2019. július 22. hétfő
Ma Magdolna, Mária, Magda névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

A múlt orwellesítése

Végel László
Végel László

Végel László Közéleti naplója (a nyomtatott változat a Családi Körben jelent meg):

Reality shaw

Sokat köszönhetek a politikusoknak. Főleg azért vagyok nekik hálás, mert majdnem teljesen leszoktattak a televíziózásról. Az elektronikus médiának köszönve a politika manapság olcsón előállítható reality shownak számít, csak az a baj, hogy folyton reprízeket sugároznak. Valaha a tévé népszerűsítette a politikusokat, ma lejáratja őket. Az történt ugyanis, hogy akármelyik csatornára kattintok, mint nyúl a bokorból, előugrik egy politikus. Ez még önmagában nem lenne baj, amennyiben lenne fontos mondanivalójuk. Azonban nincs! Legtöbbször megismétlik azt, amit már számtalanszor elmondtak. Csupán pártközi csatározásaiknak van némi pikantériája. Marad-e a koalíció, vagy felbomlik, ez attól függ, hogy ki mennyit kap a választási zsákmányból. Ezek a magvas kérdések borzolják a kedélyeket. Nem bocsátkozom annak mérlegelésébe, hogy jogosan vagy jogtalanul. Fontosabbnak tartom, hogy létezik-e kisebbségi kvóta a bíróságon, a postán, a városi adminisztrációban. Ne csak a portások meg a takarító személyzet valósítsa meg a „kisebbségi kvótát”, hanem a kisebbségiek a fontosabb munkahelyi pozíciókban is arányosan képviseltessék magukat. Tehát nem egy bársonyszékről van szó! Amennyiben erre nem kerül sor, akkor a bársonyszékek körüli huzavona, - akkor is, ha esetenként jogos - idővel unalmassá válik. A hitelt érdemlő valóság a piacon, az utcákon, s főleg a munkahelyeken érzékelhető. A többi üres blabla.

