2019. december 6. péntek
Ma Miklós, Csinszka, Gyopár, Gyopárka névnap van.
Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

Fiók

Felhasználónév:

Jelszó:

Legnépszerűbb

Kézikönyv nőknek 1955-ből

1955-ben kézikönyvet nyomtattak nőknek, amit háztartástannak neveztek. Néhány tanács következik a kézikönyvből: >

Tovább

Boszorkányperek Németországban

A németországi boszorkányperek jogtörténeti jellemzői A rengeteg ártatlan emberi életet követelő boszorkányperek tipikusan az újkori Európa, méghozzá >

Tovább

Budapesti fotók a harmincas évekből

Frank Csontos gyűjtötte össze a megsárgult fényképeket. Érdemes összevetni, mi változott (vagy nem változott) az eltelt >

Tovább

Fejezetek a vajdasági zsidók történetéből (8.)

MINJÁN – (héber, a. m. szám) 13 éves­nél idősebb férfiakból álló tízfős csoport – ennyi jelenlevőre >

Tovább

Boszorkányper Magyarországon

A szegedi boszorkányper 1728/29 „De strigis vero quae non sunt, nulla questio fiat” [1] – olvassuk Kálmán >

Tovább

Kormányrendelet

Dr. Szórád gyűjtéséből származik a kormányrendelet, amelyiknek szöveghű leiratát itt tesszük közzé. A dörgedelmes dokumentum több mint fél >

Tovább

Székely Éva esete a kétféle szemű nyilassal

Székely Éva, a legendás úszóbajnok 85 éves. Életrajza szerint: „Az apukám Erdélyből jött, az anyukám >

Tovább

Budapest, 1936

A svéd közszolgálati tévé archívumában egy több mint hetvenéves, a magyar székesfővárost bemutató turisztikai filmet őriznek. >

Tovább

A porcelán unikornis

A porcelán unikornis az amerikai Keegan Wilcox rendezésében nyerte el a legjobb rövidfilm díjat. >

Tovább

Így kezdődött...

Kicsit megsárgult már... de olvasható még mindig. Nemrég lett nagykorú, tavaly töltötte be a tizennyolcadikat. >

Tovább

A magyarok hullottak, mint a legyek

Amint azt egy korábbi írásunkban már megígértük, az e-novine engedélyével teljes egészében közöljük Bojan Tončić >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A szarajevói kiskatona

Ifj. Miklós László foglyul ejtésének és kiszabadulásának kalandos története

Németh Árpád
Németh Árpád
A szarajevói kiskatona
Egyik kocsinkat felpakolják a kanadai Herkulesre (a szerző fotói)

Barcsnál, illetve a verőcei horvát határ­átkelőhelyen három percet vártunk arra, hogy a harcsabajszú rendőr megkönyörül­jön rajtunk, s hogy Miklós László útitársa­mat meg engem szabadkai rendszámú ko­csinkkal beengedjen Horvátországba.

Előtte persze – miután fellapozta útleve­leinket és megbámulta neveinket – két jellegzetes, vaskalapos észjárású kérdést szegezett a mellünknek:

– Önök horvátok?

– Nem.

– Szerbek?

Nem tudtam, sírjak-e vagy nevessek. Még néhány pillanatig tétovázott, aztán nagy kegyesen, a 60 márkás biztosítási díj legombolását követően, továbbot intett.

Közvetlenül indulásunk előtt hallottam, hogy Horvátországba se könnyű bejutni a „vörös” útlevéllel, kivált június 1-je, az em­bargó bevezetése óta.

– A szerbek meg a montenegróiak amúgy sem jönnének, a muzulmánok és az albánok menekültként jelentkeznek, s már nincs hol elhelyezni őket, úgyhogy nemigen engedünk be senkit – magyaráz­za immár valamivel barátságosabban a rendőr.

Gondjainkat csak tetézte, hogy egy de­cemberben lejárt útlevél is lapult a zse­bünkben: ifjabb Miklós Lászlóé, a május 3-án foglyul ejtett kiskatonáé, akivel szülei három héttel korábban beszéltek utoljára. Azóta megszakadt a telefonkapcsolat Sza­rajevóval, semmit sem tudtak hogylétéről.

A határőrség magyar parancsnokát még odafelé menet kifaggattuk: vajon átlépheti-e a magyar határt – a körülmények figye­lembevételével, no meg lejárt útlevéllel – bárki? Tóth úr készségesen feltárcsázta a belügyminisztériumot, majd tíz perccel később szigorú arccal közölte:

– Az előírások szerint érvénytelen útle­véllel tilos a határátlépés. – Aztán kissé hamiskásan megenyhült az arca, s szinte súgta: – De hát minden szabály alól van kivétel…

A horvát rendőr is hajlandónak mutatkozott arra, hogy átbocsássa a lejárt útlevelet, ha már egyszer bejutott vele valaki az országba.

