2019. július 22. hétfő
Ma Magdolna, Mária, Magda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A titkok és titkosítók népe

Szerbhorváth György
Szerbhorváth György

„És ez az bizonyítaná, ennyire nagyok ezek a közszereplők, ennyire nagy a nemzet és Magyarország. Semennyire.” Szerbhorváth György (Átlátszó):

 A béka segge alatt van – de ez nem a könyvre, hanem az ország állapotára érvényes. Előbbi az átlag felett, főleg, ha a mai politológiának vagy szociológiának álcázott elemzéseket nézzük.

Széky János köztes műfajt választott: 2007-től 2014-től az Élet és Irodalomban, illetve a szlovákiai magyar parameter.sk-n írt publicisztikáit gyúrta össze és írta át újrakommentálva. Így ez már nem publik sorozata, hanem történeti-politikai-oknyomozó esszé az elmúlt 25 évről. Az alcím pedig már vészjósló: Hogyan lett ilyen Magyarország?

Az elképesztő méretű hétköznapi politológiai, naiv szociológiai elemzéseket hallván-olvasván (a tévépolitológusokat felejtsük is el) szinte biztos, e kötet 25 év után is fontos marad. Hibáival együtt, amin leginkább hiányt kell érteni, hisz egy szerző egy könyvben mégsem dolgozhatja fel egy ország történetét a maga teljességében, pedig még a környező országok kontextusát, illetve az európait is figyelembe veszi. S meglehet, olyan alapmű lesz, mint az egykor Angliába emigráló német politológus-publicista, Sebastian Haffner munkái Németország több korszakáról.

A könyv ráadásul nem is túl hosszú. Sok mindenre emlékeztet, amit mi már rég elfeledtünk. Már ha egyáltalán tudtunk róla. Módszertana sem egyoldalú: bátran korrigálja egykori véleményét, s kiment a kocsmából. Értsd, nem kocsmai szinten elemzi a politikát, s inkább könyvtárba járt. Ami fontos: mentes a kuloárpolitikából szerzett „tapasztalatoktól”, Széky nem volt kormányon, nem pártoskodott, ami Magyar Bálint és Debreczeni József munkáit tönkrevágja: az insider utólagos okossága önéletrajzra jó, másra kevésbé.

Könyvét különösen pikánssá teszi az, hogy megjelenése után egy hónappal ezentúl nem lehet ám csak úgy ingyen közérdekű adatot kikérni. Mert többek közt azon mechanizmusokat tekinti át, amelyek nem csak a NER jellegzetességei (bár főképp azoké), hanem magyar a többpártrendszeré is, illetve a késő-Kádár-éráé: amikor a politikai döntések mögötti dolgokról nem tudhatunk meg semmit. Az elmúlt 25 évet a pártok általi dezinformálás, manipuláció, a hazugságdömping jellemzi, véli; a pártok simán zsarolhatják egymást a másik tagjainak állambiztonsági múltjával, hisz nem volt átvilágítás, lusztráció.

Hogy sötétségben, tudatlanságban élünk, az tehát szó szerint is értendő akár, ez nem a szokásos értelmiségi hablaty a Nyugat alkonyáról. De nem azért, mert nincsenek információink, hanem mert nem férünk hozzájuk. Ha pedig érvelünk egyes közjogi dolgok természetéről (a németeknél bezzeg az van, Amerikában meg amaz, ez nem Kína stb.), épp arra nem figyelünk, arról nem tudunk, ami megismerhető. Így a sok tekintetben az országhoz hasonlító többi posztszocialista államban meghozott alkotmányok, törvények, jogi precedensek stb. – amikre viszont Széky (aki amúgy angol szakos, illetve amerikanista is) nagyon odafigyel.

A Parászka Borókának adott interjújában a felvetésre, hogy a könyv krimiként is olvasható, mert bűntény történt, van áldozat, s most a gyilkost keressük, nemmel felel. Mert épp az olyasfajta metaforáktól akar elszakadni, minthogy „rajtaütésszerű erőszakos bűncselekmény”-sorozatnak vagyunk tanúi. Hogy azok vagy ezek eleve gonoszak, rosszak, bűnözők, maffiózók. És például a NER, az egy bűnbanda, a közösség meg ártatlan áldozat, melyet meglepetésszerűen ért a letámadás.

Noha a mindennapi érvelések (és nem csak a kocsma világát jellemzők, de az ún. tudományos igényűek is) kapva-kapnak az ilyen mítoszokon. Széky ezeket igyekszik feltérképezni, kialakulásuk okait kutatja, működésük módját. Ilyen téma a kétharmad, a gyülekezési jog kérdésköre, de a történelmi témáké is, mint Trianon vagy 1956, amelyek folyton viták tárgyává válnak. Vagy az az obligát kérdés, hogy a pártok vajon értelmezhetőek-e hagyományos keretben, azaz definiálhatóak-e liberálisként, konzervatívként, jobboldaliként (szerinte nem, azaz a Fidesz mondjuk nem jobboldali).