Hajszálgyökerek

Magyarországon a kormány harcot ígér. Immár nem is tudom pontosan, hogy mi ellen, meglehet azonban, hogy ez többé nem is fontos. Az ellenség a fontos és a „végső győzelem”. Lassanként lelkiállapot kérdése lesz az állandó tusa. 2006-ban észleltem, hogy ez sokkal több a napi politikánál. Azokban az években Berlinben tartózkodtam éppen, amikor a budapesti tömeg a televízió székházát ostromolta. A számomra idegen világban döbbenten figyeltem az anyaországi eseményeket. Újvidéken vagy Budapesten bizonyos történelmi összefüggéseket keresve végtelen értelmezésekbe bonyolódtam volna, de Berlinben német ismerőseim pontos és világos leírást kértek. Kínos volt néznem a lángokban álló autókat, nemzeti jelszavakat harsogó tiltakozókat, a megrettent, magatehetetlen rendőröket. Nem csoda, hogy az akkor éppen Berlinben tartózkodó Esterházy Péterrel azonnal az anyaországi eseményekre terelődött a szó. Nem a rendbontásról, nem az ostromról beszélgettünk, mintha mindketten tudtuk volna, hogy a berlini világban, ezen dolgok merőben képtelenek. Borges-sztorik! A nemzeti kérdést azonban mindketten komolyan vettük. Az járt a fejemben, hogy évekkel ezelőtt éppen ő jegyezte meg, hogy szerinte másképpen éli át a magyarságát a magyarországi polgár és megint másképpen a kolozsvári. Ez vonatkozik a vajdaságiakra is. A kisebbségi polgár napról-napra találkozik nemzeti mivoltának értelmezésével, e téren sérülékenyebb, egyben átfogóbb ismeretekkel rendelkezik, arra van ítélve, hogy toleránsabb legyen és ismerje a túlélés pragmatizmusát. Éppen ez a mondat – a különbség! - köt össze bennünket, gondoltam, és óhatatlanul Esterházy mondataira terelődött a figyelmem. Esterházy prózájáról, bravúros mondatairól sokan, sokat és nagyon alaposan írtak, a sok kiváló kritikához nem tudnék semmi eredetit hozzáadni. A sérülékenység nagyobb fokának tapasztalataival, bizonyos érzékenység birtokában, az Esterházy-mondatok egyik nagyon sajátos vonására figyeltem fel, amelyre az anyaországi kritikusok, talán éppen helyzetükből adódóan alig ismertek fel. Ez arról szól, hogy alig ismerek újabb kori magyar prózaírót, aki mondatainak hajszálgyökereivel annyira a magyar világban merült volna, mint ő. Ezzel nem csak olvasóként szembesültem, hanem a Kis Magyar Pornográfia című regényének színpadra alkalmazójaként is. A darabot Szabadkán játszották, szerb és magyar közönség előtt. Vajon a szerbek értik-e, töprengtem, miközben a párbeszédeket írtam. Értették! Ez még inkább beigazolódott a regény szerb nyelven való megjelenése után. A szerb kritikusok a legnagyobb elismeréssel írtak a regényről, érzékelve a magyar világ groteszk drámáját. Egyikük megvallotta, hogy ebből a regényből tanulta meg az újabb kori magyar történelmet és rádöbbent arra, hogy ez legalább olyan izgalmas, mint a németek vagy a franciák históriája. A szerb kritikákat olvasgatva egyszeriben fontosnak éreztem a magyar szellemiséget. Az említett sajátos magyar hajszálgyökér-jelenséget ismertem fel Esterházy más műveiben is, így például a Termelési regényben, a Harmonia caelestisben, a Javított kiadásban, vagy az Estiben. Hajszálgyökereket emlegetek, azért mert Esterházyt nem a magyar társadalom „története”, nem a jelen krónikája érdekli, hanem a láthatatlan hálószerű idegrendszere. Talán ezért tartottam a közhiedelemmel ellentétben Esterházy Pétert par excellence nemzeti írónak, persze tudatában vagyok, hogy ezt a szerepet soha sem kereste. Nem is kell keresni, nem is szabad, főleg akkor, ha túl sokan jelöltetik magukat. Az eszme megtalálja a saját emberét. Legtöbbször nem azt választja, aki nagyon ácsingózik rá. Abban az évben - 2006-ról van szó - a Budapestről Berlinbe érkező írók azt rebesgették, hogy a soron levő választásokat a Fidesz nyeri, mire én, talán éppen Esterházy mondatainak hajszálereit szem előtt tartva megjegyeztem, hogy nem csodálkoznék, ha a Fidesz nemzeti programja jegyében valahol, valahogy az ország tudtára tudná adni, hogy az irodalomban igenis Esterházy Péter példamutató, modern, a 21. századba átívelő magyar nemzeti értéket képvisel. Nem kívánom idézni a válaszát, nem is tudnám leírni egészen pontosan, de a tekintete elárulta, hogy egy naiv peremvidéki fantasztát lát bennem. Természetesen, nem tartom magam annak, azt hiszem, hogy logikusan gondolkodom, tehát realistaként gyakran próbálkozom a lehetetlennel, noha legtöbbször kudarcot vallottam. Igaz, idővel kiderült - többnyire hosszú időnek kellett eltelnie - hogy nem a lehetetlenről volt szó, hanem az elmulasztott lehetőségről. A lehetőségeket azért szalasztottuk el, mert azok, akik nekiláttak, hogy megvalósítsák, lehetetlennek nevezték. Az idő sokkal gyorsabb, mint gondoljuk. Nem voltam naiv, hiszen a jövendőbeli fideszesek tevékenységére gondoltam, a nyolcvanas évek végére, az általuk szerkesztett Századvégre, amelynek a címlapján – jelképszerűen – a következő nevek Szerepeltek: Ady Endre, Jászi Oszkár, Szabó Dezső, Babits Mihály, Németh László és Bibó István (Szekfű Gyula technikai hiba miatt kimaradt). Hátha most megvalósítják azt, amiről fiatalon eszmélkedtek? Nagyszabású vállalkozással a „vidéki fiúk” felülmúlni szándékoztak a népi-urbánus ellentétet, amelyről egyébként manapság mindenki azt állítja, hogy nem időszerű, ám továbbra is dühöng. Úgy láttam, hogy komor viharfelhők gyülekeznek Magyarország felett, amelyek kiterjednek a környező magyar kisebbségre is. Arról elmélkedtem, hogy „vidéki fiú” létemre a faluvégről írnék ahonnan elindultam és valamilyen „urbonépi” formában újvidéki lettem. Ebben segítségemre lehet kisebbségi mivoltom, amely megtanított arra, hogy a nemzeti mivolt, nem a rozsdás kardokkal való hadonászás, nem is a nagy szavak csörömpölése, hanem a szenzibilitás kérdése; lelki ügy, amivel naponta szembesülünk. Esterházy némi szkepszissel reflektált minderre, próbáljam meg, mondta, ha esetleg sikerül, akkor küldjem el neki a kéziratot, megtörténhet, hogy válaszol. Évekig próbálkoztam, de sikertelenül, mindig újból és újra kezdtem ugyanannak a gondolatnak a kiejtését. Az abbahagyott szövegek beépültek a naplójegyzetekbe, vagy a prózába, legutóbb a Neoplanta avagy az Ígéret Földje című regényembe. Azóta is úgy érzem, hogy adósa vagyok Esterházy Péternek, amiért az az írás mégsem született meg. Ám, ha jobban belegondolok, akkor ez sem áll: könyveinek sorában megteremtette azt a szellemi értékrendet, amiről a fiatal Fideszesek elmélkedtek. Amiről akkor nem elmélkedtek, azért nem is érdemes harcolni, mert akkor ott megragadunk, ahol ma vagyunk.

