Ma Gabriella, Johanna, Franciska névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
Kik vagyunk, mit akarunk
Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Délvidéki nyár
Hontalan hasztalanok hűsítő hangoskodása - hiába
Bódis Gábor
Huzamosabb ideig nem voltam abban a szerencsés helyzetben, hogy a Szerbiai RTV műsoraiból értesüljek a világ dolgairól. Nos, a minap mit sem sejtve végigélveztem a hosszú a főcímet, tudják, azt, amikor valami nagyon mélyen nemzeti és patrióta módon kering a semmi körül, majd midőn küldetését befejezve a beteljesülés gyéren pislákoló reményét ébreszti a nézőben, hirtelen kezdődik egy újabb bevezető.
Az ilyen módon már alaposan bemelegített honpolgárra csak ezután várnak a döbbenetes képsorok. Minden átmenet nélkül ugyanis megjelenik a képernyőn a búza, és a távolból hallani a szorgos gépek moraját. Ezt követően ragyogja csak be a még mindig árammal hivalkodó szobát a műsorvezető hölgy, aki minden átmenet nélkül közli velünk, hogy hál' istennek meg a gondos államnak, megkezdődött az aratás.
Az ilyen elképesztően bátor hozzáállás után felidéződnek az egykori tévésben azok a valamikori szerény napok, amikor a híradókban közöltünk híreket is. Habár, nem a maiakat kimenteni akarván, eszünkbe jutnak azok a szintén vakmerő szerkesztők, akik a hetvenes években (boldog békeidők) Tito marsall üdvözlő vagy részvéttávirata után kutattak a Tanjug (ez is egy nagy halott) halmazai között. Mert egyébként mivel kezdhették volna a műsort. Csakhogy akkor még volt valaki, aki táviratokat küldött, és ami még fontosabb: volt kinek.
Maradjunk azonban a dicső mában, amelyben kizárólag csak gazdasági sikerekből és a népirtó szankciók elleni szótirádákból áll. Azt feltételeztem, hogy Boszniában nincs háború, és ha van is, az olyan (számunkra) jelentéktelen, hogy kár a híradó drága perceit ennek szentelni. Valamit ugyan sejteni lehetett abból, hogy mindannyian elítéltük a németek „beszállását” a háborúba. A történelem nem bottal ver.
A gazdasági sikerélményekkel agyonfárasztott polgár mit tesz annak érdekében, hogy végre kikapcsolódjon? Természetesen bekapcsol valami helyi ultrarövid hullámú adót, hogy a népbutító poprock-hopp zenébe fojtsa búját. Hát nem ott is okítanak!? Egy professzor, aki azt állítja, hogy a belgrádi Crvena zvezda stadionja mellett nőtt fel még az Arkan előtti régmúltban, egyszerre csak azt mondja: a szerb nép hamarosan elveszik, vagy már el is veszett, mert a fiatalok pljeskavica helyett hamburgert esznek, és ami a csúcs: kólát isznak. Mert bezzeg az orosz nemzet, amely erős mint a bivaly, „a saját hagyományaiból él”. Nesze neked, nyugati hulajzene! Zsákutcába jutottunk! Ismerős a történet? Ne adják tovább!
Tudok egy másikat is, de az már pletyka. Főszereplője a Buldózer, vagyis polgári nevén Jacques Chirac, aki a leghivalkodóbban büszke nemzet, a franciák köztársasági elnöke. Hagyományaikat ápolva, a beiktatás után nemsokára a francia konyha időtállóságát próbálva bizonyítani, meghívta Európa Unióbeli társait vacsorára. Az első ilyen légyotton, ahol már az előétel és a hagymaleves között meg szokták hányni-vetni a világ dolgait, főhősünk keresetlen szavakkal illette a Paléban székelő szintén büszke nemzetrész vezető tagjait. Egy régebbi játékos, Papandreu görög miniszterelnök, aki amerikai diákként kezdte és a pravoszláv világ élharcosaként folytatta, nem bírván már hallgatni az ideggyógyász és csapata ócsárolását, kibökte a békecomb mellett, hogy azok csak a vallásukat védik. Mi sem kellett több főhősünknek, aki meg sem várva, hogy a pincér kitöltse a poharakba az újabb adag Chablis-t, rámordult a fiatal feleségébe, valamint a török és a macedón veszélybe belerokkant Andreaszra, hogy „azok nem védenek semmilyen vallást, nincs is nekik, hanem közönséges terroristák”. Már a desszert (frappé és palacsinta) után mondta, miközben konyakot töltöttek a kávéba, hogy állandóan rosszullét környékezte, amikor Milošević szerb elnökkel beszélt telefonon, akkor még a túszok ügyében. A következő légyottra már Cannes-ban került sor, ahol ezúttal nem filmeket, hanem államfőket mutattak be. Nos, a vendéglátó ezúttal is Chirac volt és az áldozati (rántott) bárány pedig ismét a pánhellén Andreasz volt, aki most nem azért kapott a kacsójára, mert a Cordon BIeu (magyarul Karađorđeva snicla) után kapkodott, hanem mert már mindenki unja, hogy nem tud kibékülni egyik létező (Ankara) és egyik nem létező (Szkopje) szomszédjával. Azt mondják, mindezek után Andreaszéknál csak görög ételeket szabad felszolgálni, és szerbül beszélni az asztalnál.