Széky szerint az 1989-ben bekódolt szerkezeti hibák vetették szét a rendszert (a választási rendszer maga, a konstruktív bizalmatlansági indítvány stb.), és ez a politikai elit, amit ő kasztnak nevez, szellemi nívójának csökkenéséhez vezetett. Magyarán egyre hülyébbek lettek a politikusok – merész, nem épp tudományos állítás, de egyszerűen arról van szó: nem érvek csatájáról van szó (ez persze szintén nem ismeretlen érv). Így szerinte a 2010.  júniusi gazdasági akcióprogram is egyformán tartalmazott racionális és hóbortos elemeket, és egy hónappal később dőlt el végig, hogy Orbán a leginkább demagóg, ámbár kártékony irányzatot választja.

Ahogy aztán más szakpolitikákban, így az oktatásban vagy a szociálpolitikában is (lásd az egyetemek mai helyzetét, a közoktatást, vagy a hajléktalanok kriminalizálást stb., ne adj isten gondoljunk a médiatörvényre – mi mindenre nem is emlékszünk már, mi verte ki a biztosítékot anno!). 2012-ben a baltás gyilkos kiadatása bizonyította, működő diplomácia sincs, mint a többi kultúrnemzetnek. „Kénytelen voltam elgondolkodni azon, hogyan lehetséges ez a színvonal” – írja.

Ma tehát nézzük a drámát, a negatív főszereplője viszont szerinte nem Orbán és pártja, hanem az autonómiájáról lemondó, egykori nyugatias középosztály, amely szabadulni akart 1990 előtt a diktatúrától, de a szabadsággal, a demokráciával nem tudott mit kezdeni.

2010-ig nem jelenik meg új párt a magyar színtéren, s Széky körbenéz: lám, minden más posztszoci országban igen nagy a forgás, de így a demokrácia foka is. Eközben mi démonizálunk egyes szlovák, román stb. politikusokat, legyenek akármilyenek is. Ott legalább – Schumpeter szavával élve – alkotó módon romboltak. Itt viszont a bekövesedett struktúrák nyomán beálltak a közkeletű magyarázatok is, összeesküvés-elméletekké váltak, mi miért is van úgy, ahogy.

De senki sem mer utána menni (hozzátenném: akadnak azért, voltak is, de nagyok a falak), és a diskurzus központi cölöpjeivé váltak az ilyesféle formák: a „magukat megnevezni nem kívánó forrásaink”, a „lapunk birtokába került dokumentum” vagy az „X évre titkosították”. Másutt már rég belebuktak volna a kormányok – nem csak Nyugaton – az olyan botrányokba, amelyek nálunk mindennaposak. Questor? – ugyan már (Széky pont annak kirobbanásakor zárta kéziratát.)

Az alapos Széky még arra is hoz példát, hogy egy, a viszkis rablóról szóló amerikai regény magyar fordításából hogyan húzták ki a neveket, történeteket – nehogy már baj legyen! A kasztok egymást tartják sakkban, egymástól tartanak, az újságírók, kiadók, tulajdonosok pedig a hatalomtól, bíróságoktól.

„…azokat a fallaciákat – érvelési hibákat, tévhiteket, megismerési fennakadásokat – veszem sorra, amelyek fenntartják a magyar történelmi, poli­tikai valóság és a valóságról való beszéd közötti távolságot. (Nem tagadom, én is hajlamos vagyok némelyikre.) Aki ilyen hibába esik, részben szellemi restség, részben manipuláció áldozata, még akkor is, ha ő maga manipulál…” – írja.

Kremlinológiai módszerekkel kell figyelni, mi történik a parlamentben, vagy még inkább a környékén, milyen nyelvi leleményekkel élnek a döntéshozók, és ez a kaszt – miközben belharcokat is vív, de kifelé keményen védi magát -, „nagyon nehezen enged bárkit is be, és kevés érdemleges, hiteles információt enged ki.”

Ha pedig nem fog változni mindez, hát nekünk annyi.

Ám a fentiek alapján ne gondoljunk, hogy Széky János csupa jól csengő, fél kézzel odavágott minősítéssel operál. Nem, éppen az a célja, hogy leleplezze a politikai kasztok stratégiáit. Mindenféle esszencializmust igyekszik feltárni (az ezek eleve ilyenek típusúakra gondoljunk), fogalmakat próbál tisztázni, sőt, alkotni, miközben felidézi a kommunikációs trükköket (nesze nekünk: a mutyikormány kifejezést először épp a mai használta a korábbira).

