2019. december 11. Szerda
Ma Árpád, Árpádina, Damazusz névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Napi ajánló

„DUNÁNAK, OLTNAK…”: A BALOLDALRÓL, AMELY NEM LEHET CSAK A TIÉTEK

Losoncz Márk
Losoncz Márk

„Hogy Oltnak, Dunának, Drinának, Szávának, Ljubljanicának, Vardarnak, Dnyepernek, Vágnak egy a hangja.” Losoncz Márk (Kettős Mérce):

A tőke hatására „minden, ami állandó, elpárolog”, nemzet- és felekezetközi dinamikája átszeli az országhatárokat, a régiókat, a kontinenseket. Megjelenik az esőerdőkben, ipartelepet alakítana ki a sivatag közepén is, a Holdon pedig talán a parcellák kiárusítása jelezheti a világűrbeli eredeti tőkefelhalmozást. Ezzel az örvényszerű kényszermechanizmussal szemben nemzeties melldöngetéssel, lokális romantikával, kisregionális összefogással ellenállni: merő naivitás (és nem utolsósorban rendkívül veszélyes). A baloldalnak ebben az értelemben mindenkor idomulnia kell az ellenfeléhez, különben tehetetlenségre ítéltetett. Igen, az absztrakt gépezetekkel csak a kellőképpen rugalmas szolidaritás kelhet birokra. Ne a munkaerő vándoroljon nomád módjára, mint a tőke, hanem az ellenállás áramoljon visszatarthatatlanul.

Márpedig tagadhatatlan, hogy a baloldal elévülhetetlen történelmi invenciói közé tartozik a planetáris-internacionalista öntudat kialakítása. Miközben a napnyugati rendi/polgári politizálás a liberális nacionalizmusaival, a rend- és békefenntartó szövetségeivel és egyebekkel volt elfoglalva, talányos észjárású emberek arra jutottak, hogy a lyoni selyemszövők, a manchesteri textilmunkások és a coloradói aranybányászok küzdelmei valamiképpen összefüggnek. Némelyek még a Nagy Háború birodalmi-nemzetállami tébolya idején is úgy gondolták: francia proletár ne lőjön német proletárra, a pokolba a lövészárkokkal. Roppant különös rögeszme fertőzhette meg őket, nem? Nem hiába használták a baloldali mozgalmakra ellenségeik a vírus metaforáját.

A magyar progresszió is példátlanul bizarr meglátásokkal hozakodott elő. Volt, aki a nemzetiségi lázongások közepette olyasmit talált leírni, hogy „Dunának, Oltnak egy a hangja” meg hogy „Mikor fogunk már összefogni? / Mikor mondunk már egy nagyot, / Mi, elnyomottak, összetörtek, / Magyarok és nem-magyarok?”. Ennél is hagymázasabb beszélyre vetemedett, aki akkor is felelevenítette a Dunai Konföderáció ötletét, amikor körülötte szétesőben volt a világ. Valaki más Trianon után is képes volt a román vagy a szlovák paraszt- és munkástömegekre utalni, megint más pedig csehül, majd szerbhorvátul tanult. Olyan is akadt, aki a II. világháborút követően sem tudta kiverni a fejéből az effajta gondolatokat, és a kulturális-szellemi tejtestvériségen túli kelet-európai összefonódásokat emlegette, Kelet-Európai Intézetet kezdeményezett. Megannyi elvetemült különc, hazátlan-gyökértelen bitang, kozmopolita lator. Ady, Jászi, Kunfi, Bibó és a többiek öröksége különös teher.

Hasonló csodabogarak bukkantak fel a posztjugoszláv diákmozgalmak idején, különösen 2009-től. Valamiért komolyan vették és alkalmazni akarták a One World – One Struggle jelszavát: a zágrábi, rijekai és egyéb egyetemfoglalók a belgrádiakat tekintették mintaadóknak, a ljubljanaiaknak az egész térségből áramlottak a támogató levelek, aztán meg Újvidéken egy zágrábi, Pesten tanuló lány volt a moderátorok egyike. Ezek az emberek eltökélték, te jó ég, hogy egy világba tartoznak. Felelőtlenül megfeledkeztek arról, hogy errefelé még tisztázatlan határkérdések is vannak, megoldatlan státuszban tengődő menekülttömegek és vagyon-visszaszolgáltatást érdemlők, Srebrenica- és Jasenovac-tagadók, a Vihar hadművelet ünneplői. Mégis, mit járhatott, mi járhat a fejükben?!

A peremvidék és a központ viszonyát így szokás leírni: a centrumbeli tőke feléli a periféria természeti erőforrásait, kizsákmányolja olcsó munkaerejét, könnyen bekebelezhető piacra lel benne (hathatós állami segítséggel), a képzett munkaerőt pedig a centrumba csábítja. Ám Kelet-Európa sorsa ennél is összetettebb: jelentős részben híján van a természeti erőforrásoknak is, munkanélküli tömegei nem egyszer reménytelenül küzdenek azért, hogy valaki végre kizsákmányolja őket, az államok elkeseredetten versengenek egymás között, hogy ki képes jobban kiszolgáltatni a lakosságot a „versenyképes előnyök” bevezetése révén, a képzett munkaerőre pedig a központi országokba érve számtalanszor megvetés, (kultúr)rasszizmus vár.

