Ma Olga, Liliána, Natália névnap van.
Fiók
Jelszó:
Legnépszerűbb
Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek
És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >
Egy „Széchenyi-idézet” nyomában
„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >
Szeles Mónika exkluzív
1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >
Európa, a vén kurva
E sorok írójának csak az a történelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >
The Orbán family’s enrichment with a little government help
„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >
Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia
Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >
A gyertyák csonkig égnek
„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >
Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük
A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >
A kiválasztott nép ilyennek látja Európát
Spitzertől: >
A fehér kabát
Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >
A Napló Naplója
Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >
Szeretet
Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >
Napi ajánló
Életek rükvercben
Szabó Angéla: Holtszezon. Katonaáldozataink
„Szabó Angéla bátor és példaértékű újságírói vállalkozása.” Gerold László (Magyar Narancs):
Nem tudom, hány eset alapján szabad egy életjelenséget modellértékűnek tekinteni, de abban bizonyos vagyok, hogy ennek a negyvennyolc vajdasági magyar katonának a története nemhogy elegendő, de sok is ahhoz, hogy általános képünk legyen mindarról, ami az évtized elején Szlavóniában, Boszniában és az évtized végén Koszovóban történt. Mindannyian életüket vesztették a kilencvenes évek délszláv háborúiban, és most anyák, apák, feleségek, testvérek beszéltek róluk Szabó Angélának, az interjúkötet szerzőjének. A folyamatos olvasás alig lehetséges, néhány epizód után óhatatlanul szünetet kell tartani, mégis pontosan kirajzolódik az a folyamat, amely a szolgálat kezdetétől a tragikus végkifejletig, sőt – ha a hozzátartozók sorsát is figyelembe vesszük, ami elkerülhetetlen – ezen túl is, az emberi élet értelmére kérdező dramaturgia szerint formálódik.
Mindegyik történet a behívással kezdődik. A változatok közül a katonai pályát választottak esete egyértelmű, számukra nem volt választás. A többiekkel viszont más a helyzet. Vagy azért, mert nem ismerték fel, hogy kötelességtudatuk alaptalan, amikor úgy gondolták, „ha háború van”, és szólítják őket, akkor „katonaruhát” kell ölteni, és akár „életük árán is védelmezni a hazát, az országot”, ahol születtek. Vagy nem láttak más kiutat, és így akartak a szegénységből menekülni. Volt, akit a szerb pártbeliek, mást a kalandot kereső barátok beszéltek rá. Két nagykikindai testvér gyerekfejjel apjuk után szökött. Egy moholi fiatalember – a testvérével együtt, anyjuk tudta nélkül – külföldi menedéktáborból jelentkezett a háborúmániás Eduardo Rózsa-Flores csapatába, s harcolt Arkan, a másik őrült Szerb Tigrisei ellen. Az igazi áldozatok azonban azok, akiket az embervadászatot folytató, kíméletet nem ismerő katonai rendőrség erőszakkal vitt el éjjel az ágyból, fél órát adva a búcsúra. Vagy akiket munkaadóik fenyegettek meg: ha nem engedelmeskednek, felmondanak nekik, s akkor kereső nélkül marad a család, aminél nagyobb baj szegények esetében nincs, és legtöbben nagyon szegények voltak. Vitték őket, ha nem is akarták. Hogy sorsuk megpecsételődött, azt tudták, s amikor sikerült az emberi életeket bedaráló halálgyárból rövid időre szabadulni, mondták is: alig hiszik, hogy onnan élve hazakerülnek onnan, ahol „szüntelenül lőnek. Ahogy a levelek susognak a fán, úgy röpködnek a golyók”. Ennek ellenére kivétel nélkül visszamentek – meghalni.
Oda, ahová a tapasztalatlan újoncok kellő felkészítés és felszerelés nélkül, nemegyszer felettesi fenyegetésre vagy ittas állapotban mentek, mint a vágóhídra hajtott állatok, s „nemhogy a győzelemre, de még az életben maradásra sem volt esélyük”. Amire a legelrettentőbb példa a szlavóniai Torjanci falunál történt, legtöbben itt estek el. A szakszerűtlenül kialakított, földbe ásott bunkerekből kellett volna megállítani a létszám és felszerelés tekintetében fölényben levő horvátokat, miközben a túlnyomórészt vajdasági tartalékosok kezébe „szinte használhatatlan fegyvereket adtak”, lövedék nélküli aknavetőket. De az aláaknázott határszakasztól menekülni sem tudtak. Nem maradt más választásuk, mint megpróbálni a lehetetlent, főleg mert a kocsmákban dorbézoló tisztek is késve küldtek segítséget. (Ez az embertelenség csak növeli a halálturizmusnak nevezhető akciók morbidságát, amikor szerb műzenétől hangos buszokkal vitték szervezetten a túlélőket, hogy lássák, hol haltak meg kedveseik, mit sem törődve azzal, hogy az „utcákon, a tereken megcsonkított holttestek hevertek… A fákról levágott karok, lábak lógtak és bélmaradványok csüngtek”.)
