2021. december 2. csütörtök
Ma Melinda, Vivien, Aranka névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Tovább

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

Tovább

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Tovább

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Tovább

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

Tovább

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Tovább

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

Tovább

Egy „Széchenyi-idézet” nyomában

„Minden nemzetnek olyan kormánya van, aminőt érdemel. Ha valami oknál fogva ostoba vagy komisz emberek >

Tovább

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

Tovább

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Tovább

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

Tovább

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Tovább

Héjanász a zavaron

A jó és rossz magyarokról, valamint egy tevéről

Keszég Károly
Keszég Károly
Héjanász a zavaron

Zavarban voltunk mindnyájan a hé­ten, hiába is tagadnánk. Mert, noha sok történelmi leckét megtanultunk az elmúlt hónapok során, azt azért még­sem feltételeztük, hogy a demokrácia minden előzetes értesítés nélkül bekö­szönt Szerbiában. Istennek legyen hála, ezt is megértük.

Jellemző, hogy a demok­ráciának nevezett csecsemő mindjárt bi­zalmatlansági indítványt is átadott foga­dott szüleinek, de a balkáni konyha titkai, eddig is tudtuk, kimeríthetetlenek. Még el sem kezdhettünk örülni, hogy Jugoszlávia Londonban megmaradt egységesnek, amikor a szerb szocialisták gyorsan felve­tették a szövetségi kormány iránti bizalom kérdését. Ezt nevezték ők demokráciának, mert hát ez a Nyugaton bevett szokás, s figyeljük csak meg, hány kormány váltotta egymást Olaszországban, az ország vi­szont ennek ellenére, időnként hervadozva ugyan, de virágzik. A Tisztelt Ház tisztes­ségben megvörösödött tagjai nyilván csak arról feledkeztek meg, hogy az említett kormányok nem kommunisták voltak.

Aztán Panić úr felvette a kesztyűt, s mindent kitálalt egy tévéinterjúban. Nem értette sehogy sem gyógyszergyárosunk, hogy miért pont akkor jöttek a kosovói szerbek a szövetségi parlament elé, ami­kor őt meg akarták buktatni. Az, hogy a riporter ezen a feltételezésen jót nevetett, csak azt bizonyítja, hogy nálunk ez termé­szetes jelenség: ők jönnek, mi megyünk. Csak annak furcsa egy kicsit, aki a kom­munisták elől szökött annak idején Ameri­kába. Aztán belejöhetett Panić úr is a miatyánkba, mert másnap már a Kosovo Polje-i Božur közismerten polgári beállí­tottságú pártvezérei is támogatásukról biz­tosították a miniszterelnököt. Erre meg is nyugodtak a kedélyek.

Ekkor jött a nagy nap, amikor a héják kedvükre vijjoghattak. Az első menetet Panić döntő fölénnyel megnyerte, mert felfedezte, hogy Šešeljnek van szíve, s hogy Borisav Jović ismét okosakat mon­dott. Aminek következtében az érintettek csak tátogni tudtak, válaszolni már nem. A londoni értekezlet eredményeiről mé­lyen hallgattak, nyilván mert az mégiscsak a béke felé vezető utat nyitotta meg. Mellesleg az jobban érdekelne, hogy mit mondhatott Milošević Panićnak. A kép­ernyő tanúsága szerint igen csúnyán né­zett a szerb elnök a szövetségi kor­mányfőre; igaz, később már mosolyogtak. Kimutatták a foguk fehérjét.

A Polgárok Tanácsában aztán végképp kiderült, amit eddig is tudtunk: minden a magyarok miatt van. Mert vannak jó magyarok és rossz magyarok. Ezt is tudtuk, csak azt nem, hogy pontosan kik azok. A továbbiakban azonban már nem mardoshat bennünket a kétség, Šešelj vajda felvilágosított bennünket, midőn krokodilkönnyeket ontott „az egyetlen becsületes „­magyar”-ért, mármint Mihalj Kertesért, miközben válogatott jelzőkkel szapulta dr. Várady Tibort. Minősítései közül a legpatinásabbnak az „usztasa” tűnt, de nem maradt el mögötte a „poznati srbomrzac” (közismert szerbgyűlölő) kifejezés sem. Meg kell állapítanunk, hogy a modern szerb nyelv fordulatokban igen gazdag szókincsében a minősítő jelzők szerepe megnövekedett, s őszinte örömmel tölt el bennünket, hogy gyarapodásukra is szá­míthatunk.

El sem tudom képzelni, milyen burján­zásnak indult volna a šešelji szóképzés, ha valamelyik ülésen, ne adj’ Isten, felszólal Csorba Béla is, úgy is mint képviselő, s úgy is mint „katonaszökevény”. Fiuméig meg sem lehetne számlálni a jelzőket, amiket ránk akasztott volna. Az egészből azonban világosan látszott, hogy Misikénk nem törpeharcsa volt a jugoszláv vadvi­zekben, hanem sokkal nagyobb ragadozó hal. Hogy ügyében eddig csak a szocialis­ták csetnik hangadója szólalt meg, nem kell, hogy megnyomorítsa képzeletünket: igazi gazdája mostanában különben is úgy lapít, mint… de ezt már tudják. Más­részt viszont osztom Panić úr véleményét, hogy politikai hullákról nem nyilatkozik, s annak a kollégámnak a véleményét, aki azt reméli, hogy Kertes ott köt ki, ahon­nan elindult: a kocsmában. De sose feledjük: az ital megoldja a nyelvet, s a Dunában orvhalászok is tűntek el már nyomtalanul.

Az egész zűrzavar ott kezdődött, hogy lecsukták a herkócai „első ember”-t, Ostoját, majd leváltották a szövetségi bel­ügyminiszer-helyettest, mindenki Bracikáját. Ahhoz, hogy most pártfogóik a dolgok hátterében a szövetségi igazságügy-mi­nisztert látják, nem nagy képzelőerő kell. Váradynak azonban a háborús opció sze­rint van egy másik, nem kisebb vétke: amnesztiatörvényt akar. Ha ugyanis kide­rül, hogy a háborúra szükség sem volt, akkor esetleg attól is félni kell, hogy rájuk sincs szükség. Ezért marnak most min­denki húsába a héják. Kivárjuk azt az időt is, amikor egymás húsát tépik. Addig azonban kígyót-békát kiáltanak Milan Panićra, aki a jelek szerint jobban szót tud érteni névrokonával és vezérkari főnöké­vei, Života Panićtyal. Lehet, hogy mégis a profi hadsereg megalakításában van a helyzet kulcsa?

A „jó” és „rossz” magyarok ügye bizo­nyos értelemben kapcsolódik a menekül­tek befogadásának problémájához. Ke­gyetlen tréfa, hogy a humanizmus örve alatt próbálnak kitúrni embereket és etni­kumokat szülőföldjükről. A vajdasági ma­gyarság türelmét a háború alaposan ki­kezdte, s az sem mondható el róla, hogy eddig nem akart segíteni. Ám egyrészt annyiszor kinyilvánította már, hogy ezt a háborút nem akarta, másrészt pedig annyi áldozatot hozott, hogy. nyilván más már belerokkant volna, így aztán nem várható el tőle a kitörő lelkesedés a betelepítési tervek hallatán. Valahogy túl sok volt a telepítés az elmúlt hetven évben. S vala­hogy mindig akkor történtek a dolgok, amikor az itteni magyarság ismét erőre kapott, megművelte a földet, házat meg vagyont szerzett, végső soron pedig önbe­csülést. Hogy magyarként is élhet. Ha hagyják. De mert a demokrácia útjai oly kiszámíthatatlanok a Balkánon, más nem maradhat számára, mint a harc. Politikai eszközökkel. Kívül és belül. Mert azt még nem mondta senki, hogy a vajdasági magyarság nem menekült a saját hazájá­ban. Pedig így van, menekültté vált s a menekült nehezen fogad be újabb mene­kültet, különösen, ha tudja, hogy magán is alig képes segíteni.

Ennyit a háborúról. A tevéről meg annyit hogy Dásának hívták, és a Margit­szigeten találkoztam vele. Szendvicset kért, és bele akart inni a sörömbe. Mind­ketten jól éreztük magunkat. Én sem voltam menekült, ő sem volt ember.

1992. szeptember 9.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Az antifasizmus szerbiai módra

Erre azért is kénytelen vagyok utalni, mert az elmúlt években egyre több fasiszta jelvényt látok Újvidéken >

Tovább

„Megveszem az unokáimnak ezt a csokoládégyárat!”

Annyi bizonyos, hogy a vállalat székhelye átkerült Belgrádba, csak a gyárcsarnokok maradtak Szabadkán. A tulajdonosa és >

Tovább

Lenin álma helyett Sztálin valósága

Közvetlen környezetemben is tapasztaltam, hogy a kisebb vagy a nagyobb ortodox pártfunkcionáriusok minden belső vívódás nélkül >

Tovább

Kihalófélben levő kentaur

Jugoszlávia nincs többé, ám a „jugoszféra” kulturális tere ma is izgalmas, bár nyilvánvaló, hogy ez a >

Tovább

Nincs részarányos foglalkoztatás!

Ökrész Rozália parlementi felszólalása egyenesen botrányos. Nem, hogy számon kérte volna az illetékesektől, hogy a foglalkoztatásban >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók (2.)

A KJI konferenciájáról szóló riport közlése a Vajdasági RTV Napjaink c. november 22-ei műsorának végén nem >

Tovább

A mi papunk

 „Itt nyugszik a cigány Matyi” – ez volt a sírfelirat. Ez a nagyapám sírkövére köpött szöveg >

Tovább

Sajtószabadság-akadályozók

Hajnal Jenő és az MNT Tájékoztatási Bizottsága 2019. február 28-án el is utasította az új szerbiai >

Tovább

Méregből kábítószer

Az unoka útja annak a partizán komisszárnak a lányához vezet, aki a nagyapa kínszenvedéseit is okozza. >

Tovább

A Magyar Mozgalom azonnali tájékoztatást követel

A sajtót és a lakosokat sem hívta meg Pásztor Bálint a NIS-szel szervezett értekezletre a palicsi >

Tovább

Aki a-t mond, mondjon b-t is

Olyan vajdasági magyar közösséget kell teremteni, ahonnan a fiatalok nem elmenekülnek, hanem ahol elégedettek, lehetőségeket látnak >

Tovább

A bebetonozott rendszer

Amikor az egyik vagy a másik kisebbségi párton belül szakadás történt, akkor is a személyes túlhatalom >

Tovább