A kis Lackót május óta keresik szülei. Mivel tudták, gyakran járok Szarajevóba, engem kértek meg felkutatására. Május óta próbálkoztam, hasztalan. Az általuk megadott név és cím minden kérdezősködésem dacára ismeretlennek bizonyult. Időközben szerencsére Lackó telefonon je­lentkezett, sőt egy szá­mot is hagyott, úgyhogy a telefonkapcsolat elné­mulása után apja úgy döntött – miután Belg­rádból állandóan azt a választ kapta, hogy fia hadifogoly, s hogy tehe­tetlenek –, elkísér lega­lább Zágrábig.

Onnan az UNPROFOR sajtóigazolványával egy svéd katonai gépen minden bonyodalom nélkül eljutottam a bos­nyák fővárosba. Nyom­ban tárcsáztam a meg­adott számot. Egy női hang bizalmatlanul vála­szolgatott: nem, ő sen­kit sem ismer, nála ugyan sok a menekült, de… Óvatosan puhatolóztam:

– Egy kiskatonáról tud valamit? Hát a Laciról?

Kiderült a szomszédságban lakik, az egész negyed kedvence. Áthívták, megbe­széltem vele a találkát, műholdas telefo­nunkról apját is értesí­tettem, hogy él és virul a gyerek.

A Lackót befogadó muzulmán család kedvesen fogadott, csak az aprócska Mirela méregetett gyanakvóan attól tartva, hogy el akarom ragadni újonnan szerzett fivérét. Lackó dokumentumait, a kiszabadulásához szükséges pénzt a megfelelő utasításokkal egyetemben mégis négyszemközt szándékoztam átadni; akkor mesélte el történetét.

– Márciusban még idehaza voltam, de szófogadó magyar gyerek lévén a szabadság lejártával visszautaztam Szarajevóba. Katonai rendőrként szolgál­tam, s amikor már sűrűsödni kezdett a levegő, Kukanjac tábornok parancsnoksá­gára vezényeltek át. A katonákat már ak­koriban gyűlölték Szarajevóban, két társa­mat a laktanyával szemközti kávézóban lőtték le. Április derekán már világos volt, hogy távoznunk kell, a tárgyalások azon­ban elhúzódtak. Május 3-án végre paran­csot kaptunk az indulásra. A tisztek egyike­-másika álcázásul melegítőbe bújt, nekünk pedig elrendelték, hogy mentsük a menthetőt, mármint főként a személyes poggyászukat, amit életeinknél értékesebbnek tartottak. Nekem egy tévékészülék jutott a menetoszlop utolsó páncélkocsijának hát­só ülésén.

Ifj. Miklós László

– Kivonulásunk után röviddel föltartóz­tattak bennünket. Számomra ismeretlenek vezényelték: „Mindenki hagyja el a kocsi­kat!” A páncélkocsimból elsőként kilépő katonát lelőtték, a másikat haslövés ért, a többieket már nem bántották. Aztán valaki bekukkantott hozzám is, rám förmedt, hogy mozduljak, de miként tehettem volna ölemben a nehéz készülékkel?!

– Figyelmeztetés nélkül lőtt rám, szerencsémre talán épp a tévé mentette meg életemet. Fölfogta a golyót, aminek három parányi repesze a karomba fúró­dott. Véreztem. Minden sebesültet a koševói kórházba szállítottak. Bekötöztek, a repeszeket azonban nem távolították el, mondván, hogy nincs érzéstelenítőjük. Onnan a katonai rendőrségre vittek, ahol egy tiszttel szögesdróttal kötöztek össze. Előzőleg elkérték fegyvereinket, amit át is adtunk, de kiderült, hogy ijedtemben a lőszert elfelejtettem beszolgáltatni. A hír­hedt Murat Šabanović puskatussal hely­benhagyott, majd megkérdezte, mi va­gyok? Mondom, magyar. Akkor csokolá­déval engesztelt ki.

– A katonai rendőrség egyik tagja főnö­kével megbeszélte, hogy kiszabadít és ro­konainál helyez el. Hát azóta lakom Nedžad Zubanovićéknál.

Lackót, mondhatnók, tejben-vajban fürösztötték, fölöltöztették, etették, még pénzt is akartak neki adni, hogy valahogy elhagyja az ostromzár alatt tartott Szarajevót. A katolikus Caritas segélyszervezettel is kapcsolatba került, de annak egyik apá­cája egyelőre még veszélyesnek tartotta, hogy a fiú horvát területen át hagyja el a várost.

Első elképzelésem szerint ifj. Miklós László a horvát ellenőrzésű Stupon át kísé­relhette volna meg a távozást, de brit kollégáim jóvoltából (kegyes csalásukra va­ló tekintettel el sem árulom miként) végül is sokkal nagyobb biztonságban, katonai gépen érkeztünk újból Zágrábba. Tíz napig rostokolt már ott édesapja, addig azzal sem mertük áltatni, hogy kihozzuk Lackót; csak arra kértem meg, hogy várjon még egy pár napig türelmesen.

A reptéri rendőr korántsem volt olyan barátságos, mint verőcei kollégája. Főnö­két hívatta, az a belügyminisztériumot, majd azzal tért vissza, hogy mi ketten – a „vörös” útlevelesek –, ahogy jöttünk, úgy utazzunk vissza a belgrádi rendszámú bérkocsival Szarajevóba.

A brit újságíró közbenjárására végül hosszas huzavona árán abban állapodtunk meg, hogy rendőri kísérettel átutazhatunk ugyan Horvátországon, de azonnal a határ­ra megyünk. Nagy kegyesen azt is megengedték, hogy telefonáljunk – elsőnek per­sze az apját hívtuk.

– Egy rossz és egy jó hírem van – hadartam, s szinte magam előtt láttam, hogy elsápad. – A rossz, hogy azonnal csomagolnod kell, a jó pedig… – Átadtam a kagylót Lackónak.

Öt órát vártunk a motoros járőr érkezésére, s attól a pillanattól kezdve 30 kilomé­terenként kézről-kézre adtak bennünket a rendőrök. Egy diplomáciai küldöttség sem utazhatott volna kényelmesebben a hátá­rig. A rendőrök egyikétől egy üdítő mellett megkérdeztem, tudják-e, kit kísérnek? Fo­rgalmuk sem volt – fontos vendéget gyaní­tottak.

Barcson – mint ígérték – a kivétel erősítette a szabályt, s Lackó érvénytelen útlevele dacára különleges enge­déllyel beléphetett Magyarországra. Hajnali háromkor, megviselten, de kiváló hangulatban érkez­tünk Bajára, ahonnan apja azonnal tovább­utazott Zentára, hogy a katonai hatóságok­kal megbeszélje a gyerek sorsát.

*

A tavaly szeptemberben bevonult ifj. Miklós László szeptember 23-án szerel le. A Szarajevóban eltöltött viszontagságos hónapjait elismerik tényleges katonai szol­gálatként. Egyelőre pihenhet, de megtör­ténhet, hogy egy rövid időre még valahol a környéken fel kell vennie a mundért.

*

Sok-sok, eglészen pontosan 18 évvel később a Duna Televízió is felidézte a történteket:

2011. májusában az újvidéki Magyar Szóban is megjelent egy riport.

1992. szeptember 2.
Küldje tovább ezt a cikket.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Puskás fizette a szurkolókat

– Nem értelek, Öcsi- jegyezte meg Papp. Te azért panaszkodsz, hogy alig hallasz magyar szót Spanyolországban. >

Tovább

Ezen a napon

63 évvel ezelőtt, ezen a napon, így kezdődött az a történet, amelyet 60 évvel később "Valahogy >

Tovább

A nyilvánosságban megélt élet – Rajk László (1949-2019)

Amikor Rajk Lászlóval 2002-ben az utolsó interjút készítettem édesanyjáról, Rajk Júliáról szóló életrajzi kötetemhez, búcsúzásnál megígértem >

Tovább

Június 28. Versailles

Magyarországra nézve hátrányos (trianoni) békeszerződés előreprogramozott volt. De nemcsak erről hallgat a magyar történelemírás. Hiszen a >

Tovább

Az „anyások” közutálat tárgyai lettek

1938. november 11-én 11 órakor az egész országban megszólaltak a harangok, megállt a forgalom, két percre >

Tovább

„Ez nem az én forradalmam”? – Ady Endre és az őszirózsás forradalom

Alighogy Ady Endre 41 évesen elhunyt a városligeti Liget Szanatóriumban, megkezdődött – és majd az 1920-as >

Tovább

Az igazi Wass Albert

Azoknak, akik nem tudják, vagy nem akarják tudni: Wass Albert a XX. század másik embertelen rendszerével >

Tovább

A magyar lány, aki az albánok Sisije akart lenni

„Aztán találkoztam a királlyal, és mint a mesékben, meglátni és megszeretni valójában csak egy pillanat műve >

Tovább

Odbijen predlod ya rehabilitaciju Tibora Kiša: Nije nevina žrtva partizana

Vrbašanin Tibor Kiš, nekadašnji visoki činovnik šećerane u Vrbasu i "turanjski lovac", čiju je rehabilitaciju osporavala >

Tovább

Slobodan Milošević belgrádi börtönnapjai. Hogyan adták ki Hágának? Elrabolták?

Tizenhat éve, hogy a II. világháború utáni Európa legvéresebb háborújának kulcsszereplőjét, Slobodan Miloševićet letartóztatták, és kiadták >

Tovább

Kinek üzlet a holokauszt?

Kik és mennyit kerestek a holokauszton? A legtöbbet a németek, utána pedig a kelet-európai országok. Ne >

Tovább

Jókai és az antiszemita karaktergyilkosság

Jókai utolsó éveit sikeresen megkeserítették. Talán nekünk vigasz, ma a lejáratokat senki sem ismeri, Jókait viszont >

Tovább