Tort ülhet ma az, aki a politikai nyelvvel foglalkozik, és Széky meg is teszi ezt – sajnos minél katasztrofálisabb egy társadalom helyzete, annál jobb a dolga van a kutatónak. S hát mégis nehéz higgadtan szólni ott, amikor Őszöd után az lett volna a normális, ha a kormányfő lemond – de normáliséknál az őszödi beszédre sor se kerülhetett volna.

De Őszöd sem kirívó eset. Széky szép szisztematikusan húzza végig a vezérfonalat: permanens a  gazdasági-politikai válság és jövőképnélküliség, és a hatalmat, mondja Montesquieu-vel, csak a hatalom állíthatná meg. Egy normális, amely nem úgy kommunistázik és trianonozik, hogy „a múltat végképp eltörölve” még véletlenül sem idézi fel, hogy Rákosi 1935-ben, a bíróság előtt „a fran­cia–angol imperialisták által diktált trianoni papírcafat”-ról beszélt, amit „szét kell tépni”.

Kádár pedig 1975-ben, „a helsinki záróokmány aláírásakor mondott beszédében is őszintének hangzó fájdalommal idézte föl a magyarság szétszakítását, és büszkén utalt az évezredes állami múltra”. Ezekről én sem hallottam soha, és Széky könyvét tehát nem csak azért érdemes forgatni, mert eszünkbe juttat tényeket és csoportosít, de pár kuriózumról is tudomást szerezhetünk.

Széky szerint „a nemzeti önérzet és önbizalom szem­pontjából az ország ekkor, nagyjából 1970 és 1989 között volt egyensúlyban” (ez nem jelent jólétet stb.-t is), s érvei alatt kész vagyok meghajolni, ahogyan az egész kötet előtt. Ha klasszikus módon jegyzetel és hivatkozik, a végére odabiggyeszt egy irodalomjegyzéket, nagydoktorit és egyetemi katedrát érdemelne (utóbbiról biztosan nem tudok esetében), ám mindez felveti az örök problémát: olykor a magyar újságírók, akik a napi/heti penzum nyomása alatt nyögnek, legyenek oknyomozók, terepi riporterek vagy „csak” publicisták, órák, legfeljebb napok alatt termelnek olyan minőséget, illetve tesznek oly fontos felismeréseket, rendszerezik azokat, mint az ún. társadalomtudósok.

Ráadásul tudnak írni, jó részük szellemesen. Itt nem épp a nagy, szórakoztató hírportálokra gondolunk, Széky a régi iskola tagja a jó értelemben véve. Másfelől módszere, tehát hogy hetente és/vagy a neten közzétett kis írásait „csokorba szedve” (ha már könyve visszanyúl a Kádár-korba, hagy tegyünk a közélet vázájába egy ilyen áporodott szóvirágot), bizonyítja, dehogy is efemer ez a műfaj, dehogy is zárja ki egymást a nyomtatott hetilap, a netes publi és a könyv.

A kritikusok talán mondhatnák, csupa lerágott csontot önt ki ránk a fiókból – hol itt a nóvum? Nem tudom, de nekem egyfelől újdonság, amit az állambiztonság kapcsán az 1989-90-es sajtóviszonyokról, az új lapok kialakításáról ír (a Reform, a Mai Nap létrejötte), másfelől amit már hangsúlyoztam: ahogyan összerakja a kockákat.

A könyv utolsó része pedig világos választ ad a kérdésre az el- és újramesélt, kielemzett ügyek révén, hogyan lett ilyenné ez az országgá: abnormálissá. Ahol minden a titkosságon, az elhallgatáson, a sunyításon, a demagógián, a manipuláláson, félrekommunikáláson, na igen, és a tematizáláson múlik, egyszóval, a hazugságokon alapszik.

Jaj, nekünk.

Az egyedüli kifogásunk maximum az lehet, ha a kötetet lefordítanák bármely nyelvre, minden szereplőhöz, párthoz, eseményhez háromoldalnyi jegyzet kellene. És ez az bizonyítaná, ennyire nagyok ezek a közszereplők, ennyire nagy a nemzet és Magyarország. Semennyire.

Széky János: Bárányvakság – Hogyan lett ilyen Magyarország?

Pozsony – Budapest, Kalligram, 282 oldal

 

2015. július 11.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy magyar közösség leépítése

Ceterum cense (vagyis: egyébként úgy vélem): A Helyi Közösség Tanácsácsnak – a művelődési és egyéb szórakozási >

Tovább

Nem a smirgli

Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – >

Tovább

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább