2019. július 17. Szerda
Ma Endre, Elek, András névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Tovább

Napi ajánló

Életek rükvercben

Szabó Angéla: Holtszezon. Katonaáldozataink

Gerold László
Gerold László

„Szabó Angéla bátor és példaértékű újságírói vállalkozása.” Gerold László (Magyar Narancs):

Nem tudom, hány eset alapján szabad egy életjelenséget modellértékűnek tekinteni, de abban bizonyos vagyok, hogy ennek a negyvennyolc vajdasági magyar katonának a története nemhogy elegendő, de sok is ahhoz, hogy általános képünk legyen mindarról, ami az évtized elején Szlavóniában, Boszniában és az évtized végén Koszovóban történt.  Mindannyian életüket vesztették a kilencvenes évek  délszláv háborúiban, és most anyák, apák, feleségek, testvérek beszéltek róluk Szabó Angélának, az interjúkötet szerzőjének. A folyamatos olvasás alig lehetséges, néhány epizód után óhatatlanul szünetet kell tartani, mégis pontosan kirajzolódik az a folyamat, amely a szolgálat kezdetétől a tragikus végkifejletig, sőt – ha a hozzátartozók sorsát is figyelembe vesszük, ami elkerülhetetlen – ezen túl is, az emberi élet értelmére kérdező dramaturgia szerint formálódik. 

Mindegyik történet a behívással kezdődik. A változatok közül a katonai pályát választottak esete egyértelmű, számukra nem volt választás. A többiekkel viszont más a helyzet. Vagy azért, mert nem ismerték fel, hogy kötelességtudatuk alaptalan, amikor úgy gondolták, „ha háború van”, és szólítják őket, akkor „katonaruhát” kell ölteni, és akár „életük árán is védelmezni a hazát, az országot”, ahol születtek. Vagy nem láttak más kiutat, és így akartak a szegénységből menekülni. Volt, akit a szerb pártbeliek, mást a kalandot kereső barátok beszéltek rá. Két nagykikindai testvér gyerekfejjel apjuk után szökött. Egy moholi fiatalember – a testvérével együtt, anyjuk tudta nélkül – külföldi menedéktáborból jelentkezett a háborúmániás Eduardo Rózsa-Flores csapatába, s harcolt Arkan, a másik őrült Szerb Tigrisei ellen. Az igazi áldozatok azonban azok, akiket az embervadászatot folytató, kíméletet nem ismerő katonai rendőrség erőszakkal vitt el éjjel az ágyból, fél órát adva a búcsúra. Vagy akiket munkaadóik fenyegettek meg: ha nem engedelmeskednek, felmondanak nekik, s akkor kereső nélkül marad a család, aminél nagyobb baj szegények esetében nincs, és legtöbben nagyon szegények voltak. Vitték őket, ha nem is akarták.  Hogy sorsuk megpecsételődött, azt tudták, s amikor sikerült az emberi életeket bedaráló halálgyárból rövid időre szabadulni, mondták is: alig hiszik, hogy onnan élve hazakerülnek onnan, ahol „szüntelenül lőnek. Ahogy a levelek susognak a fán, úgy röpködnek a golyók”. Ennek ellenére kivétel nélkül visszamentek – meghalni. 

Oda, ahová a tapasztalatlan újoncok kellő felkészítés és felszerelés nélkül, nemegyszer felettesi fenyegetésre vagy ittas állapotban mentek, mint a vágóhídra hajtott állatok, s „nemhogy a győzelemre, de még az életben maradásra sem volt esélyük”. Amire a legelrettentőbb példa a szlavóniai Torjanci falunál történt, legtöbben itt estek el. A szakszerűtlenül kialakított, földbe ásott bunkerekből kellett volna megállítani a létszám és felszerelés tekintetében fölényben levő horvátokat, miközben a túlnyomórészt vajdasági tartalékosok kezébe „szinte használhatatlan fegyvereket adtak”, lövedék nélküli aknavetőket. De az aláaknázott határszakasztól menekülni sem tudtak. Nem maradt más választásuk, mint megpróbálni a lehetetlent, főleg mert a kocsmákban dorbézoló tisztek is késve küldtek segítséget. (Ez az embertelenség csak növeli a halálturizmusnak nevezhető akciók morbidságát, amikor szerb műzenétől hangos buszokkal vitték szervezetten a túlélőket, hogy lássák, hol haltak meg kedveseik, mit sem törődve azzal, hogy az „utcákon, a tereken megcsonkított holttestek hevertek… A fákról levágott karok, lábak lógtak és bélmaradványok csüngtek”.)

