Alapító: Bódis Gábor & Németh Árpád (MCMXC)

MiNapló Irodalmi Napló Itthon/Otthon KülNapló TegNapló Délvidékum BulvárNapló Tapló

Fiók

Legnépszerűbb

Végre egy örömhír: a kvótareferendumon a határon túli magyar állampolgárok is részt vehetnek

És ez még jobb: akinek nincs magyarországi lakcíme, levélben adhatja le szavazatát. >

Szeles Mónika exkluzív

1986-ban Mónika valahol Dél-Amerikában megnyerte a korosztályos világbajnokságot, s amikor hazajött, akkor készítettem vele ezt >

The Orbán family’s enrichment with a little government help

„Azt hiszem elképednénk a jelenlegi magyar miniszterelnök korrumpáltságának mélységétől.” Hungarian Spectrum: >

Európa, a vén kurva

E sorok írójának csak az a törté­nelmi tapasztalat jutott osztályrészéül, hogy hintalovazás közben hallgassa végig az >

Churchill és Bódis békés szivarozása helyett jaltai konferencia

Tulajdonképpen egy farsangi szivarozáson kellett volna találkoznia a krími félszigeten Churchillnek és Bódisnak 1945 februárjában – >

A gyertyák csonkig égnek

„Az ember lassan öregszik meg: először az élethez és az emberekhez való kedve öregszik.” Márai Sándor >

Egyik gyakornokunk szülinapját ünnepeltük

A bohókás ünnepeltet a kezében tartott tábláról lehet felismerni, amelyik egyben az életkorát is jelzi. Még fiatal, >

A kiválasztott nép ilyennek látja Európát

Spitzertől: >

A Napló Naplója

Kissé élcelődve azt meséltük, hogy minden a Magyarzó Pistike bálján kezdődött, amikor Árpád a söntésnél találkozott >

A fehér kabát

Gabor,I like your white coat.Your pal,Tony Curtis >

Szeretet

Amíg egy férfi új autóját fényezte, a kisfia felvett egy követ, és vonalakat karcolt az autó >

Kik vagyunk, mit akarunk

Egy rossz hírű könyvnek van hasonló címe. A szerzőpáros ezzel akarta lejáratni az 1956-os magyarországi forradalom >

Két utca (az egyiket egy parasztve­zérről, a másikat egy államférfiról nevezték el) kereszteződésénél áll az a budapesti épület, amely nemcsak egy volt ország nagykövetségének a székhelye (még mindig), hanem jelentős történelmi szerepet is játszott. Jelen pillanatban nem arra gondoltam, hogy egy jeles mecénás, aki mellesleg hölgy volt, miként ajándé­kozta a palotát egy szerb (horvát?) írónak.

Sokkal inkább az 1956-os forradalomban vált híressé az épület. Egyrészt azért, mert a Budapestre tóduló szovjet tankok közül az egyik belőtt az egyik franciaablakon, másrészt viszont itt talált menedéket azok­ban a novemberi napokban Nagy Imre miniszterelnök. És innen indult el utolsó útjára, ami fogságba, majd a halálba ve­zetett. Útját a belgrádi vezetés is egyen­gette.

Engedtessék meg, hogy két személyes élményemet is felelevenítsem a Hősök terével szemező épülettel kapcsolatban. Az egyik 1989-ből, Nagy Imréék újrateme­tésének időpontjából származik. Akkor té­vésként forgattam a magyar fővárosban mindenhol, kivéve a jugoszláv nagykövet­ség épületét, ahol ezt megtiltották – biz­tonsági okokból!? Azóta is töröm a fejem, milyen veszedelmet jelenthetett a kamera. A jugoszláv kémelhárítás ottani emberei ezt biztos jobban tudták. A másik, szemé­lyesebb élmény már tíz-egynéhány évvel ezelőtt rádöbbentett arra, hogy a volt délszláv államban a kisebbségi ember születésénél fogva kémgyanús. Úgy hozta ugyanis a sors, hogy fiam, orvosi inter­venció következtében Szegeden született. Születési bizonyítványát kiváltandó, kény­telen voltam bekopogtatni a már sokszor emlegetett épület egyik barátságtalan aj­taján, amely mögött egy még barátságta­lanabb marcona diplomata (ne szakadj rám, mennyezet!) fogadott. No nem „Is­ten hozott”-tal, hanem egy jókora letolással, amelynek az volt a lényege, hogy honnan veszem a bátorságot elherdálni a nemes állam egészségügyre szánt pénzét holmi csacskaságokra.

Ilyen szubjektív előzmények után kezd­tem el baktatni a Dózsa György úton, jobbomon a jobb napokat és sugárzó arcú ünneplőket látott Felvonulási térrel. Lógott az eső lába, mintegy jelezve az égiek intelmét. Tüntetésre indultunk, ezút­tal nem a belgrádi Szabadság térre, ahol ez ildomos lenne, hanem „épületünk” elé. Valamivel 13 óra előtt még csak néhány tucat ember gyülekezett. Belefásultunk volna a délszláv öldöklésbe? Végül mégiscsak összeverődtünk egy-két százan. Meg­jelentek a transzparensek is. A legtalálóbb kétségkívül a következő volt: „A Balkánon nincs olaj, csak emberek vannak, ugye?”. Utána jöttek a városnevek: Kórógy, Vuko­var, Mostar, Dubrovnik, Szarajevó – mind megannyi fájó szimbólum. A „nagykövetség” rácsos ablakai a felvonulás néma szemlélői maradtak – szintén jelképként. Egy megvalósíthatatlan, gyilkos álmokat vakon kergető rezsim börtönablakai, ame­lyek mögül a több tízezer áldozat perzselő tekintete Iesi a „börtönőrök” végzetét.

A legfőbb porkoláb napjai, úgy hírlik, most már tényleg meg vannak számlálva. Elhagyta őt (a pravoszláv egyház) Istene, és elhagyni igyekszik (szocialista) pártja is. Jól értesült belgrádi hírforrásaim azt jelen­tették, hogy Zimmermann amerikai nagy­követ, akit „konzultációra” visszahívtak Washingtonba, visszatért Belgrádba, és minden szerbek egyesítőjének búcsúztató­ját készíti elő. Úgy tűnik, a gyászszertar­tásról semmiképpen sem akar lemaradni az ifjú és bohó montenegrói vezetés sem, amelynek legeminensebb tagja ismét „el­szólta” magát, ezúttal a franciák előtt. Azt találta mondani, hogy esetleg – ne adj' isten! hogyhogy? nem talán?! – újra meg­fontolandó a Szerbiával való egyesülés. Momir, a csábító már másnap sietett ezt megcáfolni, mert ez a hintapolitika egyik alappillére. A Főnököt azonban ez nyilván mellbe vágta, mert rakoncátlan kisinasa már másodszor próbál kiugrani a szaka­dékba rohanó szerelvényből.

A szerelvény közben a végállomásra ért. Nemcsak azért, mert elfogyott az üzemanyag. A Biztonsági Tanács szank­ciói lassan kezdik éreztetni hatásukat, és ezen már azzal az újabb manőverrel sem lehet segíteni, amit a szerbiai hivatalos propaganda (miért, van másmilyen is?) a napokban kürtöl. Nevezetesen, hogy a „becsületes egyiptomi pravoszláv” Butrosz Gáli ENSZ-főtitkár olyan jelentést terjesz­tett be, amely Belgrád mellett Zágrábot is elmarasztalja a boszniai események miatt. A világ gonosz erői (Amerika, Németor­szág és Monaco) azonban szándékosan visszatartották a jelentést, hogy ez ne befolyásolja a famózus 757-es határozat meghozatalát.

Mindenesetre a Iegszórakoztatóbb a dedinjei Visszarionovics egy brit tévéállo­másnak adott nyilatkozata volt, amelyben kijelentette, hogy akár lemondani is kész, ha erre mindenképpen szükség van. Igen, mindenképpen szükség lenne, de sajnos, a lemondásból nem lesz semmi. Történel­mi szempontból egyedülálló fejlemény lenne ugyanis, ha egy despota önszántá­ból lemondana. Nem, egy diktatórikus rezsimet csak megdönteni lehet.

Félő, hogy a haláltusáját vívó rendszer beveti az utolsó fegyvereket is. Ezek közé tartozik az általános mozgósítás és a sta­tárium. És az elmaradhatatlan káderválto­zás. A Főnök még mindig azt hiszi, hogy kozmetikai szépítgetéssel megúszhatja a dolgot, annak ellenére, hogy a nyakán érezheti a választási kampányban nem valami fényesen álló, és emiatt erélyes lépésekre törekvő Bush forró leheletét. Valószínű, hogy a kiszemelt áldozat a Vajdaság egykori főszerkesztője, a Ret­tenthetetlen Radomán lesz. Mondjuk, az­zal az ürüggyel, hogy nem visel kalapot. Ami azt illeti, a végső összeomlás előtt ez a hecc egy kis gyógyír lenne a vajdasági­ak számára.

Apropó, Vajdaság. Jól értesült újvidéki körök szerint alakulóban van egy új össz-jugoszláv párt. A neve Polgárok Hedonista Pártja, stratégiai célja pedig a délszláv konyhaművészeti térség újbóli felállítása. Mielőtt megmosolyognák a dolgot, azon­nal hozzáteszem, hogy az elképzelés sze­rint a hasukon keresztül lehet a leghaté­konyabban egyesíteni az embereket. In­nen a jelszavak is: „Az élelemnek nincs határa”, „Borban az igazság, nem a Szerb Képviselőházban”, „Mit sem ér a szalonna scampi nélkül!”.

Más lapra tartozik, hogy forgalomba került egy röpirat Vajdasági Memorandum címmel, amelyet állítólag egy magát a Szuverén Vajdaság Ligájának nevező, eleddig ismeretlen szervezet dolgozott ki. Célja: a Vajdaság teljes függetlenségének a kivívása. Ha nem átejtésről, vagy ami még rosszabb, politikai provokációról len­ne szó, érdemes lenne odafigyelni.

Kommentek

Ehhez a cikkhez még nem fűztek megjegyzést.

Komment írásához be kell jelentkeznie.

Legfrissebb

Szeretettel a Vajdaságból: itt a harmadik orosz megszállás, de ennek most örülnek

Ám, mint azt jól tudjuk, semmi sem tart örökké, és minden jónak vége szakad egyszer. Megbízható >

Egy dél-bácskai tartalékos katona története

Talán az volt a szerencsénk, hogy amikor már egy jó ideje meneteltünk, az egyik szerb tartalékos >

Egy vita rejtekei

A nemzeti érzés – és nemcsak a magyar – nem lehet ártatlan. Soha többé. Mert a >

Füstbe ment szerv

Azt hiszem elég volt, ezt az egész cudarságot, nekünk, egymást kézen fogva, mindenáron el kell kerülnünk. >

Virág a kormányzó úr sírján

Érdektelen, hogy Lázár János (aki Orbán utóda szeretne lenni) miért tette ezt – és hogy miért >

Háborús emlékek nyomában

Arra szeretném kérni Önöket, hogy ezt, amit most tőlem hallottak, adják tovább, és meséljék el, hogy >

„Mórahalmon egyeztettek”

Mivel a VB következő (hatodik) ülését a társelnökök 2020 februárjára jelezték, a Magyar Nemzeti Tanácsnak (MNT) >

Ökomama

Arra nem emlékszem, hogy a „természet” fogalmát úgy általánosságban emlegették volna. Hanem csak konkrétan: kukorica, karfiol, >

"Kivérezteti a vajdasági magyarságot a kettős állampolgárság"

„Lehet mellébeszélni, de az az igazság, hogy a vajdasági magyar közösség menthetetlenné vált, s egy évtizeden >

„Szerbiának két külügyminisztere...”

A magyar külpolitika tehát a nyugat-balkáni országok integrálását az Európai Unióba stratégiai fontosságúnak tartja, miközben teljesen >

A DÉLVIDÉKI/VAJDASÁGI MAGYARSÁG JOGAIÉRT FOLYTATOTT KÜZDELEM IDŐSZERŰ KÉRDÉSEI

A nemzeti kisebbségek helyzetét egy társadalomban/országban számos tényező együttes létezése alapján lehet csak megállapítani, amelyek közül >

A jugoszláv rendszerváltás

Egy könyv címe szerint pedig „A háború a Maksimirben kezdődött el”, azaz 1990. május 13-án, amikor >

1990-2009 © Napló. | Impresszum | Tartalomjegyzék | Médiaajánlat | Szerzői jogok | Kapcsolat |