A hozzátartozók abban sem lehettek biztosak, hogy a fémkoporsóban hazaszállított halott valóban a család hozzátartozója. A kétségeket erősítette a kórházi azonosításkor tapasztalt felelőtlen viselkedés („Mindegy, hogy kicsoda, csak egyet vigyenek már el!” – mondták a hullaraktárban), illetve az egykori szemtanú vallomása, amely szerint a szállító járműben égett tizenkét katona megmaradt testrészeiből öt holtestet sikerült „összerakni”. Továbbá az, hogy többen is felpanaszolják: nem engedték meg a koporsó felnyitását, amit az sem igazol, hogy óvni akarják őket a szörnyű látványtól. Ezek után nem csoda, ha a hozzátartozók több ízben nem engedték meg a hivatásos katonai ceremóniát, hogy jugoszláv zászlót borítsanak a koporsóra és díszsortüzet lőjenek. Meg is szólták őket ezért a falubeli szerbek és montenegróiak, akik szerint nem adták meg a kijáró végtisztességét.
Azt persze mondani sem kell, hogy a gyászhír tudomásulvételével, a halott hazaszállításával és a temetéssel nem értek véget a hozzátartozók megpróbáltatásai. A tárgyi emlékek, a halott után maradt karóra, a golyóval átlyukasztott katonakönyv, vagy az el nem szívott két doboz cigaretta mellett súlyosabb „örökséget” jelentettek a kiskorú gyerekek, akikre bizonytalan sors várt, főleg, ha nem volt, aki felkarolja őket. Bármennyire is igyekeztek elfelejteni azt, ami történt („úgysem adhatják vissza”), a férj, apa, gyerek, testvér elvesztése feldolgozhatatlan lelkiismereti gondot jelentett (miért engedtem el, megmenthettem volna?), amit csak tetéztek a lelki és egészségügyi problémák (alkoholizmus, ideg-, gyomor- és szívbaj).
„A mi szerencsénk folyton csak rükvercben ment” – mondja az egyik interjúalany. Ez az emberi csőd néz ránk a hozzátartozók tekintetéből, és ez sugárzik Szabó Angéla bátor és példaértékű újságírói vállalkozása, nem kis fáradtsággal készült könyve minden részletéből. A Holtszezon nyilvánosságot ad olyan tömény fájdalomtörténeteknek, amelyekről nem lehet és nem szabad megfeledkezni, és amelyekből, mint napról napra kiderül, több is van annál, mint aminek autentikusságát a megszólalás kockázatát vállaló emlékezők igazolják.
Magánkiadás, 2014, 176 oldal
Következő cikk: A Szabadkai Színház Magyar Társulatának Nyilatkozata
Kommentek
Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.
Komment írásához be kell jelentkeznie.
Legfrissebb
Küzdelem a parancsuralmi hatalom túlkapásai ellen
A belgrádi és a nagykikindai rendezvények betiltásának fontos vonatkozása, hogy hosszú idő után a vajdasági magyar >
A PÁRTPOLITIKAI LABDA VISSZAPATTANT AZ ÚJVIDÉKI EGYETEMEN
Az egész Újvidéki Egyetem és az univerzitási autonómia szellemiségének meggyalázása zajlik Madić rektor mandátuma és vezetése >
„Hol tart a kisebbségvédelmi keretegyezmény megvalósulása”?
Az MNT bábelnöke azt sem említette, hogy a legfrissebb népszámlálás szerint tíz év alatt Szerbiában 70.000 >
A tájékoztatás és a nézők megalázása!
Az ilyenfajta (propaganda) tájékoztatás a VMSZ és a vele hatalmi koalícióban lévő nacionalista Szerb Haladó Párt >
El nem képzelt riport
Az eset azért is érthetetlen, mert attól, hogy kilenc író felolvas maximum ötven embernek, még a >
Újhold
Hazafelé láttam ám, hogy nemigen látom a felkelő holdat, csak a vékony karimáját, a sejtelmes kiflit: >
Politikai fikuszok (kirakat)találkozója
Képtelenség elvárni, hogy Juhász és Žigmanov most majd „felülvizsgálják és összefoglalják” a nemzeti tanácsokról szóló törvény >
A Mirdita esete a rendőrséggel
Történt ugyanis, hogy az előző nap vagy 150 szélsőjobbos demonstrált a másnapra tervezett rendezvény színtere előtt, >
Vučić „szerb világot” épít – a VMSZ „stratégiai partnere”!
A négyszemközti találkozók arra utalnak, hogy a junior pártvezér ilyen tekintetben is apja önkényuralkodói nyomdokain halad, >
A nemzeti kisebbségek Európa árvái lettek
Utána a helybeliek népviseletben néptáncokat lejtenek és népdalokat énekelnek, hogy bebizonyosodjon milyen hűségesen őrzik a nemzeti >
Politikai pornográfia: a VMSZ kiszolgálja a Fideszt és a SNS-t is!
A helyzethez illő közösségfelmérő elemzés és vita helyett az értelmiségi húzóerőt vesztett párt szimpla fogáshoz folyamodott: >
Egy lapra feltenni mindent
Jó volna, ha a balliberális tábor azon része, amelyik épp csak kannibalizmussal nem vádolta meg Magyar >