Egykoron „a leggyengébb láncszemnek” hihettük magunkat, az abbéli hit vigasztalhatott bennünket, hogy forrongásaink már-már messianisztikus módon járulhatnak hozzá a fennálló megrengetéséhez és egy más világ eljöveteléhez. Talán egyszer lesz olyan kelet-európai történetírás, amely szisztematikus feltárja majd, hogy még a „reálszocializmus” évtizedeiben sem maradtunk tétlenek: a bolsevik földreformokat korrigáló spontán népi intézményektől az 1956-os események vagy a Solidarnošć munkástanácsi hálózatáig, illetve a 88/89-es összjugoszláviai munkástüntetésekig, a köztársasági határokon átívelő szakszervezeti összefogásig. Valóban, mi lett velünk? Az utolérési álforradalom, a kommunista jelmezben pózoló hipermodernizálás jeleskedett a tőke valódi ellenfeleinek kiirtásában és ellehetetlenítésében, de ami utána következett, végképp hatékonynak bizonyult. Kelet-Európa a tőkés rendszer avant-garde kiküszöbölőjének hitte magát, pedig csak gyorsítottan, központilag vezéreltebben kényszerítette ki mindazt, amit nyugatabbra az eredeti tőkefelhalmozás és részben a forradalmi fordulatok hoztak magukkal. Funkcionálisan tekintve az urbanizáló-iparosító-szekularizáló „reálszocializmusok” hatékonyan készítették elő a talajt a komolyan vehető ellenfél nélküli tőke diadalútjának. Íme a kapitalizmus, olyan pőreségében, mint talán sehol másutt. 

A kelet-európai országok, illetve az etnikai közegek között húzódó – nem túlzás ezt állítani – kulturális és politikai vasfüggöny a baloldalra is rányomta bélyegét. Akadnak magyarországi műhelyek, honlapok és gondolkodók, amelyekben, akiknek számára a peremvidéki, kelet-európai perspektívák meghatározóak, de elégedettek lehetünk-e? És vajon a történelmi-strukturális sorsközösség tudatosításából milyen tettek születtek eddig? Mintha a gyakorlatban olyan színehagyott baloldalai lennének Magyarországnak, amelyek csakis az övéi: márpedig a „baloldal egy országban” képtelenség, önellentmondás. A pszeudoközösségek, az etnikai jellegűektől az EU-ig, elvonnák a figyelmet? Még mindig vannak, akik meg vannak győződve róla, hogy ami történik, leírható pusztán helyileg, a „rendszerváltás kudarcaként”.

Ha a magyarországi baloldaliaknak vannak vakfoltjaik, akkor a „határon túliaknak”, „külhoniaknak” mondott magyarok biztosan ebbe a kategóriába tartoznak. A tabuként való kezelésnél, az értetlenségnél és az érzéketlenségnél talán csak a jobboldallal versenyre kelő, hamisan pátyolgató retorika rosszabb. Mintha evidens lenne, hogy baloldaliként minderről semmit nem kell és nem lehet gondolni. Pedig ez másként is lehetne. Tény, a munkásmozgalmi korszakot, a MADOSZ, a Sarló, a marxista Korunk és a mozgalmi Híd idejét már régen magunk mögött hagytuk. Ám az új körülmények között felbukkanhatnának olyanok, akik az etnikai mikroverzumokat meghaladó baloldaliság hordozói lehetnének, a kelet-európai kötőszövet nélkülözhetetlen elemeiként. Közvetítenének, átjárhatókká tehetnék az eleddig párhuzamos világokat, összekapcsolhatnának. Magyarországi baloldaliak, tudnátok rájuk, ránk így is nézni? A baloldal nem lehet csak a tiétek.

És te magasságos ég, talán lesznek majd, akik tényleg elhiszik, hogy Oltnak, Dunának, Drinának, Szávának, Ljubljanicának, Vardarnak, Dnyepernek, Vágnak egy a hangja.

2015. október 3.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?

Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >

Tovább

A színház az új CEU

Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >

Tovább

Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk

A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >

Tovább

Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”

Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >

Tovább

Szerpentin a Kárpátokban

Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >

Tovább

A szájzár és a nemzet

Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >

Tovább

„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…

itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >

Tovább

Most már komolyan veszem...

Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >

Tovább

„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?

A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >

Tovább

A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig

A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >

Tovább

Fontosabb a kirakat?

A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról?  Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >

Tovább

Két bácskai katolikus pap, aki a háború idején Horvátországban szolgált

Egyszer arra lettem figyelmes, hogy az 56-os sorszámú után a 200-valahányas engedély következett. Másnap egy újabb >

Tovább