A múlt orwellesítése

Egy fiatal vajdasági értelmiségi és író, Stephen Bozhen (Bózsó István), megpendített egy kérdést, amelyről manapság hallgatni illik. Szóvá teszi, hogy méltatlanul keveset kutatták az itteni magyar fiatalok szerepét az Otporban, miközben helyi szinten oroszlánrészt vállaltak Milošević rezsimjének megbuktatásába.  Egy idült szellemiségre hívta fel a figyelmet. Semmi új nincs benne. Egy nappal Milošević bukása után, 2000. október 6-án jegyeztem fel a naplómban az Otporral kapcsolatos észrevételemet: „Jellemző, hogy ennek a szervezetnek Vajdaságban nagyszámú magyar tagja van, de nem kapnak hangot az újvidéki televízió magyar műsoraiban, sem azokban a magyarországi tévékben, amelyeket az újvidéki állami televízió szerkesztői tudósítanak.” (Időírás, időközben, Noran - Családi Kör, 2003.) Ha csak erről van szó, akkor még hagyján. De a jelenség még ettől is általánosabb. Gondoljunk csak 1968-ra, amely rendkívül fontos volt a vajdasági magyar szellemi életben, viszont azt már a hetvenes években, az „ólomidőkben” egyszerűen kitaszították az emlékezetpolitikából. Manapság Európa szellemi forrongásaiban ez az évszám fontos szerepet játszik, a Vajdaságban az új magyar nemzedékek nem is tudnak róla. Lehet, hogyha Budapesten lett volna hatvannyolc, akkor emlékeznénk rá. Szellemi életünkben, az irodalomban, a különböző „múltkutatásokban” tart a rebellis szellem kipusztítása, az emlékezetpolitika orwellesítése. Amiről Stephen Bozhen beszél az egy folyamat láncszeme csupán. De jó, hogy valaki észrevette.

 

 

2015. március 16.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Egy magyar közösség leépítése

Ceterum cense (vagyis: egyébként úgy vélem): A Helyi Közösség Tanácsácsnak – a művelődési és egyéb szórakozási >

Tovább

Nem a smirgli

Oda jutottunk, hogy a kisember annyira kiábrándult már a biztonságáért felelős szervből, valamint az őt – >

Tovább

A szabadkai Houdini

Szemmel látható, hogy Bogdan Laban a szabadkai hatalmi elit (és a szélesebb értelemben vett hatalomgyakorlók) számára >

Tovább

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább