenség, a kilátástalanság érzése miatt. Sokak számára azonban ez a kényszerpálya az ígéret földje is volt egyben. Mások, akik itt maradtak, úgy érzik, éppenséggel ők vannak kényszerpályán, akaratuk ellenére kirekesztve a demokrácia, a haladás és a jólét vívmányaiból, s a külföld számukra igazán az elérhetetlen ígéret földje. Akik időben elmentek, jó álláshoz jutottak, új egzisztenciát teremtettek maguknak és családjuknak, felvették az új haza állampolgárságát, már nem jönnek vissza. Pedig ránk férne a tapasztalatuk, tudásuk: a tájékoztatás technológiája a világban hihetetlen tempóban fejlődött, amíg mi itt senyvedtünk. (…)

Újvidék, 2000. május–október

 

 

2015. november 10.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Građanski sloj je siroče ovog društva

Trava strada i onda kada se slonovi međusobno bore, ali i onda kada se vole. I >

Tovább

Az MNT mikor illetékes, és mikor nem?

Nem az a probléma, hogy Birkózóakadémia létesül, hanem, hogy az MNT nem az illetékességi körével összhangban, >

Tovább

Álmomban sem gondoltam volna...

De mit mondjon az elszegényedett kisember, akinek a gyerekei azokban az években külföldre menekültek, ő pedig >

Tovább

De mily lángot is gyújthassunk, amit el nem oltana ez a szél?

Az Új Symposion munkatársai, szerkesztői az utóbbi időben sokat nyilatkoztak, főleg saját érdemeikről, még a kocsmázások >

Tovább

Nincs szó

Amikor „kurvaanyázok”, nem is rájuk gondolok! Hanem mindazokra, akik úgy vélik, hogy kizárólagos, kirekesztő eszmék, faji >

Tovább

Nem ismerem a magyar vidéket...

Az elvándorló magyar értelmiségiek nagy része jobban kötődik a Vajdasághoz, többek között a szerb kultúrához is, >

Tovább

Egy csókoltatás népies diplomáciája

Persze a fővadász és főnöke még biztonságban van, jól bélelt bundákban és terepjárókkal járnak ők vadászni, >

Tovább

Ólomévek

Az egyik napról a másikra, meséli Tolnai, a hatalom jó és rossz fiúkra osztott fel bennünket. >

Tovább

„Út a keresztény szabadság korszakába”?

A haladó VMSZ képviselőinek tusványosi – minden valós elemzést és politikai meglátást nélkülöző – felszólalásai is >

Tovább

Száz év vendégszeretet

Hiszen mi másról is tanúskodik majd a száz esztendővel utánunk élőknek Jinglak Sinavatra egykori thaiföldi miniszterelnök-asszony >

Tovább

Az úri Magyarország visszatérése

A pesti centralizmus maga alá gyűrte a felvidéki autonómia eszméjét. Amig a Felvidék Csehszlovákiához tartozott, kívánatos >

Tovább

A demokráciákat a szavazófülkékben verik szét

Évtizedeken át reménykedtem a demokráciában, most belátom, hogy az autoriter rendszerekhez szabad választásokkal kikövezett út vezet. >

Tovább