A hozzátartozók abban sem lehettek biztosak, hogy a fémkoporsóban hazaszállított halott valóban a család hozzátartozója. A kétségeket erősítette a kórházi azonosításkor tapasztalt felelőtlen viselkedés („Mindegy, hogy kicsoda, csak egyet vigyenek már el!” – mondták a hullaraktárban), illetve az egykori szemtanú vallomása, amely szerint a szállító járműben égett tizenkét katona megmaradt testrészeiből öt holtestet sikerült „összerakni”. Továbbá az, hogy többen is felpanaszolják: nem engedték meg a koporsó felnyitását, amit az sem igazol, hogy óvni akarják őket a szörnyű látványtól.  Ezek után nem csoda, ha a hozzátartozók több ízben nem engedték meg a hivatásos katonai ceremóniát, hogy jugoszláv zászlót borítsanak a koporsóra és díszsortüzet lőjenek. Meg is szólták őket ezért a falubeli szerbek és montenegróiak, akik szerint nem adták meg a kijáró végtisztességét.

Azt persze mondani sem kell, hogy a gyászhír tudomásulvételével, a halott hazaszállításával és a temetéssel nem értek véget a hozzátartozók megpróbáltatásai. A tárgyi emlékek, a halott után maradt karóra, a golyóval átlyukasztott katonakönyv, vagy az el nem szívott két doboz cigaretta mellett súlyosabb „örökséget” jelentettek a kiskorú gyerekek, akikre bizonytalan sors várt, főleg, ha nem volt, aki felkarolja őket. Bármennyire is igyekeztek elfelejteni azt, ami történt („úgysem adhatják vissza”), a férj, apa, gyerek, testvér elvesztése feldolgozhatatlan lelkiismereti gondot jelentett (miért engedtem el, megmenthettem volna?), amit csak tetéztek a lelki és egészségügyi problémák (alkoholizmus, ideg-, gyomor- és szívbaj).

„A mi szerencsénk folyton csak rükvercben ment” – mondja az egyik interjúalany. Ez az emberi csőd néz ránk a hozzátartozók tekintetéből, és ez sugárzik Szabó Angéla bátor és példaértékű újságírói vállalkozása, nem kis fáradtsággal készült könyve minden részletéből. A Holtszezon nyilvánosságot ad olyan tömény fájdalomtörténeteknek, amelyekről nem lehet és nem szabad megfeledkezni, és amelyekből, mint napról napra kiderül, több is van annál, mint aminek autentikusságát a megszólalás kockázatát vállaló emlékezők igazolják.

Magánkiadás, 2014, 176 oldal

2014. december 18.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Temetőt győztek

A temetőbeli közjáték a működő nemzeti illiberál színrevitele, valami másra van szükségünk, jövő-tervekre, hiszen a múltat >

Tovább

Vége

A rezsim nem a barantázó pántürk ősdilettánsokat hozza helyzetbe, és nem is az Akadémia ingatlanvagyona érdekli, >

Tovább

SZÓSZEDET

Itt, a szövegeket szövők és lélegzők tengerszemében olyan távolinak tűnnek a kultúra ítészei és szabászai, a >

Tovább

Mélységesen sajnálnám, ha a Vajdaságban kihalna a magyar mondat

Vagy tíz évvel ezelőtt naplómban írtam erről, akkor is jöttek a verőlegények, mert ez tabutréma volt. >

Tovább

Szavazni vagy bojkottálni?

A délvidéki/vajdasági magyar közösség – egyebek között – politikai apátiába is került, amit katasztrófának is lehet(ne) >

Tovább

A hinta

Újvidék önkormányzata nem folyamodik olyan populista, ad hoc megoldásokhoz, mint egyes városok, ahol egy mobilcsapat 48 >

Tovább

„Meddig jutottunk?”

A háborús bűnösség, rehabilitálás és kártérítés kérdésével kapcsolatban megállapítják, hogy az észlelt „fogyatékosságok nagyban nehezítik, vagy >

Tovább

Srebrenica 24 éve

A srebrenicai a legnagyobb méretű tömegmészárlás, melyet kontinensünk a második világháború óta mindezidáig láthatott. Különösen zavarba >

Tovább

Marosvásárhely jobban teljesít

Kolozsváron egy kisebb székelyföldi város összlakosságát kitevő magyar egyetemista “van jelen” az év tíz hónapjában. Tetszik, >

Tovább

Nemzetközi segédlettel

A nemzetközi és szerbiai jogszabályok ellenére folyamatban van – külföldi és szerbiai támogatással, ingatlanvásárlásra, épületanyag és >

Tovább

Több vagy kevesebb?

A nyilatkozatok és az ígéretek azonban most már – négyévi pereskedés után – nem tűnnek elegendőnek. >

Tovább

Gyerekek a röszkei migránsbörtönben

A politikai kannibalizmus pillanatnyi sikere majd elpárolog. Akkor majd mindenki röstellni fogja magát a passzív cinkossága >

Tovább