Közben azért Chiracról is kiderültek turpisságok, mert midőn ő „utálkozott”, beosztottjai vígan tárgyaltak a „terroristákkal”. Azért azt nem lehet ráfogni, hogy nem ápolja a francia hagyományokat.
Hagyományuk azonban nemcsak a franciáknak van, hanem annak a rengeteg békeközvetítőnek is, aki már évek óta ügyesen rendezi a nem létező boszniai háborút. Most azonban rájuk jár a rúd. A szarajevói városi tanács úgy döntött, hogy a japán Akasi Jaszusit (nem egy japán tortaszelet) és a nyakigláb norvég Thorvald Stoltenberget nemkívánatos személynek nyilvánítja. A nemtortának a bűne az, hogy nem csap le Chirac terroristáira, a nyurgának meg az, hogy egy oslói előadásán azt mondta: Boszniában nem etnikai, hanem polgárháború folyik, mert a muzulmánok és a horvátok is tulajdonképpen szerbek. Élve maradt. Csak nem mehet Szarajevóba. Esetleg a spanyol tengerpart?
A korábbi közvetítők sem voltak fedhetetlenek. Lord Carrington családját rokoni ágak fűzték a Karađorđevic dinasztiához – állították annak idején a bennfentesek. A másik lord, az Owen, pedig akkor vált a szerb hagyományos konyhaművészet rajongójává, amikor a Milošević házaspár požarevaci birtokán töltött el egy vidám hétvégét.
És akkor miért ne kezdődhetne a híradó búzával?
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Bőnyi rendőrgyilkos?
A fölfegyverzett és elszánt, nyílt fasizmus – amelyet érzelmileg és „szellemileg” ma is fűt a szélsőjobboldali >
Lesz-e Vajdaságban intézményes kisebbségkutatás?
Amennyiben egyáltalán megalakul egy ilyen intézet, nem lenne elfogadható – de az emberi valamint a nemzeti >
A színház az új CEU
Így tehát az ilyen harcokban nem az a tét, hogy jön a konzervatív váltás, hanem hogy >
Einstand. Avagy a Viktor utcai fiúk
A cím maradhat? A címmel nincs semmi baj. Ennél jobb címet mi sem találhattunk volna. A >
Mengyán: A Magyar Szó és a Hét Nap „mélyrepülésben van”
Tanulmányozni kellene, hogy a közpénzek iránti ilyen – felelőtlennek is nevezhető – viszonyulásban (meg)vannak-e a gazdasági >
Szerpentin a Kárpátokban
Akármennyire is lehangoló ma a román politika távlattalansága, az erdélyi magyar közvélemény figyelmét ismét rá kellene >
A szájzár és a nemzet
Az ellenzéktagadásnak nevezhető meggyőződés, amelyről azt mondtuk, hogy fertőzésként terjedt el, itthon gyakorta még azzal a >
„Egy ilyen országban, amelynek, sajnos, nem látjuk a jövőképét”…
itt egy formálisnak is alig nevezhető kulturális autonómia létezik, ami egy (költséges) pénzelosztó és (döntő többségében) >
Most már komolyan veszem...
Akkor talán én is megmosolyogtam volna ezt a mondatot. Most azonban komolyan kellene venni. Nem vágyni >
„Vajdaságban nagyon jó a helyzet”?
A Vajdaságban a nemzeti kisebbségi jogok az ún. joghurtforradalom előtt valóban példa értékűek, európai szintűek voltak. >
A balkanizálódástól a posztfasiszta kísértésekig
A kelet-közép-európai régió egy-két évtizeden belül balkanizálódott. Ezt a „jövőt” Szerbiában könnyebb volt felismerni, mint a >
Fontosabb a kirakat?
A nyilvánosságnak nem kell értesülni a nemzeti kisebbségek oktatási problémáiról? Csak arról, amit Vicsek hangoztatott, hogy >