Ma Friderika névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Fel a fejjel!
J. Garai Béla
„Kit érdekel az unió, ha itt vannak nekünk az oroszok meg Pápua Új Guinea?” J. Garai Béla (Vajdaság Ma):
Még szerencse, hogy ilyen rátermett vezetőink vannak! Különben már régen súlyos depresszióba estünk volna, annyi megpróbáltatás ér bennünket mostanában. Legutóbb például az UNESCO végrehajtó tanácsa részéről, amely Koszovó felvételéről döntött.
Olyan volt ez a döntés, mint egy hatalmas pofon, amit akkor kap az ember, amikor a legkevésbé sem számít rá.
Elnéztem a nyilatkozó vezető politikusokat: akkora bánat tükröződött arcukon az esemény kommentálásakor, mintha személyes tragédia érte volna őket, és mintha ráadásul az országot is legalább akkora csapás érte volna, mint a tavalyi árvíz. Más országoknak a menekültválság okoz óriási gondokat, vagy az, hogy a Nemzetközi Valutalap zárlat alá helyezte őket, esetleg az óriási munkanélküliség, de ez mind semmi a mi tragédiánkhoz képest!
Mint tudjuk, a tanács tagjainak többsége támogatta Koszovó felvételét, mit sem törődve delegációnk mélyen igazságos érveivel. Szörnyű bele is gondolni a szituációba, hogy mi fog történni, ha az ENSZ-közgyűlés novemberben netán megszavazza a tanács javaslatát, és Koszovó UNESCO-taggá lép elő! Olyan sorscsapás lesz ez, hogy egy egész ország fog letargiába süllyedni tőle.
Másnap ki se mertem menni az utcára, meg voltam győződve, hogy heves zavargások törnek ki, a haragos tömeg megrohamozza a nyugati nagykövetségeket Belgrádban, ugyanúgy, mint amikor a galád albán szeparatisták hét évvel ezelőtt kihirdették a függetlenséget. Nemcsak az albán péküzletek kirakatai váltak akkor az indokolt népharag áldozataivá, hanem még az Újvidéki Színház ablakai is. Valószínűleg a furcsa latin betűs felirat okán ezt is albán pékipari létesítménynek nézték. Mégsem várható egy öntudatos patriótától, hogy ekkora indulatok közepette még különbséget is tegyen a számára idegen nyelvek és írásmódok között.
Nagy meglepetésemre azonban ezúttal elmaradt a heves tömegtiltakozás. Sőt, semmilyen tiltakozás nem volt, ha csak nem számítjuk ide annak a tucatnyi öntudatos újvidéki diáknak a megmozdulását, akik egy eddig ismeretlen hazafias tömörülés szervezésében bontottak zászlót a főtéren, a városháza előtt, „Koszovó Szerbia!” transzparenseket emelve a magasba. Elvártam volna, hogy nagyobb tömeg verődik össze, hogy összecsődülnek a felháborodott járókelők, hogy csatlakoznak hozzájuk a munkából hazatérő, megfáradt melósok, az állástalan, ám nemzetileg felvilágosult huszonévesek, a déli tartományért aggódó kisnyugdíjasok, és hangos „Nem adjuk Koszovót!” kiáltásokkal buzdítják a szónokokat.
Mindez elmaradt. Mintha az emberek nem néztek volna előző este tévéhíradót! Az ifjú patrióták pedig hazafias kötelességük végeztével szétszéledtek, ki burekozni, ki sörözni ment bánatában.
Mi történhetett? Azt persze feltételezni sem merem, hogy mostanra annyira közömbösek lettek az emberek a téma iránt, hogy ezer bajuk mellett oda se figyelnek az ilyen nagy kaliberű nemzeti tragédiákra, mint Koszovó UNESCO-tagsága.
Csakis arról lehet szó, hogy meghallgatták a miniszterelnököt, aki mindig reménységgel tölti el híveit, valahányszor megszólal. „Fel a fejjel”, üzente most is Aleksandar Vučić az ország polgárainak, és rögtön meg is indokolta, hogy miért kell optimistának lennünk és túltenni magunkat a dolgon. Azért, mert: „Szerbia semmit sem veszített a végrehajtó tanács igazságtalan döntésével, hanem azok veszítettek, akik meg akarták mutatni, hogy milyen hatalmasak”.
Aztán azt is megtudhattuk, hogy ő maga szemét sem hunyta le az előző éjszaka, annyira izgult a szavazás kimenetele miatt. Ám rájött, amint már említettük, hogy tulajdonképpen nem mi, hanem a másik fél szenvedett vereséget. Vagyis azért szenvedtek vereséget a Koszovót támogató hatalmasok, mert Oroszország és Kína mellett egy sor más ország is a tagság ellen, azaz mellettünk szavazott. Ezért a felismerésért tényleg érdemes volt ébren maradnia. A kormányfő külön mondott köszönetet az óceániai Pápua Új Guineának, mert a szigetország helyt adott a belgrádi kormány érveinek, és visszavonta támogatását Koszovó felvételéhez.
Képzelem, mekkora most a kiábrándultság Pristinában és abban a másik táborban! Egyrészt, hogy vereséget szenvedtek, másrészt, hogy így cserbenhagyta őket Pápua Új Guinea.
Azt nem mondta a miniszterelnök, de feltételezhetjük, hogy mostantól az oroszok és a kínaiak mellett Pápua Új Guinea is a legjobb barátaink közé tartozik. Alig várom, hogy a vízumkényszert is megszüntessük kölcsönösen, és akkor szabadon utazhatunk Pápuába nyaralni.
Ezt szokták népnyelven fából vaskarikának nevezni. Amiből általában nem lesz semmi, főleg nem uniós tagság. De sebaj, fel a fejjel!, üzente a miniszterelnök. Kit érdekel az unió, ha itt vannak nekünk az oroszok meg Pápua Új Guinea? (…)
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Menekülés a magányból a forradalomba
A Menj és szenvedj te is, című, a Nyugatban megjelent naplójegyzetei elárulják, hogy semmiképpen sem az >
Javasasszonyok és politológusok
A szerb kormány szerint Vučić történelmi jelentőségű győzelmet aratott. Mások szerint úgy ült a fotelén gőgösen >
Kettős nyomás alatt
Nem kell azonban szem elől téveszteni a tényt, hogy Szerbiában a médiák új tulajdonosai a hatalmi >
Örömünnep Szerbiában
Nem irigylem a szerbiai politikusokat sem. Hogyan lehet kormányozni egy nemzetet, amelynek lelkében ilyen mély ellentmondások >
Konformizmus-vita
Nos, a vereség lehelete már ekkor érződött, ám a folyóiratot, amelynek indulása 1968 előszelét is jelezte, >
Örök hála Bosnyák Istvánnak
Magától értetődő volt minden egyes mondata. Most azonban arra gondolok, hogy a lehetetlenre vállalkozott. Csak abban >
Szaxofon
A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy >
Alternatíva nélküli kor
Hobsbawm szerint az a veszély fenyeget bennünket, hogy felülkerekednek „a jobboldali, demagóg, idegengyűlölő, nacionalista rendszerek, amelyek >
Bret Easton Ellis: “a beszari nemzedék”
A kapitalista rendszerben érvényesülő kapitalista értelmiségi elitet nem kínozza a lelkiismeret. Úgy látszik azonban, hogy a >
Laudáció Márti néni tiszteletére
Végülis kettejükben (a megjelenésükön kívül) abszolút van valami közös: mindketten csak hiszik magukat valaminek: egyik főszerkesztőnek, >
Mozaik vagy periféria?
A kisebbségi kultúra és közélet lélegeztetőgéppel Budapestre van csatolna, a közösség egyre inkább szigetszerűen működik. A >
A Nyugat és Takaró Mihály
Tehát ha azt halljuk: „zsidó, zsidó”, úgy értsük: „amit az elégedetlen magyar gondol” („Protestáló hit s >